Munka, 1983 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám
Kárpáti Sándor Ezzel a címmel rendezte meg soron levő nyílt vitáját a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége és az MSZMP Budapesti Bizottsága Oktatási Igazgatósága. E hagyományossá vált rangos fórumon eddig nem volt olyan művészetpolitikai kérdés, amelynek megbeszélése közben ne került volna szóba a gazdaság. Érthető ez, hiszen a kultúra, a művészet ezer szállal kötődik a gazdasághoz. Nem csoda tehát, ha élénk érdeklődés és aktív párbeszéd jellemezte a témakör tárgyalását. Az alaphangot Fukász György adta meg azzal, hogy figyelmeztetett a címben szereplő kötőszó fontosságára. Gazdaságról és művészetről beszélünk, nem pedig gazdaságról vagy művészetről. Az és kötőszó jelzi, hogy nem egyirányú utcáról van szó, hanem kölcsönös viszonyról. A gazdaság elsődlegességét senki sem von(hat)ja kétségbe, hiszen tudjuk: a gazdaság helyzetétől, termelési feladataink megoldásától függ döntően az oktatás fejlődése, a művelődés lehetősége, a kulturális ellátottság mértéke is. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a kultúra nem hat vissza a társadalmi fejlődés alapját képező gazdaságra. A képzettség, a tudás, a műveltség erejével, a „kiművelt emberfők sokaságával” viszszahat a gazdaság állapotára; befolyásolja, formálja, segíti azt. Különösen így van ez az emberi tényezők megnövekedett szerepének időszakában, amikor hatványozottan szükség van a kezdeményezőkészségre, a felkészültséggel párosuló kockázatvállalásra, a rugalmasságra, az olyan képességekre, készségekre, pozitív emberi tulajdonságokra, amelyek kultúra nélkül elképzelhetetlenek. A kultúra, az oktatás, a közművelődés, a művészet ugyanis nemcsak fogyaszt, hanem alkot, teremt is. Az, hogy milyen a munkaerő minősége, nagymértékben függ a kultúrától. Nem lehet közömbös számunkra, hogy milyen a munkakultúránk, szervezési és vezetési kultúránk, az emberi kapcsolatok kultúrája, hogyan alakul erkölcsünk, világnézetünk, gondolkodásunk és magatartásunk. Ki tagadhatná a kultúra és a demokrácia egymásba kapcsolódását, kölcsönös feltételezettségét; azt a szoros összefüggést, amely a munkahelyi demokrácia színvonalas érvényesülése és a munkások általános műveltsége, politikai kultúrája, tájékozottsága között van? A kultúra tehát gazdasági tényező is. Ezért „ne csak azt kérdezzük, mennyi pénz kell a kultúrához — hangsúlyozta Vitányi Iván —, hanem azt is, mennyi kultúra kell a pénzhez, a gazdasághoz?” Saját tapasztalatunkból tudjuk, ismerjük a gazdaságtörténetből, a művészettörténetből is: a gazdaság és a kultúra viszonya sohasem volt felhőtlen. Akkor sem volt minden kérdés rendezett, amikor kevesebb gazdasági nehézségünk volt (a 60-as évek derekától a 70-es évek közepéig). Napjainkban pedig — mutatott rá Kemenes Ernő — kiélezettebb a kapcsolata társadalmi életünk e két jelentős területének. Nem szubjektív okokból; ilyenek amegváltozott) körülmények. A világgazdaság válságjelenségei (inflációs folyamat, összekuszált hitelrendszer, stagnálás stb.) a mi népgazdaságunkra is kedvezőtlenül hatnak. Az értékesítési nehézségek veszteségeket okoznak, ugyanakkor eleget kell tennünk nemzetközi fizetési kötelezettségeinknek is. Ilyen gazdasági környezetbe kell átgondolni a művészet anyagi ellátottságát. Drecin József szerint a következő kihívások érték a művészeti területet: a társadalmi fejlődésből fakadó magasabb követelmények, a nehezebbé vált gazdasági helyzet, s az a körülmény, hogy az életszínvonal nem nő (azoknál sem, akik fogékonyak a művészetre). Hogyan reagáljon, mit válaszoljon erre a művészet? Tökéletesíteni szükséges a kulturális élet mechanizmusát — adta meg a feleletet —, amelyen azt értette, hogy engedni kell ésszerűen gazdálkodni a művészeti intézményeket és vállalatokat, jobban érdekeltté kell tenni az alkotásban résztvevőket és módosítani szükséges a bérezést oly módon, hogy növekedjék a mozgó jövedelmek aránya. Mindezt úgy differenciálni a gyakorlatban, hogy érvényre jussanak az egyes művészeti ágak sajátosságai. A fenti elvek eredményes alkalmazása a gyakorlatban nem könnyű, és nem veszélytelen. Ilyen veszély lehet — figyelmeztetett Körtvélyes Géza — a művészeti értékek háttérbeszorulása, a kommercializálódás, a giccs terjedése. A bevétel hajszolása ugyanis engedményekre kényszeríthet, teret nyithat az olcsóságoknak, a silány produkcióknak. A feladat tehát összetett: úgy kell hatékonyabb gazdálkodást folytatni, hogy a szocialista művészetpolitika céljai ne szenvedjenek csorbát. Felszabadítani az energiákat, a vállalkozó kedvet, de elvi engedmények nélkül. Ehhez természetesen sok minden szükséges. A többi között az, hogy gyakorlatot szerezzünk a decentralizált döntési rendszerben, megküzdjünk az értékek kiválasztásáért és terjesztéséért, ne hagyjuk, hogy csökkenjen a kereslet a kulturális termékek iránt, ne engedjük apadni a kulturális aktivitást. A realitás az, hogy a művelődési tárcán belül az oktatás élvez prioritást. De jut pénz a művészetnek is. Nincs olyan terv, amely szerint csökken a művészetnek nyújtott állami támogatás, s olyan elgondolástól sem kell tartanunk, amely a kultúrára, a művészetre nyomná rá a gazdasági élet problémáit. E tartósnak ígérkező nehézségeket azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni. Belátható időn belül nem számíthatunk jobb anyagi kondíciókra. Szerényebb lehetőségek, szigorúbb feltételek között kell biztosítani a művészi értékek megszületését és eljuttatását a dolgozó emberek legszélesebb rétegeihez. Gazdaság és művészet