Műemlékvédelem, 2011 (55. évfolyam, 1-6. szám)
2011 / 5. szám - MONUMENTA DEPERDITA - Angyal Tibor: A Szabadság híd felújításának esztétikája és műemléki hitelessége
MONUMENTA DEPERDITA Angyal Tibor A SZABADSÁG HÍD FELÚJÍTÁSÁNAK ESZTÉTIKÁJA ÉS MŰEMLÉKI HITELESSÉGE A hidak felújítása mindig örömteli esemény, főleg ha olyan sokat szenvedett építményekről van szó, mint a mi budapesti Duna-hídjaink. A szépség fogalma viszont korról korra változott, és néha a felújítók az eredeti alkotók iránti alázat helyett azok műveinek kéretlen bíráivá, sőt kiigazítóivá tévelyedtek. Budapest rettenetes ostroma sem pusztított annyit, mint amennyit ártottak a háború utáni átalakítások, bontások. A második világháború után többeket irritált az 1896-ban megnyitott, volt Ferenc József híd díszessége. „Túlcsipkézett körvonalával nem idomult a Dunapart házsoraiból alkotott nyugodt - szinte klasszikus — képhez. A Gellérthegy sziklái felé nyúló csúcsaival erőtlen, kicsinyes részletességűnek hatott. A Budafoki- - és jelenleg Bartók Béla-útról nézve, mint egy alkalmi épület — egy Krone cirkuszárbocai meredtek ki a tetők közül.” Mint sok épület esetében is, kapóra jött nekik a háborús pusztítás, hogy eltüntessék az „ördögtől való” díszítéseket. Ehhez ideológia alapot is szolgáltatott az Internacionálé ötödik sora: „A múltat végképp eltörölni”. „A Ferenc József-híd figyelemre méltó műszaki alkotás, magán viseli azonban építési idejének egyes, ma már túlhaladott jegyeit, amelyek a hídon nem mint szerves alkotó elemek, hanem mint pusztán díszítési szándékkal készült öncélú formák jelentkeznek. Ezeknek a híd újjáépítése során történő elhagyása még jobban kidomborítaná a hídban megnyilatkozó műszaki gondolatot” - ajánlotta a Magyar Művészeti Tanács Kodály Zoltán elnökletével. Az elképzelést a Közmunkatanács is magáévá tette. A Szabadság híd szenvedte a fővárosi Duna-hidak közül a legkisebb sérülést a háborúban. Az első későbbi, a háborús pusztítással összemérhető komolyabb kárt maguk a szovjet Vörös Hadsereg hidászai okozták, amikor egy hónappal a robbantás után véletlenül ledöntötték a budai kapuzatot. A híd már újra ott feszült a Duna felett csaknem teljesen újjáépítve, kisebb részletektől eltekintve a háború előtti pompájában, amikor egy hónappal az átadás előtt Kiss Tibor még mindig a megcsonkítása mellett érvelt: „Mai megítélés szerint egy mérnöki alkotásnak nincs szüksége arra, hogy külön feldíszítsék. A szerkezet önmagát dicséri funkciójának szellemes kifejezésével, anyagszerűségével, célszerűségével és hasznosságával. [...] A híd, amint azt annak idején megtervezték, - nem ahogyan díszítették - tökéletes. Az eredeti alakon a tegnap díszei csak rontanak. Célunk: múltunk műszaki kultúrájának megbecsülése. Ezt pedig azzal szolgáljuk, ha eredeti szerkezeti szépségét, egy már meghaladott felfogásnak talán tetsző díszítéstől mentesen őszintén bemutatjuk. [...] Ne értsük félre: a közelmúlt emlékei nem mind műemlékek. Nem műemlék az új Szabadság-híd régi cifrasága sem . Ha megsérült, szolgailag visszaépíteni olyan részletekkel, amelyeket eredetileg is leplező vagy díszítő, akár felületes divatszándékkal készítettek, nem szabad! [...] Olyan híd szülessen a régi helyén, mely méltóan tárja elénk eredeti lényegét. A Turul-madarakat, ha eltűnnek a Szabadság-híd csücskéről, csak a riporterek fogják siratni” . Az újjáépítés elsősorban a szerkezeti elemeket érintette, így szerencsére a nagy költségek miatt eltekintettek attól, hogy eltávolítsák a jórészt sértetlen kapuzati díszítőelemeket, tornyokat, pedig a Budapest folyóiratban több vágyrajz is megjelent az önmagából kiforgatott, eljellegtelenített Szabadság hídról, amit 1951- ben végre műemlékké nyilvánítottak. Nézzük meg, hogy valóban „leplező szándékkal”, „öncélú formákkal” és védhetetlen szentimentalizmussal díszítették-e a hidat az alkotói!