Munkás, 1904 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1904-01-01 / 1. szám

4 sztrájkba léptek. A sztrájkolók a kö­vetkező felhívást bocsájtották ki: Tisz­telt szak- és elvtársak! A pécsi Höffler­­féle gyár bérmunkásai folyó hó 24-én beszüntették a munkát. Erre az szolgáltatott okot, hogy a gyáros az októberi sztrájkunkból kifo­lyólag 24 munkástársunkat minden ok nélkül elbocsájtott és az októberben megállapított szerződést megszegte.­­ A jelenlegi sztrájk meg fogja ugyan nehezített helyzetünket, miután — elég sajnos! — egy pár sztrájktörő is akadt köztünk, akiknek neveit majd gyászke­retes levélben tudatni fogjuk. Miután a gyáros ezen tettével 24 családos mun­kástársunkat tél közepén, karácsony hetében, a nyomor karjaiba, az utcza kövezetére dobott, — addig munkába nem lépünk, mig szaktársaink ismét vissza nem lesznek helyezve a mun­kába. Felkérünk ezért benneteket, — tisztelt munkástársak — hogy ezen küzdelmünkben támogatni szivesked­­jetek. Pénzküldemények a szaktanács elnökéhez, Pécs Józsefhez, Mária-utcza 8. sz. küldendők, levelek pedig Kerp­­ner Lajos czimére, Király-utcza 33. sz. Pécs, 1903. deczember hó. A Höffler­­gyári sztrájkoló munkások. A „Csokonyavidéki népnevelési egylet“ czímet viselő kaszinóról lapunk egyik korábbi számában elmondtuk rövidesen véleményünket. Nagyon zo­kon vehették ezt a derék csokonyai filiszterek, mert — mint értesülünk — „jegyzőkönyvi megrovást“ szavaztak a czikk­ szerzőjének. No hát mi nagyon szeretnénk, ha ott, az általunk oly na­gyon megsértett „népnevelési“ kaszinó­ban, annak fő-főkorifeusai előtt bizo­nyíthatnánk be, hogy mi nagyon is nagy igazat mondunk akkor, amidőn azt állítjuk, hogy az ilyen „népnevelési“ egyletek nem a nép javára, hanem ellenkezőleg: annak anyagi és erkölcsi kárára vannak és hogy csakugyan gaz­ság az, amit a népnevelés lárvája alatt tesznek a néppel. Ezt nem az ujjúnk­ból szoptuk. A nagyon is elszomorító tények tanítottak meg rá. Népgyülés. Karácsony másnapján a pécsi öntudatos­­ munkásság nagy népgyülést tartott délelőtt 10 órakor a városi tornacsarnokban. A zsúfolásig megtelt nagyteremben olyan egyének is láthatók voltak, akik népgyűléseinken soha részt nem vesznek, de most el­jöttek meghallgatni, hogy mi a különb­ség a szocziáldemokráczia és a kleri­­kalizmus, illetve a „keresztény szo­­czializmus“ között. Meg is hallgathat­ták azt, hogy miként gyűri le az igaz­ság, a világosság a képmutatást és a sötétséget. Pont 10 órakor üdvözölte Szabó József elvtárs az egybehívók nevében a megjelenteket és ajánlatára Nyéki Józsefet elnöknek, Varga Ferenczet , jegyzőnek választották meg.­Elnök ki­jelenti, hogy napirendere k két lényeges pont van. A szocziáldemokráczia és a klerikalizmus, valamint a politikai hely­zet i­s egyben átadja a szót Tarczai Gy. budapesti elvtársnak. Tarczai elvtárs azon kezdi, hogy ka­rácsonykor a béke és szeretet ünne­pét üli az emberiség; legalább így mondják a „felsőbb tízezrek“, holott éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk az életben, mert béke és szeretet csak ott lehet, ahol megelégedettség honol. De hát a nép zöme, mely munkájával tartja fenn a társadalmat, megelége­dett-e ? ... A templomokban is béké­ről, szeretetről beszélnek a papok, akik­nek bőven van mindenük, de nincs a népnek, mely csak nyomorog. Elősze­dett könyveket ezután, melyekből sze­melvényeket olvasott fel tudós férfiak­tól és papoktól, akik mint papok, ép­pen a papi gondolkodás ellen írtak,­­ szem előtt tartva az igazságot. Utána Szabó elvtárs szólott, akinek beszéde maró gúny volt a „szent“ igéket hirdetők ellen és a keresztény szocziálizmust, mint az igazság ellen