Munkások dal- és zeneközlönye, 1937 (13. évfolyam, 1-11. szám)
1937-01-01 / 1. szám
ismert bemondónő, aki nem az előadóteremben, hanem a rádión keresztül hallgatta az előadást, a műsorszám végén kis fülkéjében önkéntelenül megtapsolta. A Hírlapterjesztők Dalárdája Cherubini: „Üdvözlet“, Dóczy—Gyermely: „Kit gyászol a fecskemadár...“, „A kanyargó Tisza partján.„Magas a kaszárnya“, „Vett a rózsám...“, majd Astholz: „A vadász gyönyöre“, Petőfi—Gyermely: „Sikos a hó, csúszik a szán...“ és Gyermely—Várnai: „Vihar előtt“ című karokat adták elő. Az utóbbi kórust Gyermely Ferenc karnagy kísérte zongorán és Branberger dalostárs vezényelte. Voltak ennek az előadásnak részei, amelyekee átlagosan felüli sikerültek, gondos kidolgozás, kristálytiszta szövegkiejtés, szerencsésen vezető tenorok, színes, változatos, helyenként remek dinamikai határok. Egy élménnyel gazdagabbak lettünk, egy-egy nagy gonddal megterheltek, mert ezután minden sorra kerülő dalárdának fokozottabb mértékben arra kell törekednie, hogy még ezt a szép és jó teljesítményt is felülmúlja! Fel a nagy művészi vetélkedésre! Schein. A „legnémetebb" muzsikus Carl Maria Weber 150. születésnapja alkalmából (december 18) A „Schweizerische Sänger-Zeitung“, a svájci munkás dalegyletek szövetségének hivatalos közlönye Myschkin tollából hosszabb tanulmányt közöl, amelyet aktualitásánál fogva az alábbiakban közlünk: „Minél kevésbé tud a német fasizmus önállóan termelni, annál nagyobb hevességgel igyekszik a múltban hódításokat eszközölni. Gátlástalan már az élőkkel szemben, a halottak iránt sem viseltetik semmiféle tisztelettel. Csak néhány hete, hogy Heinrich von Kleistra tette rá végérvényesen a kezét, hogy megmagyarázza, hogy ez a lázadó, osztálya és kora szellemi eltévelyedéseinek ellensége teljesen az övéké; december 18-án az összes újságokban, minden művészi körben kinyilvánítják, hogy Carl Maria von Weber az első nemzeti szocialista muzsikus volt. Ezt nyugodtan meg lehet jósolni, mert a birodalmi zenei kamara elnöke, egy Raabe nevű tanár, egyik Weberről és a német romanticizmusról tartott beszédében ilyen hangokat ütött meg. Megkönnyítette helyzetét, hogy Wagner szavaira hivatkozott, melyeket Weber ravatalánál mondott: „Sohasem élt még németebb muzsikus nálad!“ Itt kezdődik és végződik mindazok nagy tévedése, akik abból, amit ők romanticizmus alatt értenek, nem jutnak ki, semmiféle történelmi gondolkodásmódot elsajátítani , nem tudnak és amit valahol valaha kimondtak, azt a szociológiai átalakulások legcsekélyebb figyelembevétele nélkül a mára is vonatkoztatják. Weber megszületett és meghalt anélkül, hogy a „német“ mint nemzeti fogalom egyáltalán politikai valósággá vált volna, — de ezt a ma egészen mást jelentő fogalmat utólag rányomják és örülnek, hogy van valakijük, akit ünnepelhetnek és anélkül, hogy nagyobb ellenvetéssel találkoznának, megfújják a harsonát és egy oly boldogság szűzi koszorújával integetnek felé, amelyről ez a Weber nem is álmodott. Különben nem kellett volna neki oly nyomorultul, egy angol kollégája házában, ahol egy német sem volt mellette, Londonban meghalni, ahol a kenyerét kellett megkeresni, amelyet a haza megtagadott tőle és nem kellett volna közel 20 éven át a csatornán túl, idegen földben pihenni, amíg Richard Wagnernek nem volt alkalma jelmondatát a hazaszállítási ünnepség alkalmával elmondani. De így van ez a világban: ha valaki nem akar vagy nem tud gondolkozni, szívesen hagyja magát jelszavaktól félrevezetni, éspedig, ha Kleist a franciák ellen írt, az bizonyíték a hitleri gyűlöleténekek mellett, ha Weber természetszerűleg az olasz opera túlsúlya miatt háttérbe szorult, kiváltképpen hogy franciaellenes hangokat is megütött, ez kristálytiszta bizonyíték azoknak a csekélyértékűeknek észjárása számára, hogy hozzájuk tartozik. Jelentsük ki nyíltan, hogy erről szó sincs. Ha ma egy francia művész Hitler ellen nyilatkozik, ez még távolról sem bizonyítja, hogy az illető németellenes és francia .