Művelődés, 1995 (48. évfolyam, 1-12. szám)
1995-01-01 / 1. szám
Kolozsvár volt a város, ahonnan felröppentette „kiáltó szavát", ahol életépítő programját elméletileg-történetileg megalapozta. „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája." Mindjárt háromnegyed százada e munkára hívásnak és célkitűzésnek — és úgy hangzik, mintha a kilencvenes évek közepén, napjainkban foglalná össze a vágyakat és tennivalókat. Persze, azzal a különbséggel, hogy 1920-ban még egészen közelről hangzott (román részről) a Gyulafehérvári Nyilatkozat nemzetiség nyugtató ígérete; másrészt, a történelmi pánik és letargia egymást erősítve mutatott a magyar önfeladás — a menekülés vagy a passzív ellenállás — felé. Kós Károly politikusi pályájának nyomon követését azonban én nem a Kiáltó Szónál, az Erdélyi Néppárt, illetve Magyar Néppárt rövid történeténél vagy a Vasárnap című képes politikai újság (1921) fellapozásánál kezdeném, hanem — 1911-ben, még a „békeidőben". Amelyről Kós egy rendhagyó utazás során megsejtette, hogy végefelé jár. A kalotaszegi Sztánán 1911. szeptember 4-én feladott (a Varjúvárban írt) s a Budapesti Hírlap szeptember 6-i számában megjelent tudósításról, a Levél a balázsfalvi gyűlésről című Kós-diagnózisról van szó, egy új, a valóságot közelítő Erdély kép leázolásáról. A hivatalos és nemhivatalos magyar társadalom önbolondító, önaltató románság szemléletével szemben a balázsfalvi ASTRA-ünnepen látottakat végiggondoló Kós Károly megpróbálta ráébreszteni a lap olvasóit a realitásra. „Ez a társadalom — írja Kós, maga is meglepődötten az erdélyi románság erődemonstrációján —tisztában van erejével, céljaival; ez a társadalom fegyelmezett, fanatikus és — idealista. Ez a társadalom —nemzet." 1911 -ben —e felismerés ellenére — a Sepsiszentgyörgyön Székely Nemzeti Múzeumot kivitelező építész még abban a tudatban, reményben fogalmazza figyelmeztetését honfitársaihoz, hogy a régi (állam)kereteket meg lehet őrizni. Cikkére nem figyeltek föl — mint ahogy Ady vagy Bánffy Miklós korabeli szavára sem volt füle a századelő magyar társadalmának. Annál nagyobb lett a döbbenet 1918 decemberében s a következő hónapokban, években. Kós Károly válasza e történelmi kihívásra közismert: vonatra ült Budapesten (építészi munkája, karrierje a fővároshoz kötötte) ,és leszállt Kolozsvárt. Ezt a váltást, a többségiből kisebbségi magyarrá váló átminősíttetés vállalását a legtömörebben talán Keresztury Dezső jellemezte és értékelte, a Kis-centenáriumra szánt soraiban: „Annak az új reformnemzedéknek tagjaként, mely századunk elején hívő buzgalommal és szívós fölkészüléssel fogott hozzá, hogy megújítsa a nagyon elmaradt országot, ő kezdetben a magyar építészet magáratalálásán munkálkodott. Amikor azonban arra volt szükség, hogy az összeomlott magyar világ részeiben a puszta élet lángját élesszék a hivatottak, lett közíró, költő, otthonépítő, megújítva megerősítő munkája a nemzeti műveltségnek." így lett politikus is — egészíthetjük ki Keresztury felsorolását (a húszas, majd a negyvenes évek bizonyos szakaszaira gondolva), férképpen pedig: lett művelődéspolitikus. Ahogy (1968-ra keltezett) önéletrajzában rögzíti, az önzetlenül fölvállalt politikai küzdelem tiszta eszközökkel történő folytatását már lehetetlennek látva, „a pártpolitika közvetlen munkaterületéről visszavonulva, közéleti tevékenységemet a romániai magyar életépítésnek eddig elégtelenül gondozott, sőt elhanyagolt kulturális munkaterületére koncentráltam". E század harmadik évtizedének közepétől lett azután könyvkiadó, szerkesztő, írók és képzőművészek érdekeinek képviselője, református egyházi főgondnok, mezőgazdászok szervezetének vezetője; a második világháború befejezése után, új remények és illúziók évadján rövid ideig ismét párt-, illetve nemzetiségpolitikus is, sőt országgyűlési képviselő. És lett a transzilvanizmus egyik — a legnagyobb hatású — megfogalmazója. Mert ez a kosi elmélet is ide sorolandó, a politikai-közéleti vállalásokhoz. Mintegy folytatásként az 1911 -es balázsfalvi levélnek. Az új történelmi helyzetre ez volt a kor szintjén lehetséges — még ha illuzórikus elemekkel megtűzdelt — humanista válasz. És ezen a hiten később sem változtatott. Az 1940 őszén bekövetkezett, átmenetinek bizonyult világ- és hangváltás idején sem. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy a transzilván szemlélet legteljesebb dekonjunktúrájában, 1943-ban a kolozsvári Termés szerkesztői által föltett kérdésre így válaszolt: „... ha eddig természetességnek éreztem az erdélyi ember erdélyiségét, ha hittem azt, hogy van, él, és munkál bennünk akaratunkon kívül is, ma, 1940 óta, bizonyosan tudom, mert tapasztalnom kellett, hogy kézzel fogható, szemmel látható, bizonyítható valóság, melyet egyrészt semmibe venni, másrészt megtagadni vagy tudatlanság, vagy megalkuvó gyávaság, vagy konjunkturális számítás... "Nem törődve cenzúrával, politikai sandaságokkal, rágalmakkal, határozottan jelenti ki: nem „erdélyi gondolat" van, hanem — erdélyi valóság, a három erdélyi nép történelmi együttélése. A második világháborút közvetlenül követő hónapokból és évekből, főképpen a kolozsvári Világosság, a Magyar Népi Szövetség napilapja hasábjairól hasonlóan fontos és következetes idézetek hívhatók elő a Kós Károly aláírási cikkekből. Politikai publicisztikája napi kérdésekhez, napi feladatokhoz kapcsolódik, mégsem állítható, hogy szerzőjük megalkuszik, elvtelen kompromisszumot köt e napiparancsokban. Ellenkezőleg: realista szemléletéhez, mélyen gyökerező transzilvanizmusához maradhűt az adott (változott) körülmények között. Persze ma már vitatni lehet, hogy jól ítélte-e meg a helyzetet (az 1944 utánit), de azt nem, hogy hittel és hitellel nyilatkozhatta, 1945-ben is, képviselőjelöltként: „Ez a nép formálta a lelkem és végső elemzésben ő avatott íróvá. Erős, sorsszerű parancs köt hozzájuk, nem tudok elszakadni ettől a nagy családtól." Nem is szakadt el soha —és a lényeget tekintve, nem alkudott meg rossz hatalmakkal. KÁNTOR LAJOS 3