való manővert mutatta be, mert a ke­resztény szocziálizmus csak arra való a papság részéről, hogy ennek a két szónak a hatása alatt csaphassák be a népet, térítsék el a szocziáldemokra­­tikus mozgalomtól. Most előállott Komócsi István pap, a pécsi kis szeminárium igazgatója és hosszas csürés, csavarással próbálko­zott kissebbíteni az előbb elhangzott beszédeket, ami azonban sehogy sem sikerült. Mivel pedig az előbb elhang­zott beszédek ellen képtelen volt meg­győző érvekkel előállani és hogy ön­magát némileg menthesse, azt mon­dotta, hogy: „majd más alkalommal reflektálni fog.” Tarczai elvtárs megragadva az alkal­mat, Komócsi úr csürés-csavarásait teljesen pozdorjává verte viszon­vála­­szában, úgy annyira, hogy a tisztelendő ur jónak látta — szemlesütve elillanni anélkül, hogy Tarczai beszédét végig hallgatta volna. Nem hisszük, hogy Komócsi úrnak ne ment volna el még az étvágya is az aznapi ebédtől és attól, hogy más alkalmakkor vitákba bocsátkozzon. Komócsi úr elmondhatja magáról: voltam a szocziáldemokraták népgyűlésén, de bár ne lettem volna, mert a „keresztény szocziálizmusnak“ többet ártottam, mint IV-i. Sixtus pápa a közerkölcsiségnek. Az öntudatos mun­kásságnak pedig alkalma volt ismét meggyőződhetni, hogy nincs az a ha­­­­misság, ami a szocziáldemokrácziának árthasson, azt útjában feltartóztathassa. Hiába írta a „Pécsi Közlöny“, hogy Komócsi István „reflektált“ Tarczai beszédére, mert bizony nem reflektált, hanem szégyenkezve — megugrott. Miután ekkor már az idő nagyon előrehaladt, Szabó József elvtárs indít­ványozta, hogy a napirend második pontja a jövő vasárnap tárgyaltassék. Elfogadtatott. A gyűlés berekesztése után hatalmas „abczug keresztény szocziálizmus“ és „éljen a nemzetközi szocziáldemok­­ráczia“ hangzott fel. A jelenlevők rá­gyújtottak aztán a Marseillaisere és a Munkás-indulóra, mire elvtársaink szét­oszlottak, magukkal vivén azt a meg­győződést, hogy ahol a világosság kezdi befészkelni magát, ott a sötétség kénytelen a saját odújába visszavonulni, ahol az idő vasfoga is segíti teljesen megsemmisíteni. MUNKÁS 1904. január 1. Nem lesz addig nyugalom Magyarországon, mig az Irodalom. Egészség-Naptár. A pártirodalom­tól, tehát a munkások számára irt könyvektől és füzetektől eltekintve, igen kevés Magyarországon még ma azok­nak a könyveknek a száma, a­melyek munkásügyekkel foglalkoznak. A­mi természetes dolog is. Ez idő szerint a szocziálpolitika minálunk még nem tartozik a rec­ipiált tudományok közé és a munkásügyekkel való irodalmi foglalkozás sem nagy hasznot nem hajt, sem fényes hírt nem szerez. És ez egyelőre jól is van így. Mert a­mit eddigelé a munkásosztályon kívül állók munkásügyekről írtak, az nagyobbrészt elfogult, czélzatos munka volt, főkép­pen azzal a szándékkal megiiódva, hogy a munkásokat a modern szervez­kedéstől eltérítsék és meggyőzzék, hogy sohse volt, sohse lehet jobb sorsa, mint a mai „legjobban berendezett“ társadalomban és a­mi elégületlenség a munkásosztályban észlelhető, az csupán az „izgatás“ műve. Mi sem természetesebb tehát, ha a munkásság jókora adag bizalmatlansággal fogad minden könyvet, a­mit távol állók róla vagy neki imák. Annál kellemesebb, hogy ezúttal egy­­ könyvről tehetünk említést, a­mely ki­vételt képez a fent jelzett szabály alól. Egy könyvről, a­melynek szerzői majd­nem kivétel nélkül nem tartoznak a munkás­osztályhoz, a­mely a munká­sokról és a munkásoknak íródott és mégis megérdemli a munkások jóaka­­ratú bizalmát. Ez a könyv az Egész­ség-Naptár, melynek 1904. évi máso­dik évfolyama néhány hét előtt jelent meg a könyvpiaczon és már is a ne­gyedik tízezer hagyta el a sajtót dr.

Next