MunkaerőPiac, 1995 (2. évfolyam, 1-8. szám)

1995-01-01 / 1. szám

1995. január Látogatás Még az ősszel, a költségvetési vita előtt a pénzügyminiszter ta­lálkozott a multinacionális válla­latok képviselőivel. Ahogy arról a napilapok beszámoltak, a látoga­tás során a miniszter úr tájékoz­tatta a multikat a magyar gazda­ság helyzetéről, a tervezett fo­gyasztáskorlátozó­­ intézkedések­ről, a bérek visszafogására irá­nyuló kormányzati törekvésekről. A multi klub vezetője azt vála­szolta a magas vendégnek, hogy szerintük a gazdaság előrevivő motorja a fogyasztás, s nem tart­ják helyes lépésnek, hogy a kor­mány első kézzelfogható intézke­dései között a bérek visszafogása szerepel. Figyelemre méltó, hogy a multiknak ez a nyilatkozata kö­zelebb áll a szakszervezetek állás­pontjához, mint a kormány törek­vése. A bérek jelzett visszafogása ugyanis - a prognosztizált mérté­kű infláció mellett - a reálbérek 5-10 százalékos csökkenését je­lentené. Érdemes azonban elgondol­kodni azon is, hogy a pénzügymi­niszter „bűnbe” akarta csábítani a multikat, amikor közvetett módon bérkartell alakítására ösztönözte őket, amit a gazdasági versenyről szóló törvények tiltanak. Csak vé­lelmezni lehet, hogy a kormány­zat erős embere nem arra akarta rávenni a multikat, hogy több pro­fitot vigyenek ki az országból. A kifizetett béren kívül ugyanis már bizonytalan, hogy a megtermelt haszonból mennyit fordítanak a határainkon belül új beruházások­ra. Ebben az összefüggésben - ha jól meggondoljuk - a multiknál dolgozó munkavállalóknak nem kizárólag egyéni érdeke, hogy a reálbérek ne csökkenjenek. Azt hinné az ember, hogy ezt felis­merve, a pénzügyi kormányzat diszkrét támogatást nyújt a szak­­szervezeteknek, hogy bérharcok árán a profitból minél többet csíp­jenek le a munkavállalók számá­ra, s tartsanak itthon. Hát ennek - mint ez a látogatás mutatja - ép­pen az ellenkezője történik. Még szerencse, hogy a közgazdasági logika a multikat józan magatar­tásra inti. Csak az a kár, nem de­rül ki, hogy a miniszter úr milyen logika és milyen érdekek alapján teszi a dolgát. (Dr. L. Gy.) Minilexikon Melyik a reprezentatív szakszerve­zet? Mit jelent az üzemi tanács pártat­lansága sztrájk esetén? Mikor és ho­gyan lehet megtámadni egy munka­szerződést? Mi az a participáció? Mit értünk bérarányokon? Azonnal megtudhatjuk, ha kéznél van az Érdekvédelmi zsebszótár, ame­lyet a Vasasszövetség adott ki a Fried­rich Ebert Alapítvány támogatásával. Az okos és praktikus minilexikon tar­talmazza a szakszervezetek, az üzemi tanácsok­, az érdekvédelem, a munka­jog legfontosabb szakkifejezéseit. Olyanokat, mint a szolidaritás elve, a kifogásolási (vételjog, a tanulmányi munkaidő-kedvezmény, a másod/mel­­lék/állás, az állásidőre járó munkabér, és így tovább. A hasznos kiadvány közérthető fo­galmazásban sorolja a munka világá­nak azon címszavait, amelyekkel na­ponta találkozunk, s amelyek pontos ismeretét aligha nélkülözhetjük. Kü­lönösen olyan időben, amikor a társa­dalmi, gazdasági átalakulás sodrában a fogalmak is változnak, régiek avul­nak el és újak születnek. Érdemes te­hát a figyelemre ez a fogalmakat tisz­tázó értékes könyvecske. —tis— Mulasztás történt Nincs gazdaságpolitikai koncepció Interjú Nagy Sándorral, az MSZOSZ elnökével Év eleje van. Az 1995. esztendő nem sok jót ígér a mun­kavállalóknak. A reálbérek csökkenése várható és újabb munkahelyeket számolnak fel. Ez a helyzet új kihívásokat jelent a munkavállalói érdekvédelem számára. A legna­gyobb szakszervezeti tömörülés elnökét, Nagy Sándor országgyűlési képviselőt (MSZP) kérdeztük a szakszer­vezetek előtt álló feladatokról. A helyzet úgy áll, hogy az 1995- ös esztendő valóban rendkívül ne­héznek ígérkezik, mert gyakorlati­lag már ma látható, hogy azok a gazdasági feltételek amelyek a la­kosság, a munkavállalók számára