MunkaerőPiac, 1995 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1995-01-01 / 1. szám
1995. január Látogatás Még az ősszel, a költségvetési vita előtt a pénzügyminiszter találkozott a multinacionális vállalatok képviselőivel. Ahogy arról a napilapok beszámoltak, a látogatás során a miniszter úr tájékoztatta a multikat a magyar gazdaság helyzetéről, a tervezett fogyasztáskorlátozó intézkedésekről, a bérek visszafogására irányuló kormányzati törekvésekről. A multi klub vezetője azt válaszolta a magas vendégnek, hogy szerintük a gazdaság előrevivő motorja a fogyasztás, s nem tartják helyes lépésnek, hogy a kormány első kézzelfogható intézkedései között a bérek visszafogása szerepel. Figyelemre méltó, hogy a multiknak ez a nyilatkozata közelebb áll a szakszervezetek álláspontjához, mint a kormány törekvése. A bérek jelzett visszafogása ugyanis - a prognosztizált mértékű infláció mellett - a reálbérek 5-10 százalékos csökkenését jelentené. Érdemes azonban elgondolkodni azon is, hogy a pénzügyminiszter „bűnbe” akarta csábítani a multikat, amikor közvetett módon bérkartell alakítására ösztönözte őket, amit a gazdasági versenyről szóló törvények tiltanak. Csak vélelmezni lehet, hogy a kormányzat erős embere nem arra akarta rávenni a multikat, hogy több profitot vigyenek ki az országból. A kifizetett béren kívül ugyanis már bizonytalan, hogy a megtermelt haszonból mennyit fordítanak a határainkon belül új beruházásokra. Ebben az összefüggésben - ha jól meggondoljuk - a multiknál dolgozó munkavállalóknak nem kizárólag egyéni érdeke, hogy a reálbérek ne csökkenjenek. Azt hinné az ember, hogy ezt felismerve, a pénzügyi kormányzat diszkrét támogatást nyújt a szakszervezeteknek, hogy bérharcok árán a profitból minél többet csípjenek le a munkavállalók számára, s tartsanak itthon. Hát ennek - mint ez a látogatás mutatja - éppen az ellenkezője történik. Még szerencse, hogy a közgazdasági logika a multikat józan magatartásra inti. Csak az a kár, nem derül ki, hogy a miniszter úr milyen logika és milyen érdekek alapján teszi a dolgát. (Dr. L. Gy.) Minilexikon Melyik a reprezentatív szakszervezet? Mit jelent az üzemi tanács pártatlansága sztrájk esetén? Mikor és hogyan lehet megtámadni egy munkaszerződést? Mi az a participáció? Mit értünk bérarányokon? Azonnal megtudhatjuk, ha kéznél van az Érdekvédelmi zsebszótár, amelyet a Vasasszövetség adott ki a Friedrich Ebert Alapítvány támogatásával. Az okos és praktikus minilexikon tartalmazza a szakszervezetek, az üzemi tanácsok, az érdekvédelem, a munkajog legfontosabb szakkifejezéseit. Olyanokat, mint a szolidaritás elve, a kifogásolási (vételjog, a tanulmányi munkaidő-kedvezmény, a másod/mellék/állás, az állásidőre járó munkabér, és így tovább. A hasznos kiadvány közérthető fogalmazásban sorolja a munka világának azon címszavait, amelyekkel naponta találkozunk, s amelyek pontos ismeretét aligha nélkülözhetjük. Különösen olyan időben, amikor a társadalmi, gazdasági átalakulás sodrában a fogalmak is változnak, régiek avulnak el és újak születnek. Érdemes tehát a figyelemre ez a fogalmakat tisztázó értékes könyvecske. —tis— Mulasztás történt Nincs gazdaságpolitikai koncepció Interjú Nagy Sándorral, az MSZOSZ elnökével Év eleje van. Az 1995. esztendő nem sok jót ígér a munkavállalóknak. A reálbérek csökkenése várható és újabb munkahelyeket számolnak fel. Ez a helyzet új kihívásokat jelent a munkavállalói érdekvédelem számára. A legnagyobb szakszervezeti tömörülés elnökét, Nagy Sándor országgyűlési képviselőt (MSZP) kérdeztük a szakszervezetek előtt álló feladatokról. A helyzet úgy áll, hogy az 1995- ös esztendő valóban rendkívül nehéznek ígérkezik, mert gyakorlatilag már ma látható, hogy azok a gazdasági feltételek amelyek a lakosság, a munkavállalók számára