MunkaErő, 2001 (1. évfolyam, 1-3. szám)
2001-10-01 / 1. szám
A SZOCIÁLIS FORDULAT FÓRUMA 2001. OKTÓBER ^^Alkotmányos, jogi garanciák kellenek az érdekvédelemhez” A politikai és gazdasági rendszerváltással felértékelődni látszott a szabadság mint alkotmányos alapelv. „Nyíltan véleményt lehet mondani, nem kell félni a pártkontrolltól.” Ez igen. Ez kell nekünk! „Lehet sztrájkolni, szembeszállni a munkáltatóval. Nincs kiszolgáltatottság, nincs elnyomás.” Ez a demokrácia! Az eltelt 11-12 év a felhőtlen szabadságérzéssel szemben megmutatta az igazi arcát. Megjelent a munkanélküliség, melynek hatására feléledt, sőt megsokszorozódott a félelem. Szabadságról már szó sem esik e tekintetben. A létszámcsökkentéstől való félelem, az egzisztenciális törés, a vesztesek példája megrettentette a munkavállalókat. Számtalan helyen szűnt meg a szakszervezet, mert „kilőtték” a szószólókat. A kollégák persze hagyták és lapítottak. Mert félni kifizetődőbb, mint szervezkedni és szembeszállni. „Mondja meg valaki!” „De miért éppen én?” Kollégák! Hol van az összefogás? Hol van a hitünk abban, hogy együtt vagyunk csak erősek? Hol van az akaratunk arra, hogy ne legyünk kiszolgáltatottak? Hol van a szabadságunk? A tőkeérdek, a magángazdaság érdeke robog, mint a gőzhenger. Ha nem szállsz szembe, kapsz valamennyi asztalszélről lehulló morzsát. Ha szembeszállsz, követelsz, szervezkedsz, erőt mutatsz, kelletlenül, de szóba állnak veled, és többet vehetsz el az asztalról. Ez már alkupozíció! Talán sokan értik mit is kéne tenni. De hát... A vasutasokról azt tartják, hogy ők odateszik magukat, ők megmondják, s ha kell, sztrájkolnak is. Aztán meg, amikor azt írják róluk, hogy 98000 Ft-ot keresnek (igaz, azt nem írták oda, hogy átlagban a vezérigazgatósági bérekkel és közel átlag 10 órában, éjjel-nappal, szombat-vasárnap, egyre rosszabb körülmények között), akkor meg haragszanak rájuk. A szakszervezeti tagdíj le nem vonása, a munkaidő-kedvezmény megkurtítása, a tisztségviselők „szemmel kísérése”, listák összeírása, mindennapos jelenség a házunk táján. Aki sztrájkolt vagy sztrájkot szervezett, nem kapott a differenciált bérből. Akinek „olyan” a beosztása, annak hátrány a szakszervezeti tagság. A szakszervezeti tisztségviselő helyben jár vagy „hátra lép az előmeneteli listán.” Ez a szabadság? Ugye nem. A jelen hatalom nyíltan hadat üzent a munkavállalói képviseleteknek. Tudjuk, tapasztaljuk. A kérdés csak az, hogy egy Unióba törekvő, önbecsüléssel rendelkező nép ezt meddig tűrheti? Ha engedjük a szakszervezetek lefejezését, nem állunk ki egymásért, a munkavállalók igazáért, akkor kilátástalan helyzetbe kerülünk. A 2002-es országgyűlési választásokon tehát szociális fordulatot kell elérnünk. Azokat kell támogatni, akik valós érdekegyeztetést akarnak, akik partnernek tekintenek bennünket. A munkavállalók egységesebb fellépésével ki tudjuk kényszeríteni a valós szabadságot, a szervezkedés szabadságát a munkahelyeken. Érdemi partnerek lehetünk, és osztozkodhatunk a kenyéren. Nem kell sorban állni a szegénykonyhák előtt a lehulló morzsákért. Dr. Márkus Imre Egységes érdekvédelem az iparban? Bizonyos jelekből arra lehet következtetni, hogy az Orbán-kormány masszívan munkavállaló-ellenes magatartása a szakszervezeti pluralizmus maradék