Művelődés, 1990 (39. évfolyam, 1-12. szám)
1990-01-01 / 1. szám
sége arra oktatott, hogy a forradalmár az, aki oda megy ahova küldik, azt teszi és azt mondja, amit a szájába rágnak. A vastapssal sulykolt, ütemesített hálaadó ünnepségek sora végül forradalmi módon szakadt meg , ugyanakkor, amikor az események számára baljós fordulatot semmibe se vevő, immár eszeveszett diktátor, százezres tömeg asszisztenciájával, az addigi legnagyobb gyalázat feketemiséjét óhajtotta celebrálni. Amikor már életre-halálra tombolt a harc Temesváron. Akkor, amikor ott megesett az is, amit a népbutítás, az uszítás, a gyűlölködés szításának álnok kismesterei már számításon kívül hagytak, mint elképzelhetetlent: a helybeli románság, nemzeti dalát, a Hóra unirii-t énekelve szolidarizált egy nemzetisége állampolgári jogaiért és ezen keresztül az egyetemes emberi jogokért puszta szóval, pusztán erkölcsi vértezetben síkraszálló — magyar református lelkésszel, hozzá, hűséges gyülekezetével, köréje sereglő embertársaival. S a fegyverekkel farkasszemet nézve immár csakugyan nemzetiségi különbség nélkül esett át a tűzkeresztségen, küzdött együtt a mostanáig másoknál haszonelvűbbeknek vélt-hitt hazai nagyváros fiatalsága, java polgársága, egyetemi-főiskolás vendég-ifjúsága. Futótüzet kellett volna elemésztenie nyilvánosan, a világ szeme előtt annak a bukaresti feketemisének. A rituálé azonban visszájára fordult. Felmordult és a maga útjára lépett az óvatlanul kivezényelt tömeg. A gát így hát felszakadt. Mi lesz ebből ? Lesz ebből valami ? Lett. Vérfürdő hírlett délután — esete ? — a Romana térről, tankoktól eltaposott fiatalok a Magheru sugárúton. Jámbor óhaj volt még a szüntelenül skandált jelmondat : Erőszak nélkül ! A hadsereg velünk van ! Késő este az Egyetem terén. Már az első csata után, sejthetően további összecsapások előtt. A kísérteties fényben úszó városközpontot vízágyuk hagyta latyak borítja. Egy sötét sarokban virágokkal meghintett, égő vékonyszálú gyertyákkal szegélyezett vértócsa. A sebesülteket és — igen — a holttesteket már elszállították. Ahogy beszélnek róluk, a közülük valókról, az itt maradt fiatalok, abból egy valami hiányzik, de tökéletesen : a félelem. Hidegen izzik a hangulat. Böhöm teherautóból, betonkeverő kocsikból — mindegyre újabbak érkeznek — épültek-épülnek a barikádok, rajtuk, körülöttük sűrűsödik a tömeg. Ütemesen kiáltják : Erőszak nélkül ! —, s hogy nem mennek, el, itt maradnak ! Nagyobb csoportosulás az egyetem oldalán, társai vállán, vagy létrán ágaskodva feliratokat mázol valaki otromba meszelővel a tudomány voltának falára. Fiatalok, fiatalok mindenütt, kisebb-nagyobb csoportokban ácsorgók, lézengők , eleven falat alkotók az élvonalban. Kézi megafonból szónokol egy kör- Kányádi Sándor SZÜRKE SZONETTEK PERGAMENTEKERCSEKRE 1. én a fáraó írnoka ezennel kijelentem bár kényszentettek soha semmit se szépítettem utáltam mit a hivatal naponta rámrótt packázásaival a gyászi elöljárót s mert szóval szólnom nem lehet s mert törvény sincs mi védene kivághatják a nyelvem a számadások szélire versekbe szedtem amiket le kellett volna nyelnem 2. a fáraó nem hallgatott a geométerekre maga döntött s az alapot túlméretezte aki tehette megszökött hiába hajcsárolják a népet a felügyelők rabszolgákat a szolgák nem jön össze a mit pedig az idő egyre sürget a munkát már csak mímelik az arra kényszerültek bőrük akár a pergamen melyre írom az énekem 3, olykor ha nem néztek oda arról is maszekoltam ami való s a csoda közötti félúton van szakállas fiatalember, fára kapaszkodott föl, ha jól látom. Nevetés, brávózás harsan mellettem. Botokra tűzött vászondarabbal menetel vigyorogva, nagy büszkén két tíz év körüli kisfiú Ákombákom betűkkel írja rajta : Le a dinasztiával !