árakban, bérekben, reáljövedel­mekben jelennek meg, 1995-ben a korábbinál is kedvezőtlenebbül ala­kulnak. Teljesen nyilvánvaló, és mint tényt szeretném egyfelől rög­zíteni, hogy ez felveti a korábbi kormányzat felelősségét, amennyi­ben szinte kezelhetetlen helyzetben adta át az államháztartást, az állami költségvetést. Az elmúlt négy év­ben azt gondolhatta az ember, hogy az az ár, amit munkanélküliségben, a reáljövedelem csökkenésében meg kellett fizetni, majd máshol, például az egyensúlyi viszonyok­ban megtérül, nem növekszik az adósságállomány, mérséklődik az infláció. Magyarországon azonban ennek éppen az ellenkezője játszó­dik le: egy koncepciótlan privatizá­ció mellett magas a munkanélküli­ség, magas az infláció és növekszik az adósság. Azért indulok ki ebből, mert ezt a kérdést nem lehet meg­kerülni. Ugyanakkor azt gondo­lom, hogy az idő múltával egyre in­kább követelni kell, hogy az újon­nan hivatalba lépett kormány alatt a dolgok ne így folytatódjanak, és ne így legyen. Az a véleményem, hogy bár az egyensúlyi kérdések valóban na­gyon fontosak, nagyon veszélyesek az országra nézve, mindazonáltal a napnál világosabb, hogy gazdaság­­politikai koncepció nélkül az or­szág ebből a helyzetből nem tud ki­lábalni. Márpedig ebben a pillanat­ban nincs gazdaságpolitikai kon­cepció. Ezt én súlyos hiányosság­nak tekintem, és most már hovato­vább 6-8 hónap múltán azt kell mondani, hogy itt mulasztás tör­tént. Nemcsak általában gazdaság­­politikáról van szó, hanem például arról a körülményről, hogy a vá­lasztások során talán a legnagyobb hangsúlyt kapta a privatizáció, a rossznak ítélhető korábbi gyakor­lat, a visszaélések, az egyéb súlyos problémák. Elvárható lett volna, hogy az új parlament az elsők kö­zött foglalkozzon az új privatizáci­ós törvénnyel. Talán már szeptem­berben a javaslatnak ott kellett vol­na tenni a parlament előtt. Nem ez történt, ezt én a pénzügyi kormány­zat egyik legnagyobb mulasztásá­nak tekintem. A HUNGARHO­TELS ügye, és más ügyek, amelye­ket csak sejtünk, vagy tudunk, pon­tosan arról szólnak, hogy egy ex­lex állapotban, amikor már a régi törvényeket valaki nem tartja mérvadónak, új meg még nincs, ak­kor mindig kínálkozik lehetőség, hogy különböző csoportok a ma­guk érdekei szempontjából tegye­nek lépéseket. Most, 1995 januárjában nem­csak az a probléma, hogy az adott viszonyok között tovább romlanak az életfeltételek, a megélhetési kö­rülmények. Az igazi probléma az, hogy a társadalom számára nem látható, és azért nem látható, mert nincs is meg, az a megfogható el­gondolás, vízió, ami érdekében a szigorú intézkedéseket meg kell tenni. Ezt én majdnem súlyosabb­nak tartom, mint magát a jelensé­get, hogy romlik a helyzet. - Mindenki azt várta, hogy a kormányváltozás után gyorsan javul a szakszervezetek pozíció­ja. Ma inkább az érdekvédelem elgyengülésének jelei (csökkenő taglétszám, anyagi gondok, stb.) láthatók, mi a véleménye erről? - Az érdekvédelem és a szak­­szervezeti pozíciókra két egymás­tól elválasztható dolgot lehet mon­dani. Abban a tekintetben a szak­­szervezetek helyzete természetesen nem javult, sőt romlott, hogy az adott, meglévő objektív gazdasági körülmények között mi az amit el­érhetnek, és mi az amit nem. Tehát a semmiből, a mínuszból nem tud­nak ők sem pluszt csinálni. A do­lognak erre a részére tehát nincs mit mondani, mert egy adott szitu­ációval számot kell vetni minden­kinek. Igen ám, de nemcsak ebből áll a szakszervezeti pozíció, hanem másból is. Egyebekben például a munka világán belüli mozgástér, a Munka Törvénykönyve, az érdek­­egyeztetési mechanizmus, egyálta­lán a szakszervezetek működési feltételeivel kapcsolatos ügyek, eb­ben sincs számottevő változás. Vi­­tatathatatlan, hogy ez az új kor­mány több kontaktust kezdemé­nyezett, és fontosnak tartotta példá­ul, hogy a társadalmi-gazdasági megállapodás keretében