árakban, bérekben, reáljövedelmekben jelennek meg, 1995-ben a korábbinál is kedvezőtlenebbül alakulnak. Teljesen nyilvánvaló, és mint tényt szeretném egyfelől rögzíteni, hogy ez felveti a korábbi kormányzat felelősségét, amennyiben szinte kezelhetetlen helyzetben adta át az államháztartást, az állami költségvetést. Az elmúlt négy évben azt gondolhatta az ember, hogy az az ár, amit munkanélküliségben, a reáljövedelem csökkenésében meg kellett fizetni, majd máshol, például az egyensúlyi viszonyokban megtérül, nem növekszik az adósságállomány, mérséklődik az infláció. Magyarországon azonban ennek éppen az ellenkezője játszódik le: egy koncepciótlan privatizáció mellett magas a munkanélküliség, magas az infláció és növekszik az adósság. Azért indulok ki ebből, mert ezt a kérdést nem lehet megkerülni. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az idő múltával egyre inkább követelni kell, hogy az újonnan hivatalba lépett kormány alatt a dolgok ne így folytatódjanak, és ne így legyen. Az a véleményem, hogy bár az egyensúlyi kérdések valóban nagyon fontosak, nagyon veszélyesek az országra nézve, mindazonáltal a napnál világosabb, hogy gazdaságpolitikai koncepció nélkül az ország ebből a helyzetből nem tud kilábalni. Márpedig ebben a pillanatban nincs gazdaságpolitikai koncepció. Ezt én súlyos hiányosságnak tekintem, és most már hovatovább 6-8 hónap múltán azt kell mondani, hogy itt mulasztás történt. Nemcsak általában gazdaságpolitikáról van szó, hanem például arról a körülményről, hogy a választások során talán a legnagyobb hangsúlyt kapta a privatizáció, a rossznak ítélhető korábbi gyakorlat, a visszaélések, az egyéb súlyos problémák. Elvárható lett volna, hogy az új parlament az elsők között foglalkozzon az új privatizációs törvénnyel. Talán már szeptemberben a javaslatnak ott kellett volna tenni a parlament előtt. Nem ez történt, ezt én a pénzügyi kormányzat egyik legnagyobb mulasztásának tekintem. A HUNGARHOTELS ügye, és más ügyek, amelyeket csak sejtünk, vagy tudunk, pontosan arról szólnak, hogy egy exlex állapotban, amikor már a régi törvényeket valaki nem tartja mérvadónak, új meg még nincs, akkor mindig kínálkozik lehetőség, hogy különböző csoportok a maguk érdekei szempontjából tegyenek lépéseket. Most, 1995 januárjában nemcsak az a probléma, hogy az adott viszonyok között tovább romlanak az életfeltételek, a megélhetési körülmények. Az igazi probléma az, hogy a társadalom számára nem látható, és azért nem látható, mert nincs is meg, az a megfogható elgondolás, vízió, ami érdekében a szigorú intézkedéseket meg kell tenni. Ezt én majdnem súlyosabbnak tartom, mint magát a jelenséget, hogy romlik a helyzet. - Mindenki azt várta, hogy a kormányváltozás után gyorsan javul a szakszervezetek pozíciója. Ma inkább az érdekvédelem elgyengülésének jelei (csökkenő taglétszám, anyagi gondok, stb.) láthatók, mi a véleménye erről? - Az érdekvédelem és a szakszervezeti pozíciókra két egymástól elválasztható dolgot lehet mondani. Abban a tekintetben a szakszervezetek helyzete természetesen nem javult, sőt romlott, hogy az adott, meglévő objektív gazdasági körülmények között mi az amit elérhetnek, és mi az amit nem. Tehát a semmiből, a mínuszból nem tudnak ők sem pluszt csinálni. A dolognak erre a részére tehát nincs mit mondani, mert egy adott szituációval számot kell vetni mindenkinek. Igen ám, de nemcsak ebből áll a szakszervezeti pozíció, hanem másból is. Egyebekben például a munka világán belüli mozgástér, a Munka Törvénykönyve, az érdekegyeztetési mechanizmus, egyáltalán a szakszervezetek működési feltételeivel kapcsolatos ügyek, ebben sincs számottevő változás. Vitatathatatlan, hogy ez az új kormány több kontaktust kezdeményezett, és fontosnak tartotta például, hogy a társadalmi-gazdasági