szerelmeseit is rádöbbentette arra, hogy szép-szép a függetlenség, de mit sem ér, ha a munkavállalók számára fontos dolgok tőlük „függetlenül” dőlnek el. A konok tények mellett az Mt-módosítás elleni két tömegdemonstráció hangulata is felerősítette a szakszervezeti egységet akarók pozícióját. Elvi nyilatkozatokban és lelkes nekikevülésekben persze korábban sem volt hiány, de mindeddig nem sok történt. Most viszont fordulatszerű változásoknak vagyunk tanúi. Október elején együttes elnökségi ülést tartottak a vasasok és az építők. A két tradicionális érdekképviselet vezérkara arról tárgyalt, hogy mi módon és milyen gyorsasággal egyesíthető a két szervezet ereje, egészen a teljes összeolvadást jelentő fúzióig. Külföldi példák bőven akadnak, hiszen Ausztriában, Németországban erről szólt a 90-es évek szakszervezet-története. Bányászok-építőkvasasok, vagy vegyészek-papíripariak-építők közösen szövetkeztek, de irányadó lehet a német IG-Metallba integrálódott textilesek tapasztalata is. A vasas vezetők úgy vélik, hogy szervezetüknek, amely még relatíve jó kondíciókkal rendelkezik, kezdeményezően kell fellépni az érdekvédelem egyesítésében. Nem titkolt céljuk egy olyan egységes ipari szakszervezet megteremtése, amely integrálni képes a megfogyatkozott taglétszámú hagyományos ágazatokat és a reálszolgáltatásokat (pl. energiaellátás) végző szektorok munkavállalóit. Közös szakértői és jogsegélyi hálózat, egységes informatikai rendszer, az oktatás és a PR-munka egyesítése szerepel a tervek között - mint olyan lépések, amelyek a tagságnak közvetlen előnyöket kínálnak. A legfontosabb érv persze az, hogy egy komoly taglétszámmal, sztrájkképes erővel rendelkező ipari szakszervezet országos szinten nem csak elszenvedője, de befolyásos alakítója lehet a gazdasági és munkaerő-piaci folyamatoknak. A vasasok úgy látják, hogy az ipari munkavállalók egységbe tömörítésével az elmúlt 10-12 év védekező-reagáló taktikájából offenzívába mehetnek át, például az EU-szinthez való bérfelzárkózás ügyében is. Az Építők-Vasas találkozón megegyeztek egy konkrét együttműködési megállapodás szövegében és abban is, hogy ez év végéig tisztázzák a szóba jöhető többi szakmai szakszervezet hozzáállását az együttműködés ügyéhez. A Vasas szakszervezet elnöksége azt szeretné, ha 2003 nyaráig befejezhető lenne az előkészület és megalakulna az iparban foglalkoztatottak közös érdekvédelmi szervezete. Vekni vagy morzsa? Erősebbek lesznek a szakszervezetek Beszélgetés Kiss Péterrel, a munka világa kabinet vezetőjével A 2002-es választásokra készülő Magyar Szocialista Párt a munkavállalók képviselőit, szakszervezeti vezetőket is bevont programjának kidolgozásába. Ebből is kitűnik, hogy a szocialisták esetleges kormányzati pozícióba kerülve számítanak a szakszervezetekre, erősítenék társadalmi szerepüket. Az előző kormány munkaügyi miniszterével, Kiss Péterrel, az MSZP munka világa kabinetjének vezetőjével egyebek között arról beszélgettünk, hogyan látja ma a munkavállalók helyzetét, emberek számára is kézzel foghatóbbá tehették volna a gazdasági növekedés előnyeit. Ez hiba. Emiatt állt elő az a helyzet, hogy miközben a magyar nemzeti teljesítmény az európai uniós fele, az egyes munkavállalók 300 órával többet dolgoznak egy évben, mint