Művelődés, 2006 (59. évfolyam, 1-12. szám)
2006-01-01 / 1. szám
Ünnepköszöntő Tizenöt esztendeje, 1991. április 20-án a brassói közgyűlésen negyvenhárom esztendős Csipkerózsika-almából tért magához az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE, amelyet a kommunista önkényuralom 1948-ban sok más magyar (és nem csak magyar) polgári intézménnyel véglegesen felszámolni vélt. Az EMKE újjászervezése része volt annak a nagy-nagy lendületnek, amely a 89-es bukfenc, vagy kicsit elegánsabban: a rend/módszerváltás után megpróbáltuk újragombolni a romániai magyarság intézményrendszerének négy évtized huzavonáiban megtépázott, folt hátán folt, foghíjas, inkább csak emlékekben meglevő, hátul kissé széllelbélelt öltönyét. A hagyományos évi EMKE-közgyűlés 2005 novemberében a 120 éves évforduló jegyében zajlott. Külsőségeiben nem volt pompázatosabb, beszámolók, hozzászólások, a hagyományos díjak kiosztása és talán az ünnepélyesebb műsor jelezte csupán, hogy nem mindennapi az esemény. Előzőleg a testvérvárosi kapcsolatok jegyében megszületett és a példamutatóan tevékeny pécsi EMKE-testvérszervezet meghívására busznyi erdélyi művelődésszervező sikeres főpróbát tartott a Mecsekalji városban. De visszatérve és a saját portánkon körülnézve nem kell túlságosan derűlátóknak lennünk ahhoz, hogy megállapítsuk: van még bőven tennivalónk az erdélyi magyar közművelődési élet megszervezése terén. Állam bácsi a korábbi monopol helyzetéről lemondott ugyan, de az anyagi forrásokról egyáltalán nem, vagy csak ímmel-ámmal gondoskodik, a korábbi közösségi tulajdonú ingatlanokat nagyon nehezen adja vissza jogos tulajdonosainak, a jogi csűrés-csavarás minden eszközével igyekszik megakadályozni az egyébként köztudott igények rendezését. Példáért sem kell messze mennünk: az Erdélyi Múzeum Egyesület kolozsvári főtéri székházának - a hajdani Gyulai-palota, amit Wass Otília adományozott az EME-nek - vissza nem adása iskolapéldája a hivatal packázásának. Lassan tíz esztendeje annak is, hogy első helyen szerepelt a visszaadandó közösségi tulajdonoknak. Azóta fittyet hányva telekkönyvnek, pereknek, a polgármesteri hivatal ingatlankezelője nemcsak a benne lakó magánszemélyeknek, de jogi személyeknek is eladta rosszhiszeműen, sőt példátlan módon, bírósági végzés nélkül meghamisították a telekkönyvet (nem létező új alszámokra bejegyezve adtak ki illetéktelenül tulajdont igazoló lapokat). Pedig időközben kormány- és polgármesterváltás is volt, de a politikai akarat legfennebb arra terjedt ki, hogy a volt városvezető képviselői mentelmi jogai mögé bújva kiböjtölje, amíg elévülnek gaztettei. Többek között a Művelődés is kárvallottja ennek a fura helyzetnek, lévén egyedüli, akinek érvényes szerződése van a telekkönyvi tulajdonossal az egykori istálló szénatartója helyén kialakított padlástérben, de használati jogát is csak a terület negyedén érvényesítheti, a többit az elmúlt rendszer egyik kegyence bitorolja immár látszólagos tulajdonosként. Az elmúlt tizenöt esztendő úgy látszik kevés kiigazítani negyvenhárom torzításait, de talán nem fog lolok kelleni még egy ennyi rendbe tenni közös dolgainkat. Politikai akarat is kellene hozzá, s úgy tűnik, az Európai Unióba való bekerülésünknek sem feltétele az ilyen és hasonló jogi visszásságok rendezése. Ettől még beleléphetünk esztendő ilyenkor. Talán majd ha kihal a 89 előtti korszak hatalmi struktúráiban szocializálódott és ma is a húsosfazék körül elhelyezkedő nemzedék, a vezető politikusok mentalitásában is tetten érhető lesz némi változás. Addig marad a napi aprómunka, az erdélyi magyarság önösszeszedésének, egészséges életösztönének számtalan bizonyságát felmutató EMKE-tevékenység, egyéni helytállás szórványban és a tömbben, igazodva az igényekhez, a lehetőségekhez legalább részben megfelelni az elvárásoknak. A kis- és nagyközösségek építését is felvállaló közművelődési munka alkalmi színtereken, magyar házakban, templomokban Erdély-szerte. Ez legalább további százhúsz évre elegendő munkát jelent még akkor is, ha a nap 24 órájának csak egyharmadát fordítjuk erre. És hátha rendbejönnek a politikai határokon átívelő kapcsolataink, kevésbé lesznek alárendelve a napi politikának. Természetesek lesznek a december elejei vidékbemutató adventjeink székesfővárosunk szívében, az Uránia Nemzeti Filmszínházban, amit négy éve kezdtünk. Kalotaszeg, Szilágyság, Csík után legutóbb a széki minden korábbinál népszerűbb volt, bár ebben lehetett némi szerepe nemcsak az elszármazott székieknek, a a lelkes budapesti táncházas közösségnek is. A magyar tájegységek bemutatása is közel százéves program lehet, marad tehát bőven tennivaló az utánunk jövő nemzedékeknek is. A centenáriumi adventi műsort is szeretnék ha társszervezőként szintén a Művelődés kínálná a kedves olvasónak-nézőnek. Még akkor is, ha személy szerint nem lehetünk jelen. SZABÓ ZSOLT Wagner Péter: A széki advent plakátja- 2005. december 3.