Muskátli - Magyar Kézimunkaujság. A Magyar Iparművészet háziipari melléklete, 1942 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1942 / 1. szám
MÉG EGY KIÁLTÁS A MAGYAR VISELET MEGMENTÉSÉRE Valóságos modern Don Quijoténak érzem magamat, amikor állandóan, újra és újra beszélek és írok népművészeteink mentéséről. Örökös, unalmassá váló eredménytelen ismétlés! Ha mégis megteszem, úgy azzal a meggyőződéssel teszem, hogyha valahol, akkor a Muskátli olvasói között találok szövetségeseket, fegyvertársakat, hiszen a viseletek és a velük összeforrott összes népművészetek Önöknek is bizonyára szívügyet jelentenek. Hogy pótolhatatlan kincsek — melyeket minden áron mentenünk kellene — abban valószínűleg egyetértünk, de félek, hogy Önök is azok közé tartoznak, akik nem hisznek a mentés lehetőségében, mert a pusztulást nemzetközi világjelenségnek tekintik és azért nem is érdeklődnek az iránt, hogy miként vehetnék ki részüket ebből a mentési munkából. Ezt szeretném megmutatni. Úgyszólván kizárólag szellemi okai voltak annak, hogy abban a korban szűnt meg az utolsó úri viselet, amikor leggazdagabb volt Európa úri népe, mikor leginkább cifrálkodhatott volna — éppen akkor hagyott abba teljesen külseje, környezete szépségének gondozásával, akkor találta ki, kezdte kifejleszteni azt a modern gúnyát, melynél szépségmentesebbet, lélektelenebbet sose hordott az emberiség az első emberpár megjelenése óta. Az emberiségből, az európai emberből a múlt század közepén kiveszett a stílusalkotó képesség és azóta a közelmúltig a festészet kivételével — de itt is csak a keretezett, az intim képről beszélek — képzőművészet terén nagyon kevés a kiváló alkotás. Az óriás anyagi vívmányok mellett természetesen háttérbe szorultak a szellemi a lelki értékek. A fordulat közeledik. Szellemi áramlatok éppoly realitások, mint a légáramlatok, de mások a törvényei; a néphez nagy időbeli eltolódással jutnak, őnála csak az utolsó évtizedekben, főleg az első világháború óta dühöng teljes erővel az említett anyagias világáramlat, kiölve belőle minden művészi alkotóképességet, minden hagyományszeretetet. Máskor is az úri stílusokat vette és alakította át a nép viseleteiben, népművészetében ma is az urat utánozza. És mivel az úr ma neki csak stílustalanságot, művészietlenséget tud mutatni, ennek a negatívumnak torzképét csinálta meg. Van-e remény, hogy mi, urak, ebből a romlásból kiemelhetjük? Ha ez a közöny uralkodik köztünk tovább is, mint jelenleg, ha nem ébredünk kötelességünk tudatára, akkor nincsen remény. Új korszak küszöbén állunk. Egy európai államszövetségben, az anyagi élet szabályozásával, a tülekedésnek minimumra csökkenésével ma még el sem képzelhető csodálatos lehetőségek perspektívája nyílik meg előttünk. Abban az új világban sokkal nagyobb jelentősége lesz az egyes nemzetek lelki egyéniségének, mint a közelmúltban, és egy új kultúra kialakulása válik majd lehetővé. A materializmus tobzódása, a sok vérontás után be kell köszöntenie az ellenhatásnak, a szellemi és lelki értékek utáni vágynak. Az anyagi verseny után következni fog a szellemi verseny és egy új művészeti világstílus keretében az egyes nemzetek egyéni vonásainak fokozott mértékű szóhozjutása várható. Semmi okunk feltételezni, hogy az emberiség végleg elvesztette volna stílusalkotó erejét. A világtörténelem legnagyobb kötetlenségű korszaka után várható az újabb kötöttség, egy újabb rend megszületése, amely rend okvetlen meg fogja találni művészi kifejezőformáját, mint ahogy már keresi is. Mi magyarok de az új stílus kialakításánál egészen bizonyosan ki fogjuk venni részünket, mert művésznép vagyunk. Minden egészséges stílus csak a múlt történelmi stílusainak alapján fejlődhetik ki. Itt nincsenek ugrások. Azért minden nemzet stílusmegújhodásának alapjai — ilyen meddő korszak után — legtisztábban az illető nemzet népművészetében vannak lefektetve, amely mintegy sűrített kivonata a múlt stílusainak. Mi gazdagabbak vagyunk ilyen élő kultúrmaradékokban, mint más kultúrnépek és hozzá az a szerencsénk, hogy a múlt században kialakítottunk a hidermeierből, az utolsó stílusból egy kimondottan magyar, tehát stílusos ruhát, amely ma is hordható. Ha akarjuk, úgy ezt a ruhát új életre kelthetjük és vele új életet lehelhetünk a népi viseletekbe, az összes népművészet szülőanyjába. „Hogy ezt a mi úri fajtánk nem akarja, hogy a magyar ruha hordása, még mint ünneplő is — számára teher, áldozat — az a mi nagy bűnünk!" Mi csak a kiegyezés után olvadtunk bele az anyagias világáramlatba. Megvan minden adottságunk, hogy mi legyünk az elsők — legalább művészi téren — akik belőle kilábolunk. A viseletek pusztulásának — századszor ismétlem — egyetlen számottevő oka az úrmajmolás, tehát lelki! Ez az ösztön a portékának hatóságilag meg nem gátolt rettenetes drágulásával (5—6-szoros) karöltve egy-két év alatt végezni fog velük, kikapcsolva az egész fiatalságot és vele a közvetlen jövőt. Ha azonban Szent István napján — örökké fogom ismételni — minden magyar úr magyar ruhában fog megjelenni, akkor megmentettük népviseleteinket, véget vetünk a micisipkának, a slaffoknak s a többi szörnyűségnek, példát adva Európának, hogy miként lehet a mai cudar gépesített világba is művészetet vinni! Lealázó érzés, hogy a magyar kész életét áldozni a hazáért, de azonkívül a legkisebb kényelmetlenséget is elviselni a legszentebb nemzeti értékek érdekében — nem hajlandó. Ha elpusztulnak népművészeteink, úgy az csak az úri osztály cinikus közönyének következménye. E pusztulás ellen a Muskátli olvasói igenis tehetnek, ha ugyanezek a kincsek igazán jelentenek számukra valamit. Ide csak hazafiasság, egy szikra áldozatkészség és egy kis szervezkedés kell! Kiktől várható mindez, ha nem Önöktől? GLATZ OSZKÁR