Nyugat-Európában, közben a bérük vásárlóereje nem éri el az uniós átlag egyhatodát sem. A lemaradásunk bérben és szociális ellátásban 1998 óta - szerintem gazdaságilag sem megindokolhatóan - még Középkelet-Európa. Volt munkaügyi miniszterként hogy látja az érdekegyeztetés mai rendszerét, a munkaügyi kapcsolatokat, a bér- és foglalkoztatási helyzetet? Más területeken is az vált jellemzővé, hogy ahol baj volt, ott több lett a feszültség, ahol pedig kedvezőek voltak a feltételek, ott némi javulás érzékelhető. Ez a kormányzati politika nem javított, hanem rontott a munkában lévők esélyein, azokat pedig kifejezetten hátrányosan érintette, akik munkát keresnek, támogatásra számítanak, a startvonalra álláshoz őket segítő munkaügyi politikában partnerre számított a kormányban. Ehelyett egy megbélyegző kormányzati magatartás vált jellemzővé, amelyik azt hirdeti: vess magadra, ha nincs munkahelyed. Megszüntették a munkanélküli támogatás harmadik szakaszát, a jövedelempótló támogatást, ami korábban sokak számára esélyt nyújtott arra, hogy megkapaszkodjanak, és ha összeszedik az erejüket, lehetőségeiket, akkor esetleg újra visszakerülhessenek a munka világába. Ez a gondolkodás általában is jellemző az Orbán-kormány munkaerőpiaci politikájára. Ugyanez a munkában lévők körében azt jelentette, hogy relatíve kevesebb bérért kell többet dolgozniuk, növekedett a munkahelyi kiszolgáltatottságuk. A burkolt megfélemlítés a munka világában a kormány és a szakszervezetek, a kormány és a munkavállalók ellenséges viszonyának következtében általánossá vált. Ez rossz üzenet, Európától eltérő irány. Ott az együttműködést fontosnak tartják a kormányok, azt demonstrálják, hogy számukra partner mindenki, aki a társadalmi béke, a közösen kialakított tervek megvalósulása érdekében lép fel. A hosszú távú, stabil gazdasági teljesítmény együttmőködést igényel a kormány, a munkaadók és a munkavállalók között. Nagy baj, hogy ez ma nem tapasztalható Magyarországon. ❖ Egyre feszítőbbek a hazai bérviszonyok. Miközben a munkavállalók úgy érzik, a gazdasági növekedés lehetővé tenné körülményeik javítását, késik a kormány bérfelzárkóztatási programja. Probléma, hogy miközben 1997 óta jól érzékelhetően növekszik az ország gazdasági teljesítménye, ez az emberek zsebében nem érzékelhető. Továbbra is kettészakadóban van az ország. Akik szegények voltak, még szegényebbek lettek, a gazdagok pedig - arányukat 10-15 százalékra becsülöm - még tehetősebbek lettek. Ez pedig a kormány szociális és bérpolitikájának a következménye, hiszen 4- 5,5 százalékos növekedés mellett a reálbérek emelkedése az elmúlt években alig érte el a 1-1,5 százalékot. A felosztható javakból nem az emberek életkörülményei javultak, hanem sok más, általában feleslegesnek tartott dolgokra - tűzijátékokra, országimázsra - költötték a pénzt. A munka helyett cirkusz, a hatalomépítés finanszírozása történt meg, miközben azhoz képest is nőtt. A legfrissebb statisztikák szerint már Horvátország és Szlovákia is megelőz bennünket. ❖ Mivel magyarázza a kormány munkavállaló-ellenes magatartását? - Rövid távú versenyelőnyre törekszik a kormányzat, azt gondolja, ha sokoldalúan támogatja a munkáltatókat a dolgozók rovására, azzal saját politikai partnereinek kedvez, és olyan többletre tud