Munka, 1987 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám
JUimLui kedati eloaiónknak evidmém/ektwM gazdag, twldeg иф esztendős khmmuik ! A JL naptár „ber”-re végződő hónapjai az év végére kalauzolják az embert, az „ár” végződésűek pedig a folyamatosság és az újrakezdés jelzői. A naptári időegység számunkra időjelző, valójában azonban az idő áll, örök mozdulatlan, mi haladunk az időben; a keletkezés, létezés, elmúlás egységes folyamatát csak az ember érzékeli és számol vele. A bér-hónapok valahogyan a bevégzettség érzetét keltik bennünk, a visszatekintés és a jövőlatolgatás (év vége, év kezdése) gondolatait sugallják, az ár hónapjai a megújulást, új remények éledését hozzák magukkal, ambíciókat gerjesztenek, s ráhangolódást a kikeletre: január, február, s itt a nyár. Az évszakok végtelen idejű forgásában nincsen soha tévedés, mert nem az ember igazgatja azokat. A tél után tavasz következik, az időjárás szélsőségei csak motivációs tényezők, de a természeti folyamatok egymásutániságát nem módosítják. (Hacsak nem egyszer majd az emberi kártevéstől a természet megkeveredik, s vele a sorrend, s tél után ősz kopogtat a mi tájainkon.) A mi reményeink is az árvégződésű hónapokban formálódnak, az állampolgárok, a különböző típus Új esztendő jú, nagyságú közösségek „kis” reményeiből a nemzet reményévé. Nem ábrándok, illúziók szövedékéből formálódik az idei év reménye, hanem a mai hazai és környező valóság fényeiből. Amennyire emberi ésszel, jószándékkal, hozzáértéssel és a realitások szigorú számbavételével lehetséges volt, egy torzulástól mentes tükröt is teremtettek számunkra a ber-hónapok, amelyben tisztábban látjuk önmagunkat. Akadnak olyanok is nálunk, akik megrettennek a tükörképtől, mert a látottak nemcsak felemelőek. 1