Muskátli - Magyar Kézimunkaujság. A Magyar Iparművészet háziipari melléklete, 1939 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1939 / 1. szám
ADATOK A MAGYAR KÉZIMUNKA MÚLTJÁRÓL I. A magyar kézimunka nagyszerű múltjáról múzeumok, kastélyok, templomok féltve őrzött kincsei számolnak be. De a magyar asszonyok kézimunka iránti érdeklődéséről ezenkívül feljegyzések is mesélnek. Levelekből, naplókból, leltárakból tudjuk, hogy mindig sokat és szívesen foglalatoskodtak a ruhák, a lakás díszítésére szolgáló asszonyi munkákkal. A tizenhatodik, tizenhetedik és tizennyolcadik század előkelő asszonyainak levelezésében lépten-nyomon találkozunk kézimunkáról való híradásai. Vagy mintát kértek, köszöntek meg, vagy az iránt érdeklődtek, van-e a címzett udvarában csipkevarráshoz, veréshez, különleges török hímzéshez, vagy más, finom kézimunkához értő szolgálóleány, akinek elküldését kérik. Megírják azután azt is, milyen munkához ért az a leány, akit viszonzásul pár hónapra elküldenek, vagy hogy a hozzájuk kerülő leánynak milyen munkákat, például párták készítése, lesz alkalma náluk megtanulni. A múlt század közepén azután furcsa jelenség tűnik fel annak, aki a magyar, sőt általában az európai kézimunka történetével foglalkozik. A háztartás a múlt század második felében egyre jobban összezsugorodott. A fejlődő ipar egyre több nehéz, időt, erőt ugyancsak igénybe vevő munka alól mentette fel a háziasszonyokat. Több lett a szabad idejük, mint amennyi anyáiknak, nagyanyáiknak valaha volt, de viszont ugyanekkor elfogyott a türelmük. A minél kevesebb munkát, időt, fáradságot igénylő munkák ezekben az évtizedekben jöttek divatba. Úgy látszik a gőz, majd a villamosság mindenben gyorsabb ütemet parancsolt, az asszonynép nem volt többé hajlandó egy szép, értékes kézimunka elkészítésével hónapokig bíbelődni. Ezért tapasztaljuk a múlt század második felében a kézimunkák csúnya hanyatlását. Ennek a hanyatlásnak az asszonyi szorgalom és türelem megcsappanásán kívül még egy fontos oka volt. A régi, értékes, tartós hozzávalók helyett silány lett a kézimunka anyaga. Abban azután igazuk volt a nőknek, hogy olyan térítőre, ami rövidesen elszakad, fakul, gyúródik, nem érdemes, sőt nem is szabad sok fáradságot, munkát pazarolni, így készült azután az a rengeteg kézimunka, aminek egyetlen előnye az volt, hogy gyorsan tönkrement. De rövid élete is elég volt arra, hogy minden jóízlésű embert a „női kézimunka“ esküdt, kérlelhetetlen ellenségévé tegyen. Pedig a kézimunkának a lakás és ruha díszítésén kívül még más fontos szerep is jutott éppen ezekben az évtizedekben. Amikor a lakások, háztartások összezsugorodtak, sok női kéz vált feleslegessé. A kisebb lakásban már se helye, se munkája nem akadt a nagynéniknek, sógornőknek, a többi támogatásra szoruló rokonasszonynak. Nem volt többé otthonuk, tehát dolgozniok kellett, hogy megéljenek. Ezeknek a nőknek első munkaköre és keresetforrása a kézimunka volt. Az úttörők nagyon restelték és titkolták is, hogy pénzért dolgoznak. A vállalkozók a titoktartást azzal fizettették meg, hogy rettenetesen lenyomták a munkabéreket. De még így is annyi nő foglalkozott kézimunkával, hogy a magyar ipar sorsának intézői már 1871 - ben szükségesnek tartották egy női iparegyesület alapítását s ezzel kapcsolatban egy „nő - ipariskola“ felállítását. Az egyesületet és az iskolát meg is csinálták 1872-ben. De az egyesület célja, munkája, még a dolgozó, kézimunkázó nők sorsa, elhelyezkedési lehetősége, kereseti viszonyainak javítása is volt. A vezetők úgy érezték, jó volna ez iránt a társadalom minél szélesebb rétegeinek érdeklődését felkelteni, ezért 1880-ban elhatározta a választmány, hogy nőipari kiállítást rendez Budapesten. Megalakult az előkészítő bizottság, gróf Zichy Jenő lett az elnök, védnöknek Koburg hercegnőt kérték fel. A nőegyesületek, a társadalom vezető asszonyai, De Gerando Antónia (gróf Teleki Blanka unokahuga), Zirzen Janka, Pulszky Polixéna, Bulyovszky Lilla, a világhírű színésznő, Vadnay Károly szerkesztő felesége, Stettina Ilona vették kezükbe az előkészítés munkáját, vállalkoztak a kiállítás megszervezésére. Egykori feljegyzések szerint ennek a kiállításnak feladata: „feltüntetni azon iparágakat, melyekben a magyarországi nők foglalkoznak, hű képet nyújtani a női kézimunka eddigi haladásáról, az abban nyilvánuló ízlés fejlettségéről, szakjelentésekbe foglalandó javaslatok által végül alkalmat szolgáltatni a netaláni hiányok pótlására és a nők munkakörének fejlesztésére.“ A kiállítás meg fogja mutatni, milyen iparágakban milyen sikerrel foglalkoznak már eddig nők? Milyen akadályok tornyosulnak érvényesülésük, előrehaladásuk útjába, milyen eszközökkel lehetne ezeken az akadályokon átsegíteni a dolgozó asszonyokat? Ma szinte különös elképzelni, hogy ezelőtt ötvennyolc évvel nem a nyersanyag beszerzése, a szállítás ezerféle akadálya, valutáris nehézségek aggasztották a kézimunkával iparszerűleg foglalkozó nőket. Nem. A legnagyobb akadály, a legnagyobb nehézség, amivel meg kellett küzdeni, a munka iránti előítélet volt. Nem jól mondjuk. A munkát mindenki tisztelte, becsülte. Minél többet sürgött-forgott a háziasszony, minél korábban kelt és este minél fáradtabban tért ezer teendője miatt nyugalomra, annál nagyobb tisztelet, meg-