szert tenni, amit a saját céljaira fordít. Azokkal az emberekkel szemben kormányoz, akik hatalomra juttatták a mai pártokat, a kormánykoalíciót. A gazdasági növekedés többletét nem azok kapják, akik a legtöbbet tettek a növekedésért és a rendszerváltás vesztesei voltak az elmúlt tizenkét évben. Az pedig azt gondolom, hogy cinizmus, a személyes felelősség megállapítását is igényli, hogy a tervezettnél több éve magasabb inflációval évente 2-300 (Folytatás a 4. oldalon:In Kiss Péter miniszterként megszemléli az (azóta megszüntetett) erdősítési közmunkaprogram egyik alföldi helyszínét (Archív felvételi Kötélhúzás a közszférában Most a közalkalmazottak következnek! - hangzott el a Magyar Köztisztviselők és Közalkalmazottak Szakszervezetének egy minapi fórumán, amelyen a Gazdasági Minisztérium jelen lévő főtisztviselőjének bőséggel akadt jegyzetelnivalója. Ráadásul a sok felszólaló közül egy sem volt hozzá kíméletes: szenvedélyes keserűséggel sorolták, milyen megalázóan kevés a közalkalmazotti fizetésük, mennyire nem érzik, hogy keresetük az ígéretek szerint közelítene a gazdasági szférában elérhető munkajövedelmekhez. Tudják ők jól - mondták többen, - hogy a versenyszférában a világon mindenütt többet lehet keresni, mint a közszolgálatban, de a mostani különbség túlzott. Arra csábítja a közigazgatás, az egészségügy, a közoktatás, a közművelődés legjobb szakembereit, hogy továbbálljanak, otthagyják a katedrát, a kórtermet, a polgármesteri hivatalt és egy kft.-nél, vagy egy Magyarországon működő külföldi cégnél keressék a boldogulásukat. A tények sorolására a minisztériumi főember a mundér megszokott védelme helyett sűrűn bólogatott, aztán amikor megszólalt, azzal kezdte mindjárt, hogy igazuk van a panaszkodóknak. Teljesen jogos, hogy keveslik a pénzüket, hiszen az elmúlt tíz év folyamán a közszférában dolgozókat érte a legnagyobb keresetveszteség, s közülük is a közalkalmazottaknál vannak a legnagyobb gondok, feszültségek. A teremben ülők nem is vártak más reagálást, hiszen sokuk bére az idei minimálbér-emeléssel jutott túl a 40 ezer forinton. Éppen ezért elég nehezen élték meg, amikor idén az Országgyűlés elfogadta a köztisztviselői törvény módosítását, amelynek révén a köztisztviselők nagyon tisztes keresetemelkedésre számíthatnak az idén és jövőre. A közalkalmazottak közül azok számíthatnak még az idén egy kis pluszpénzre, akik az év elején az általános 8,75 százalékos béremelésnél nem kaptak többet. Ezt a kormány megígérte a közszolgálati szakszervezetek képviselőivel idén augusztusban lezajlott tárgyalásokon. De még hátra van a nehezebb dió: az egyezkedés arról, hogy a kiegészítés csak egyszeri legyen, mint valami jutalom, vagy számítson bele a bérbe. A kormány az előbbit, a szakszervezet az utóbbit akarja. A másik vitatéma a jövő évi béremelés. A kétéves költségvetésben a kormány a reálisan várhatónál jóval alacsonyabb inflációval számolt, ezért csak 7,75 százalékos béremelést tervezett 2002-re a közszférában. Annyit, amennyire a szakemberek a jövő évi inflációt taksálják. A kormány azt mondja, a jövő évi költségvetés szent és módosíthatatlan. A szakszervezet meg azt, hogy a 7,75 elfogadhatatlan. Következik tehát a szokásos kötélhúzás. A közszolgálatiak gyűjtik rá az erőiket. Szathmári Gábor