intenzí­vebb kapcsolat alakuljon, de a dol­gok ebben a pillanatban nem arra mutatnak, hogy ezek a szándékok megvalósulnának. Sőt, hogy csak egy nagyon apró példát mondjak, én a magam részéről egy kicsit el­keserítenek, és ha úgy tetszik szé­gyenletesnek is tartom, hogy egy olyan célra, mint a szakszervezeti tisztségviselők képzésének támo­gatása, összesen 10 millió forintot sikerült ettől a kormánytól szerez­ni. Miközben feltehetően a költség­­vetésben vannak kis egyesületek, vagy magánalapítványok, amelyek ennyit, vagy többet kaptak. Ezt én szégyenletesnek tartom. Szégyen­letesnek tartom továbbá, hogy vi­tatkozni kellett azon, hogy a szak­­szervezeti vállalkozások bevételei­nek legalább egy része lehessen adómentes, amit végül is nem lehe­tett elérni, és sorolhatnám tovább a példákat. Én nem tudok úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy mi a valóságos helyzet. Tehát én nem ott látom a gondot, hogy a szakszervezetek eb­ben a szituációban nem tudták elér­ni, hogy ne 282 milliárd legyen a hiány, hanem 380 milliárd, mert ez sehova nem vezet természetesen. A problémát abban látom, hogy azt a készséget, azt a gesztust, azt a jó ér­telemben vett együttműködési készséget sem tapasztalom bizo­nyos ügyekben, ami joggal elvár­ható lenne egy ilyen szituációban. És ez már az előzőeknél is súlyo­sabb kérdéseket vet fel.­­ A Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége kong­resszusra készül. Hogyan halad­nak az előkészületekkel, mi lesz a kongresszus „üzenete” a tag­ságnak és a magyar társadalom­nak? - Úgy gondolom, hogy az idő­pont és a körülmények alapvetően meghatározzák egy ilyen nagyság­­rendű szervezet kongresszusának mondanivalóját. Ebből következő­en két-három alapvető jelentőségű problémakör köré fog szerveződni a kongresszus. Az egyik kérdés, hogy lesz-e, ha igen, milyen tarta­lommal, ha nem lesz, miért nem lesz társadalmi-gazdasági megál­lapodás. A másik: ugyanerre az időszakra tehető ennek a bizonyos 3 éves modernizációs programnak a vitája, vagy elkészülte, amire cé­loztam, hogy borzasztóan hiányzik, legyen végre valamilyen kapaszko­dó. A harmadik pedig ezektől telje­sen független: az MSZOSZ belső viszonyai, a tagszervezetek, a szak­szervezetpolitikai kérdések, a ta­goltság, a tagdíjfelhasználás, a dön­tési mechanizmus, tehát mindaz, amire nem mondhatjuk azt, hogy másoktól függ, hanem a szervezet belső döntésének a függvénye. Ezek az alapvető kérdések, ezek némileg a konkrét időpontot is be­folyásolják. A társadalmi-gazdasá­gi megállapodásban az eredeti el­gondolásokhoz képest van egy elég jelentős időbeli csúszás, a moderni­zációs program március környéké­re várható. Ezért feltehetően érde­mes egy kevés időhaladékot adni, és nem februárban, hanem március második felében megrendezni a kongresszust, hogy ezekhez az alapvető ügyekhez tudjon viszo­nyulni. - A kongresszus vélhetően hoz­zájárul ahhoz is, hogy új arcula­tot adjanak a szakszervezetek­nek. - Nem tudom, hogy ez így fogal­­mazható-e meg, én azt gondolom, hogy itt vannak olyan szervezeti kérdések, amelyek nem kerülhetők meg, és ha ezekben tud az MSZOSZ kongresszusa olyan dön­téseket hozni, amelyeket a szövet­séget alkotó szakszervezetek, mi­vel ők hozzák a döntést, magukra nézve is kötelezőnek tartanak, ak­kor ez önmagában jelenti a helyzet változását. Nekem az a benyomá­som, hogy nem annyira a kifelé mutatott képen, hanem a tartalmon kell változtatni, ami a kifelé mutató képen is meg fog jelenni.