megállapodás keretében intenzívebb kapcsolat alakuljon, de a dolgok ebben a pillanatban nem arra mutatnak, hogy ezek a szándékok megvalósulnának. Sőt, hogy csak egy nagyon apró példát mondjak, én a magam részéről egy kicsit elkeserítenek, és ha úgy tetszik szégyenletesnek is tartom, hogy egy olyan célra, mint a szakszervezeti tisztségviselők képzésének támogatása, összesen 10 millió forintot sikerült ettől a kormánytól szerezni. Miközben feltehetően a költségvetésben vannak kis egyesületek, vagy magánalapítványok, amelyek ennyit, vagy többet kaptak. Ezt én szégyenletesnek tartom. Szégyenletesnek tartom továbbá, hogy vitatkozni kellett azon, hogy a szakszervezeti vállalkozások bevételeinek legalább egy része lehessen adómentes, amit végül is nem lehetett elérni, és sorolhatnám tovább a példákat. Én nem tudok úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy mi a valóságos helyzet. Tehát én nem ott látom a gondot, hogy a szakszervezetek ebben a szituációban nem tudták elérni, hogy ne 282 milliárd legyen a hiány, hanem 380 milliárd, mert ez sehova nem vezet természetesen. A problémát abban látom, hogy azt a készséget, azt a gesztust, azt a jó értelemben vett együttműködési készséget sem tapasztalom bizonyos ügyekben, ami joggal elvárható lenne egy ilyen szituációban. És ez már az előzőeknél is súlyosabb kérdéseket vet fel. A Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége kongresszusra készül. Hogyan haladnak az előkészületekkel, mi lesz a kongresszus „üzenete” a tagságnak és a magyar társadalomnak? - Úgy gondolom, hogy az időpont és a körülmények alapvetően meghatározzák egy ilyen nagyságrendű szervezet kongresszusának mondanivalóját. Ebből következően két-három alapvető jelentőségű problémakör köré fog szerveződni a kongresszus. Az egyik kérdés, hogy lesz-e, ha igen, milyen tartalommal, ha nem lesz, miért nem lesz társadalmi-gazdasági megállapodás. A másik: ugyanerre az időszakra tehető ennek a bizonyos 3 éves modernizációs programnak a vitája, vagy elkészülte, amire céloztam, hogy borzasztóan hiányzik, legyen végre valamilyen kapaszkodó. A harmadik pedig ezektől teljesen független: az MSZOSZ belső viszonyai, a tagszervezetek, a szakszervezetpolitikai kérdések, a tagoltság, a tagdíjfelhasználás, a döntési mechanizmus, tehát mindaz, amire nem mondhatjuk azt, hogy másoktól függ, hanem a szervezet belső döntésének a függvénye. Ezek az alapvető kérdések, ezek némileg a konkrét időpontot is befolyásolják. A társadalmi-gazdasági megállapodásban az eredeti elgondolásokhoz képest van egy elég jelentős időbeli csúszás, a modernizációs program március környékére várható. Ezért feltehetően érdemes egy kevés időhaladékot adni, és nem februárban, hanem március második felében megrendezni a kongresszust, hogy ezekhez az alapvető ügyekhez tudjon viszonyulni. - A kongresszus vélhetően hozzájárul ahhoz is, hogy új arculatot adjanak a szakszervezeteknek. - Nem tudom, hogy ez így fogalmazható-e meg, én azt gondolom, hogy itt vannak olyan szervezeti kérdések, amelyek nem kerülhetők meg, és ha ezekben tud az MSZOSZ kongresszusa olyan döntéseket hozni, amelyeket a szövetséget alkotó szakszervezetek, mivel ők hozzák a döntést, magukra nézve is kötelezőnek tartanak, akkor ez önmagában jelenti a helyzet változását. Nekem az a benyomásom, hogy nem annyira a kifelé mutatott képen, hanem a tartalmon kell változtatni, ami a kifelé mutató képen is meg fog jelenni. Köszönjük a beszélgetést. Horváth László A munkaügyi kapcsolatok szabályozása A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény hatályba lépésétől eltelt mintegy két és fél év rengeteg tapasztalatot hozott. Az új jogszabályok és jogintézmények többé-kevésbé jól szabályozzák a munkaviszonyokat, keretet adnak a munkaadók és a munkavállalók