Munkás, 1904 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1904-01-01 / 1. szám
4 sztrájkba léptek. A sztrájkolók a következő felhívást bocsájtották ki: Tisztelt szak- és elvtársak! A pécsi Höfflerféle gyár bérmunkásai folyó hó 24-én beszüntették a munkát. Erre az szolgáltatott okot, hogy a gyáros az októberi sztrájkunkból kifolyólag 24 munkástársunkat minden ok nélkül elbocsájtott és az októberben megállapított szerződést megszegte. A jelenlegi sztrájk meg fogja ugyan nehezített helyzetünket, miután — elég sajnos! — egy pár sztrájktörő is akadt köztünk, akiknek neveit majd gyászkeretes levélben tudatni fogjuk. Miután a gyáros ezen tettével 24 családos munkástársunkat tél közepén, karácsony hetében, a nyomor karjaiba, az utcza kövezetére dobott, — addig munkába nem lépünk, mig szaktársaink ismét vissza nem lesznek helyezve a munkába. Felkérünk ezért benneteket, — tisztelt munkástársak — hogy ezen küzdelmünkben támogatni sziveskedjetek. Pénzküldemények a szaktanács elnökéhez, Pécs Józsefhez, Mária-utcza 8. sz. küldendők, levelek pedig Kerpner Lajos czimére, Király-utcza 33. sz. Pécs, 1903. deczember hó. A Höfflergyári sztrájkoló munkások. A „Csokonyavidéki népnevelési egylet“ czímet viselő kaszinóról lapunk egyik korábbi számában elmondtuk rövidesen véleményünket. Nagyon zokon vehették ezt a derék csokonyai filiszterek, mert — mint értesülünk — „jegyzőkönyvi megrovást“ szavaztak a czikk szerzőjének. No hát mi nagyon szeretnénk, ha ott, az általunk oly nagyon megsértett „népnevelési“ kaszinóban, annak fő-főkorifeusai előtt bizonyíthatnánk be, hogy mi nagyon is nagy igazat mondunk akkor, amidőn azt állítjuk, hogy az ilyen „népnevelési“ egyletek nem a nép javára, hanem ellenkezőleg: annak anyagi és erkölcsi kárára vannak és hogy csakugyan gazság az, amit a népnevelés lárvája alatt tesznek a néppel. Ezt nem az ujjúnkból szoptuk. A nagyon is elszomorító tények tanítottak meg rá. Népgyülés. Karácsony másnapján a pécsi öntudatos munkásság nagy népgyülést tartott délelőtt 10 órakor a városi tornacsarnokban. A zsúfolásig megtelt nagyteremben olyan egyének is láthatók voltak, akik népgyűléseinken soha részt nem vesznek, de most eljöttek meghallgatni, hogy mi a különbség a szocziáldemokráczia és a klerikalizmus, illetve a „keresztény szoczializmus“ között. Meg is hallgathatták azt, hogy miként gyűri le az igazság, a világosság a képmutatást és a sötétséget. Pont 10 órakor üdvözölte Szabó József elvtárs az egybehívók nevében a megjelenteket és ajánlatára Nyéki Józsefet elnöknek, Varga Ferenczet , jegyzőnek választották meg.Elnök kijelenti, hogy napirendere k két lényeges pont van. A szocziáldemokráczia és a klerikalizmus, valamint a politikai helyzet is egyben átadja a szót Tarczai Gy. budapesti elvtársnak. Tarczai elvtárs azon kezdi, hogy karácsonykor a béke és szeretet ünnepét üli az emberiség; legalább így mondják a „felsőbb tízezrek“, holott éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk az életben, mert béke és szeretet csak ott lehet, ahol megelégedettség honol. De hát a nép zöme, mely munkájával tartja fenn a társadalmat, megelégedett-e ? ... A templomokban is békéről, szeretetről beszélnek a papok, akiknek bőven van mindenük, de nincs a népnek, mely csak nyomorog. Előszedett könyveket ezután, melyekből szemelvényeket olvasott fel tudós férfiaktól és papoktól, akik mint papok, éppen a papi gondolkodás ellen írtak, szem előtt tartva az igazságot. Utána Szabó elvtárs szólott, akinek beszéde maró gúny volt a „szent“ igéket hirdetők ellen és a keresztény szocziálizmust, mint az igazság