Munkás, 1912. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1912-07-07 / 27. szám

Szociáldemokrata politikai hetilap, az ipari-, földművelő és bányamunkások közlönye. Előfizetési díj: Egész évre 4 korona 80 fillér, félévre 2 korona 40 fillér, negyedévre 1 korona 20 fillér, egy hóra 40 fillér. — Egyes szám ára 10 fillér. „Munkás“ szerkesztősége, kiadóhivatala és a szociáldemokrata párttitkárság ■■ telefonszáma: 541. r-----­Mindennemű pénzek e címre küldendők Pozsgai Ferenc, Makár-utca 74. sz. Vidéki levelek, közlemények: „Munkás“ szerkesztősége Zrinyi-u. 13. clmzendűk Elvtársak! Folyó évi julius hó 7-én vasárnap délelőtt 10 óra­kor a Munkás-Otthonban (Zrinyi- utca 13. szám) rendkívüli pártgyülés tartatik a következő napirenddel: 1. A végrehajtó bizott­ság ujjáválasztása, 2. Helyi pártszervezeti szabályzat előterjesz­tése. Minden egyes elvtársnak ezen rendkívüli pártgyülésen — a napi­rend fontosságára való tekintet­tel — erkölcsi kötelessége meg­jelenni. Elvtársi üdvözlettel a végrehajtó bizottság, k sajtószabadság legdurvább arculcsapása az a legújabb gazság, amit a Lukács­kormány elkövet. Amikor ez a bitang banda látta, hogy vannak olyan polgári lapok is, amelyek­nek írói a tollúkat nem adják semmi pénzért bérbe a kormány- hatalom ocsmány tetteinek lep- lezgetésére, akkor rátiportak a sajtószabadságot biztositó tör­vényre, ezeknek a szókimondó új­ságoknak terjesztését mindenféle aljas eszközzel meggátolni igye­keztek. A remélt eredményt ezek­nél a lapoknál el is érték, mert a legtöbb kiadót megfélemlítették, akik utasították a szerkesztőséget, hogy enyhébb húrokat pengessen. Egyedül csak a „Népszava“ volt az, amelyet sem megvásá­rolni sem megijeszteni nem lehet, a „Népszava“ munkatársainak tollát nem lehetett megakasztani, hogy ne Írják le a gondolatot, ami a munkásságot és polgársá­got vérig sértő bitangság láttára az irók agyában megfogamzott. Az Igazság mindenhonnan kiűzve a „Népszava“ szerkesztőségében keresett és talált menedéket, abba a helyiségbe, melyet száz és száz­ezernyi elszánt harcos tömeg vé­delmez és amely hatalmasabb, félelmetesebb mint a gyilkoló fegyverekkel fölszerelt „dicső“ hadsereg. A jogtipró bitangok megrémül­tek annak láttára, hogy az Igaz­ság is a nép pártjára állt, meg­ijedtek attól a bátor forradalmi Írástól, melyet* az Igazság diktált a „Népszava“ munkatársainak tolla alá s amely száz- és száz­ezreket tanitott meg a szent ügyünkért harcolni, kiállani a sikra és ha kell vérünket is ontani. A kormányhatalom rémülten vette észre, hogy a „Népszava" csakugyan isten szava, elhatároz­ták, hogy ez ellen valamit tenni kell, ezt a hangot el kell fojtani, az Igazságot ki kell hurcolni menedékhelyéről és meg kell ölni irgalmatlanul. Kezdték a Bach-korszakot is megszégyenítő cenzúra gyakor­lásával. Központi pártlapunk, a „Népszava“, nap-nap után üres hasábokkal jelent meg, ámde ezek az üres hasábok többet mondtak mint a lefoglalt cikkek, ezek nyitott sebek voltak, melyet a kormányhatalom durva keze ejtett a magyar sajtószabadságon. És ezeknek a nyitott sebeknek láttára érdeklődni kezdtek a „Nép­szava" iránt még azok is, akik azelőtt csak hirből ismerték, de sohasem olvasták. A „Népszavát“ egymás kezéből kapkodták ki a kiváncsi emberek. A kormányhatalom csakhamar észrevette, hogy bakot lőtt s hogy hibáját jóvá tegye, illetve, hogy Olvassátok és terjesszétek a „Munkás“ lapot.

Next

/
Thumbnails
Contents