Műhely, 2000 (23. évfolyam, 1-6. szám)

2000 / 6. szám - RADNÓTI MIKLÓS KÖLTÉSZETI BIENNÁLÉ – GYŐR - Varga Lajos Dániel: Lucifero gróf canticája : Armando Lucifero: Petőfi Sándor Szibériában - Alessandro Petőfi in Siberia

lített elvárásoknak is képes megfe­lelni. Ezért írja meg elemzését Il­­­lyés deheroizálásaként: hogy is gon­dolkodik a magyar irodalom sokáig kultikus hőse az irodalomról való­jában? Ezért keresi és sorakoztatja fel az érvényes szerzőket: Ottlik Gé­zát, Nemes Nagy Ágnest és Latort, akiktől idegen a nárcisztikus haj­lam, nem óhajtanak a média sztár­jai lenni, mégis a kor sok jellemző vonását előbb vették észre évekig köteteket ontó „társaiknál”. Nem ér­dekli őket egyetlen kreált költői sze­rep sem, nem óhajtják előre kifun­­dáltan építgetni életművüket. Nem tudnak mit kezdeni a hatalom ju­talmazó és értékelő szándékával sem, hiszen nincs komikusabb számuk­ra egy polihisztor politikusnál, aki szeret vállakat veregetni, és szívé­lyesen együtt mosolyogni a kame­rába. A záró tanulmány épp ennek szellemes körüljárása. Mindezek után, azt hiszem, az utolsó kérdést felesleges feltenni. Az idő fogja eldönteni, hogy mi az, ami megőrizhető, s mi az, amit el kell felejteni a könyvtárak poros polcaira száműzve. Amikor a pol­gárok majd újra gondolkodni fog­nak a jövőről, az ügyvédek és köz­gazdászok pedig a művészekhez for­dulnak. Hogy higgyenek benne: nem lesz vége a világnak. (Nagyvilág, 1999) Iván Csaba Lucifero gróf canticája (Armando Lucifero: Petőfi Sándor Szibériában - Alessandro Petőfi in Siberia) Kevesen vannak a szépirodalom kedvelői közt, akik töprengés nél­kül megmondanák, hogy ki fordí­totta elsőként Petőfi Sándor költe­ményeit olasz nyelvre. E sorok írója a véletlennek köszönheti, hogy meg­ismerhette Giuseppe Cassone ne­vét. A véletlen helyett mondhatunk szerencsés pillanatot. Hubay Mik­lós az idei húsvét előtt előadást tar­tott Győrött, a Városi Könyvtárban. Az előadás előtti, interjúnak szánt beszélgetésben említette Cassone ne­vét. Hárs Ernő a derék itáliai ke­resztneve nélkül utal rá abban az előszóban, amelyet egy különleges könyvhöz írt. E minősítést érdemli a kötet azért, mert olasz és magyar nyelven adja közre azt a poémát, amely Petőfi életéről íródott 1878- ban. Szerzője az említett eszten­dőben mindössze húszéves calab­­riai gróf, Armando Lucifero. Ebből következik, hogy a világon legis­mertebb költőnkről írt sorokat ma­gyarra kellett átültetni. Következ­tetni lehet arra is, hogy e művelet csekély százhúsz évvel később sike­rült a már ugyancsak emlegetett Hárs Ernő jóvoltából. Előlegként annyit jegyzünk ide, hogy a fordí­tás munkálatait, ha dicséret illeti, akkor esztétikai mértékei és erköl­csi értékei szinte azonos súllyal es­nek latba az ügy megméretésénél. A könyv különleges értéke nem (csak) művészi erejében rejlik, ha­nem abban, hogy valaha világra jött. Fordítójának szavai szerint „köl­­tő­ileg nem jelentett különösen ne­hezebb feladatot” az olasz kiseposz, a cantica magyarítása. Az eredeti versfolyam szerzője műkedvelő, aki hatodfeles jambusokban írta hu­szonhat részes költeményét. Olyan, mint egy monológ a Shakespeare­­drámákban, legfeljebb szerényebb amannál. Nyelvi túlfűtöttsége, ro­mantikus hevülete miatt lényeges a távolság a zseniális angol drá­maíró műveihez (azok formai alak­zataihoz) képest a felfedezett itáliai canticában. Petőfi Sándor Szibériában. Ales­sandro Petőfi in Siberia. Ezt a cí­met viseli Lucifero gróf eposza for­radalmár költőnk életéről. Ha kön­­­nyed hatásvadászatra adnánk fe­jünket, akkor szenzációt mondhat­nánk a cím láttán és kérdezhet­nénk: csak nem? Hát tényleg igaz? A cantica írója azonban lehűti a fan­tasztikum szféráiba