együttműködéséhez. A módosítási javaslatok - néhány alább részletezett javaslaton túl - a már megtanult, megszokott és hiányosságaiban is megismert jogszabályok, jogintézmények korszerűsítését célozzák. A szakszervezeti jogok gyakorlásából például rengeteg felesleges konfliktus adódott csak azért, mert a szövegezés nem kiforrott, nem egyértelmű. A minisztériumi szakemberek védik a mundér becsületét, nem javasolják a törvényhozás elé vinni az ilyen típusú javításokat, pedig ezek a hibák jórészt abból a bürokratikus egyeztetési gyakorlatból erednek, amelyet úgy jellemezhetnénk: „ha te elfogadod az én félmondatomat, én is elfogadom a te másik félmondatodat.” Úgy tűnik, hogy a munkaadói szervezetek eredményesen lobbyznak a munkaügyi szabályok módosításakor. A több hónapos jogszabály-fejlesztési tárgyalások jelenlegi állása szerint a szaktárca támogatja azt, hogy a foglalkoztatás feltételeit a munkaadók igényei szerint változtassa meg a parlament. Például az alkalmazható munkaidőkeret szabályait: ne nyolc hét, hanem hat hónap átlagában feleljen meg a teljes munkaidő a törvényes munkaidőnek. A kormány „kompromisszumos” javaslata a nyolc hetet három hónapra emeli, sőt azt is megengedi, hogy kollektív szerződés ezt hat hónapra „javítsa”. Ezzel a törvényes munkaidő napi nyolc órára történő korlátozása meg is szűnne. Néhány éves vargabetűvel visszakerülnénk a meghaladni látszott régi munkaügyi helyzethez. A folyamatot csak erősíti a túlmunka felső korlátjának megemelése hasonló módszerrel. Ami döbbenetes mindkét javasolt megoldásban, hogy a nehezebb munkáltatási körülmények alkalmazását a munkahelyeken a nem egyenlő felek által kötött kollektív szerződésekre bízná. Megjegyezzük: a szociális partnerek érdekein, felelősségén túl a mindenkori politikai hatalomnak határozott elképzeléssel kell rendelkezni arról, hogy adott feltételek között melyek a foglalkoztatás kikezdhetetlen sarokpontjai. Ezeket általában törvényben szokták kimondani. Kizárt azonban, hogy ettől kollektív szerződésben vagy munkaszerződésben el lehessen térni. Ennek nemcsak humanitárius, hanem jól felfogott gazdasági okai is vannak. Nálunk a munkaügyi szabályok ilyen, vagy ehhez hasonló - a munkáltatók kedvében járó - változtatása elősegíti azt, hogy a gazdálkodás szervezetlenségének következményeit a munkavállalók nyakába varrják. Ha a jelenlegi kormány módosítani javasolja az ún. jobbközép kormány idején alkotott munkaügyi szabályokat, ennek jelzésértéke lehet. A várakozás nagy. A tervezett társadalmi-gazdasági megállapodás előkészítése kezdetén a munkaügyi szabályok módosítása bekerült a megállapodás erőterébe, majd - jelenleg úgy tűnik - kirepült e térből. Pedig ez az átfogó megállapodás a legalkalmasabb kerete lehetne a szociális partnerek által ismert, de nálunk hiányzó munkaügyi intézmények adaptálásának, kialakításának és kölcsönös elfogadásának. A jelenlegi törvény elfogadása óta munkavállalók, munkaadók, az ÉT, a minisztérium szakértőiből álló számtalan tanulmányi csoport járta be az európai államokat. Tanulmányoztuk, tanulmányoztuk a korszerű megoldásokat, megismerve előnyeiket, hátrányaikat. Tapasztaltuk, hogy a munka világának békéjét csak a nagyon is differenciált munkaügyi intézményi rendszer működése őrizheti meg. Ezekben az intézményekben a munka világának szereplői szabályozott keretek között és valós hatáskörökkel gyakorolják választott hivatásukat. Csak remélni lehet, hogy a megkötendő társadalmi-gazdasági megállapodás megalkotói nem rejtik véka alá európai tapasztalataikat, és a politikai hatalom nem lesz szűkmarkú, valós hatásköröket ad át a szociális partnereknek, érdekeltté téve őket a munkaügyi intézmények hatékony működésében. Dr. Hajdú Attila, az MSZOSZ Jogi Iroda vezetője Majd megvesszük szívem ’98-ban!