Muskátli - Magyar Kézimunkaujság. A Magyar Iparművészet háziipari melléklete, 1942 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1942 / 1. szám

MÉG EGY KIÁLTÁS A MAGYAR VISELET MEGMENTÉSÉRE V­alóságos modern Don Quijoténak érzem maga­mat, amikor állandóan, újra és újra beszélek és írok népművészeteink mentéséről. Örökös, unal­massá váló eredménytelen ismétlés! Ha mégis meg­teszem, úgy azzal a meggyőződéssel teszem, hogyha valahol, akkor a Muskátli olvasói között találok szö­vetségeseket, fegyvertársakat, hiszen a viseletek és a velük összeforrott összes népművészetek Önöknek is bizonyára szívügyet jelentenek. Hogy pótolhatatlan kincsek — melyeket minden áron mentenünk kellene — abban valószínűleg egyetértünk, de félek, hogy Önök is azok közé tartoznak, akik nem hisznek a mentés lehetőségében, mert a pusztulást nemzetközi világjelenségnek tekin­tik és azért nem is érdeklődnek az iránt, hogy miként vehetnék ki részüket ebből a mentési munkából. Ezt szeretném megmutatni. Úgyszólván kizárólag szellemi okai voltak annak, hogy abban a korban szűnt meg az utolsó úri viselet, amikor leggazdagabb volt Európa úri népe, mikor leginkább cifrálkodhatott volna — éppen akkor hagyott abba teljesen külseje, környezete szépségének gondozásával, akkor találta ki, kezdte kifejleszteni azt a modern gúnyát, melynél szépség­mentesebbet, lélektelenebbet sose hordott az emberi­ség az első emberpár megjelenése óta. Az emberiségből, az európai emberből a múlt század közepén kiveszett a stílusalkotó képesség és azóta a közelmúltig a festészet kivételével — de itt is csak a keretezett, az intim képről beszélek — képzőművészet terén nagyon kevés a kiváló alkotás. Az óriás anyagi vívmányok mellett természetesen háttérbe szorultak a szellemi a lelki értékek. A fordulat közeledik. Szellemi áramlatok éppoly realitások, mint a légáramlatok, de mások a tör­vényei; a néphez nagy időbeli eltolódással jutnak, őnála csak az utolsó évtizedekben, főleg az első világháború óta dühöng teljes erővel az említett anyagias világáramlat, kiölve belőle minden mű­vészi alkotóképességet, minden hagyományszerete­tet. Máskor is az úri stílusokat vette és alakította át a nép viseleteiben, népművészetében ma is az urat utánozza. És mivel az úr ma neki csak stílustalansá­got, művészietlenséget tud mutatni,­­ ennek a nega­tívumnak torzképét csinálta meg. Van-e remény, hogy mi, urak, ebből a romlásból kiemelhetjük? Ha ez a közöny uralkodik köztünk tovább is, mint jelenleg, ha nem ébredünk kötelességünk tudatára,­­ akkor nincsen remény. Új korszak küszöbén állunk. Egy európai állam­szövetségben, az anyagi élet szabályozásával, a tülekedésnek minimumra csökkenésével ma még el sem képzelhető csodálatos lehetőségek perspek­tívája nyílik meg előttünk. Abban az új világban sokkal nagyobb jelentősége lesz az egyes nemzetek lelki egyéniségének, mint a közelmúltban, és egy új kultúra kialakulása válik majd lehetővé. A mate­rializmus tobzódása, a sok vérontás után be kell köszöntenie az ellenhatásnak, a szellemi és lelki értékek utáni vágynak. Az anyagi verseny után következni fog a szellemi verseny és egy új művé­szeti világstílus keretében az egyes nemzetek egyéni vonásainak fokozott mértékű szóhozjutása várható. Semmi okunk feltételezni, hogy az emberiség végleg elvesztette volna stílusalkotó erejét. A világtörté­nelem legnagyobb kötetlenségű korszaka után vár­ható az újabb kötöttség, egy újabb rend megszüle­tése, amely rend okvetlen meg fogja találni művészi kifejezőformáját, mint ahogy már keresi is. Mi magyarok de az új stílus kialakításánál egészen bizonyosan ki fogjuk venni részünket, mert művész­nép vagyunk. Minden egészséges stílus csak a múlt történelmi stílusainak alapján fejlődhetik ki. Itt nincsenek ugrások. Azért minden nemzet stílusmegújhodásá­nak alapjai — ilyen meddő korszak után — leg­tisztábban az illető nemzet népművészetében vannak lefektetve, amely mintegy sűrített kivonata a múlt stílusainak. Mi gazdagabbak vagyunk ilyen élő kultúrmaradékokban, mint más kultúrnépek és hozzá az a szerencsénk, hogy a múlt században kialakítottunk a hidermeierből, az utolsó stílusból egy kimondottan magyar, tehát stílusos ruhát, amely ma is hordható. Ha akarjuk, úgy ezt a ruhát új életre kelthetjük és vele új életet lehelhetünk a népi viseletekbe, az összes népművészet szülőanyjába. „Hogy ezt a mi úri fajtánk nem akarja, hogy a ma­gyar ruha hordása, még mint ünneplő is — számára teher, áldozat — az a mi nagy bűnünk!" Mi csak a kiegyezés után olvadtunk bele az anyagias világáram­latba. Megvan minden adottságunk, hogy mi legyünk az elsők — legalább művészi téren — akik belőle kilábolunk. A viseletek pusztulásának — századszor ismétlem — egyetlen számottevő oka az úrmaj­molás, tehát lelki! Ez az ösztön a portékának hatóságilag meg nem gátolt rettenetes drágulásával (5—6-szoros) karöltve egy-két év alatt végezni fog velük, kikapcsolva az egész fiatalságot és vele a közvetlen jövőt. Ha azonban Szent István napján — örökké fogom ismételni — minden magyar úr magyar ruhában fog megjelenni, akkor megmentettük népvisele­teinket, véget vetünk a micisipkának, a slaffoknak s a többi szörnyűségnek, példát adva Európának, hogy miként lehet a mai cudar gépesített világba is művészetet vinni! Lealázó érzés, hogy a magyar kész életét áldozni a hazáért, de azonkívül a leg­kisebb kényelmetlenséget is elviselni a legszentebb nemzeti értékek érdekében — nem hajlandó. Ha elpusztulnak népművészeteink, úgy az csak az úri osztály cinikus közönyének következménye. E pusz­tulás ellen a Muskátli olvasói igenis tehetnek, ha ugyan­ezek a kincsek igazán jelentenek számukra valamit. Ide csak hazafiasság, egy szikra áldozat­készség és egy kis szervezkedés kell! Kiktől várható mindez, ha nem Önöktől? GLATZ OSZKÁR

Next