igyekvő szen­vedélyünket azzal, hogy megjegy­zésében rögzíti minden félreértést megelőzendő: ő csak az itáliai ma­gyarok közti szóbeszédre alapozza azt a vízióját, hogy nemzetünk lí­rikusa Szibériában fejezte be éle­tét. A könyv tehát nem lehet olyan bizonyítási forrás, hogy Petőfi útja Segesvártól netán mégis Barguzi­­nig vezetett. Hát akkor mégis miért figyelem­re méltó ez a könyv? Talán azért, mert dokumentuma a múlt század második fele európai közgondolko­dásának. Atmoszféráján átjön az, hogy húsz évvel a negyvennyolcas forradalmak után a nemzetek sza­badságeszméje Európában még min­dig izzott, mint a parázs a hamu alatt. A földrészen nemcsak Itália, hanem Németország is készenlét­ben várt az egyesülésre. Magyarországról nézvést az kelt­­(het) meglepetést, hogy az európai közvélemény nagyon sok ismeret­tel rendelkezett hazánkról. Arman­do Lucifero az akkori társadalmi és politikai elitnek olyan köreihez tar­tozott, amely élénken érdeklődött irántunk. A magyarok nemzeti sza­badságküzdelmet vívtak. E küzde­lem legékesebb, legzseniálisabb alak­jainak egyike Petőfi, akiről az olasz garibaldisták nagyon sokat beszél­tek. A magyar nyelven nyolc-negy­venkilenc olyan volt a múlt. pia században, mint a mostani, mú­­gy landóban ötvenhat vagy nyolc­­vankilenc. Egy kis nemzet von­­atai ír­ta magára a nagyok figyelmét. * Hubay Miklós, aki az olasz kultúra nagykövete itthon, a magyaré Itá­liában, utalt arra, hogy mértékadó körökben ma is él a kölcsönös fi­gyelem egymás kultúrája iránt. Csak ily módon érthető, hogy ha valaki elutazik a csupán négyezer lakosú dél-olasz város, Soveria Ma­­nelli sokaknak ismeretlen könyvki­adójához, azt tapasztalhatja, hogy a kétezredik esztendőben is „Pető­fi­­honosítással” foglalkozik. Többek közt a már említett első kiadás, a Petőfi­­levelezés, illetve az Úti levelek, va­lamint a János vitéz szerepel a ki­adási jegyzékében. (Amikor e sorok íródtak, érkezett a hír, hogy meg­halt Rosario Rubettino, a calabriai kisváros kiadója, a magyar irodalom és történetírás egyik legönzetle­nebb olaszországi terjesztője. Remél­jük, távoztával a „magyar szál” nem sorvad el kiadójában!) E tényeket, amelyeket Hubay Miklós közlése nyomán ismerünk, nem lehet hűvös távolságtartással fogadnunk. Egye­nesen megható, vagy inkább meg­rendítő, hogy az olasz szellemi köz­élet sűrűjében Petőfi a magyar gon­dolkodás értékeinek közvetítője. Ne­ki, mint látható, Armando Lucifero canticáját ismerve, már százhúsz éves az előélete az olvasóközönség körében. E furcsa történet arról is szól, hogy nemcsak a művészet avatott­jainak jogán Giuseppe Cassone fog­lalkozott Petőfivel, hanem az úgy­nevezett műkedvelő réteg is, amely irodalmi és politikai szalonokban cserélt véleményt és tudomása volt a garibaldistának szegődött ma­gyar tisztek és közemberek nemzet­képéről. Lucifero gróf, fiának em­lékezete szerint, szívében forradal­már volt. Típusa annak a múlt szá­zadi értelmiséginek, aki valódi is­meretekkel rendelkezett Európáról. Petőfi életének tényeit nagyon jól ismerte. Kétezernégyszáz sort meg­haladó poémája visszatekintés a köl­tő pályájára. Petőfi nevében, egyes szám első személyben, látomásos erővel tűnnek fel az olasz szöveg­ben a magyar személy- és helység­nevek, országrészek. Paradox mó­don a nevek pontosak, az érzetek heroizáltak, patetikusak. Bármily tiszteletre méltó a szerző tudása a költőről, hazájáról és annak törté­netéről, az egész históriát mégis kívülállóként szemléli. Nem tud sza­badulni attól az ezer év óta ismert magyarság-képtől, amely a keletről idetelepült népességről Európában fennmaradt. A műfordító Hárs Er­nő vélekedésével egyetértünk, ami­kor azt mondta a különlegesen ere- 89

Next