ellen való manővert mutatta be, mert a keresztény szocziálizmus csak arra való a papság részéről, hogy ennek a két szónak a hatása alatt csaphassák be a népet, térítsék el a szocziáldemokratikus mozgalomtól. Most előállott Komócsi István pap, a pécsi kis szeminárium igazgatója és hosszas csürés, csavarással próbálkozott kissebbíteni az előbb elhangzott beszédeket, ami azonban sehogy sem sikerült. Mivel pedig az előbb elhangzott beszédek ellen képtelen volt meggyőző érvekkel előállani és hogy önmagát némileg menthesse, azt mondotta, hogy: „majd más alkalommal reflektálni fog.” Tarczai elvtárs megragadva az alkalmat, Komócsi úr csürés-csavarásait teljesen pozdorjává verte viszonválaszában, úgy annyira, hogy a tisztelendő ur jónak látta — szemlesütve elillanni anélkül, hogy Tarczai beszédét végig hallgatta volna. Nem hisszük, hogy Komócsi úrnak ne ment volna el még az étvágya is az aznapi ebédtől és attól, hogy más alkalmakkor vitákba bocsátkozzon. Komócsi úr elmondhatja magáról: voltam a szocziáldemokraták népgyűlésén, de bár ne lettem volna, mert a „keresztény szocziálizmusnak“ többet ártottam, mint IV-i. Sixtus pápa a közerkölcsiségnek. Az öntudatos munkásságnak pedig alkalma volt ismét meggyőződhetni, hogy nincs az a hamisság, ami a szocziáldemokrácziának árthasson, azt útjában feltartóztathassa. Hiába írta a „Pécsi Közlöny“, hogy Komócsi István „reflektált“ Tarczai beszédére, mert bizony nem reflektált, hanem szégyenkezve — megugrott. Miután ekkor már az idő nagyon előrehaladt, Szabó József elvtárs indítványozta, hogy a napirend második pontja a jövő vasárnap tárgyaltassék. Elfogadtatott. A gyűlés berekesztése után hatalmas „abczug keresztény szocziálizmus“ és „éljen a nemzetközi szocziáldemokráczia“ hangzott fel. A jelenlevők rágyújtottak aztán a Marseillaisere és a Munkás-indulóra, mire elvtársaink szétoszlottak, magukkal vivén azt a meggyőződést, hogy ahol a világosság kezdi befészkelni magát, ott a sötétség kénytelen a saját odújába visszavonulni, ahol az idő vasfoga is segíti teljesen megsemmisíteni. MUNKÁS 1904. január 1. Nem lesz addig nyugalom Magyarországon, mig az Irodalom. Egészség-Naptár. A pártirodalomtól, tehát a munkások számára irt könyvektől és füzetektől eltekintve, igen kevés Magyarországon még ma azoknak a könyveknek a száma, amelyek munkásügyekkel foglalkoznak. Ami természetes dolog is. Ez idő szerint a szocziálpolitika minálunk még nem tartozik a recipiált tudományok közé és a munkásügyekkel való irodalmi foglalkozás sem nagy hasznot nem hajt, sem fényes hírt nem szerez. És ez egyelőre jól is van így. Mert amit eddigelé a munkásosztályon kívül állók munkásügyekről írtak, az nagyobbrészt elfogult, czélzatos munka volt, főképpen azzal a szándékkal megiiódva, hogy a munkásokat a modern szervezkedéstől eltérítsék és meggyőzzék, hogy sohse volt, sohse lehet jobb sorsa, mint a mai „legjobban berendezett“ társadalomban és ami elégületlenség a munkásosztályban észlelhető, az csupán az „izgatás“ műve. Mi sem természetesebb tehát, ha a munkásság jókora adag bizalmatlansággal fogad minden könyvet, amit távol állók róla vagy neki imák. Annál kellemesebb, hogy ezúttal egy könyvről tehetünk említést, amely kivételt képez a fent jelzett szabály alól. Egy könyvről, amelynek szerzői majdnem kivétel nélkül nem tartoznak a munkásosztályhoz, amely a munkásokról és a munkásoknak íródott és mégis megérdemli a munkások jóakaratú bizalmát. Ez a könyv az Egészség-Naptár, melynek 1904. évi második évfolyama néhány hét előtt jelent meg a könyvpiaczon és már is a negyedik tízezer hagyta el a sajtót dr.