­­ Köszönjük a beszélgetést. Horváth László A munkaügyi kapcsolatok szabályozása A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény hatályba lépé­sétől eltelt mintegy két és fél év rengeteg tapasztalatot hozott. Az új jogszabályok és jogintézmények többé-kevésbé jól szabályozzák a munkaviszonyokat, kere­tet adnak a munkaadók és a munkaválla­lók együttműködéséhez. A módosítási javaslatok - néhány alább részletezett ja­vaslaton túl - a már megtanult, megszo­­kott és hiányosságaiban is megismert jogszabályok, jogintézmények korszerű­sítését célozzák. A szakszervezeti jogok gyakorlásából például rengeteg felesleges konfliktus adódott csak azért, mert a szövegezés nem kiforrott, nem egyértelmű. A mi­nisztériumi szakemberek védik a mundér becsületét, nem javasolják a törvényho­zás elé vinni az ilyen típusú javításokat, pedig ezek a hibák jórészt abból a bürok­ratikus egyeztetési gyakorlatból erednek, amelyet úgy jellemezhetnénk: „ha te el­fogadod az én félmondatomat, én is elfo­gadom a te másik félmondatodat.” Úgy tűnik, hogy a munkaadói szerve­zetek eredményesen lobbyznak a­ mun­kaügyi szabályok módosításakor. A több hónapos jogszabály-fejlesztési tárgyalá­sok jelenlegi állása szerint a szaktárca tá­mogatja azt, hogy a foglalkoztatás felté­teleit a munkaadók igényei szerint vál­toztassa meg a parlament. Például az al­kalmazható munkaidőkeret szabályait: ne nyolc hét, hanem hat hónap átlagában feleljen meg a teljes munkaidő a törvé­nyes munkaidőnek. A kormány „komp­romisszumos” javaslata a nyolc hetet há­rom hónapra emeli, sőt azt is megengedi, hogy kollektív szerződés ezt hat hónapra „javítsa”. Ezzel a törvényes munkaidő napi nyolc órára történő korlátozása meg is szűnne. Néhány éves vargabetűvel visszakerülnénk a meghaladni látszott régi munkaügyi helyzethez. A folyama­tot csak erősíti a túlmunka felső korlátjá­nak megemelése hasonló módszerrel. Ami döbbenetes mindkét javasolt meg­oldásban, hogy a nehezebb munkáltatási körülmények alkalmazását a munkahe­lyeken a nem egyenlő felek által kötött kollektív szerződésekre bízná. Megjegyezzük: a szociális partnerek érdekein, felelősségén túl a mindenkori politikai­ hatalomnak határozott elképze­léssel kell rendelkezni arról, hogy adott feltételek között melyek a foglalkoztatás kikezdhetetlen sarokpontjai. Ezeket álta­lában törvényben szokták kimondani. Kizárt azonban, hogy ettől kollektív szerződésben vagy munkaszerződésben el lehessen térni. Ennek nemcsak huma­nitárius, hanem jól felfogott gazdasági okai is vannak. Nálunk a munkaügyi sza­bályok ilyen, vagy ehhez hasonló - a munkáltatók kedvében járó - változtatá­sa elősegíti azt, hogy a gazdálkodás szer­vezetlenségének következményeit a munkavállalók nyakába varrják. Ha a jelenlegi kormány módosítani javasolja az ún. jobbközép kormány ide­jén alkotott munkaügyi szabályokat, en­nek jelzésértéke lehet. A várakozás nagy. A tervezett társadalmi-gazdasági megállapodás előkészítése kezdetén a munkaügyi szabályok módosítása beke­rült a megállapodás erőterébe, majd - je­lenleg úgy tűnik - kirepült e térből. Pe­dig ez az átfogó megállapodás a legal­kalmasabb kerete lehetne a szociális partnerek által ismert, de nálunk hiányzó munkaügyi intézmények adaptálásának, kialakításának és kölcsönös elfogadásá­nak. A jelenlegi törvény elfogadása óta munkavállalók, munkaadók, az ÉT, a minisztérium szakértőiből álló számtalan tanulmányi csoport járta be az európai államokat. Tanulmányoztuk, tanulmá­nyoztuk a korszerű megoldásokat, meg­ismerve előnyeiket, hátrányaikat. Ta­pasztaltuk, hogy a munka világának bé­kéjét csak a nagyon is differenciált mun­kaügyi intézményi rendszer működése őrizheti meg. Ezekben az intézmények­ben a munka világának szereplői szabá­lyozott keretek között és valós hatáskö­rökkel gyakorolják választott hivatásu­kat. Csak remélni lehet, hogy a megkö­tendő társadalmi-gazdasági megállapo­dás megalkotói nem rejtik véka alá euró­pai tapasztalataikat, és a politikai hata­lom nem lesz szűkmarkú, valós hatáskö­röket ad át a szociális partnereknek, ér­dekeltté téve őket a munkaügyi intézmé­nyek hatékony működésében. Dr. Hajdú Attila, az MSZOSZ Jogi Iroda vezetője Majd megvesszük szívem ’98-ban!

Next