Művelődés, 2008 (61. évfolyam, 1-12. szám)

2008-02-01 / 2. szám

legfontosabbat: Erdélyt. Mint a hegyek és völgyek vándora, létében enyhülést talál kínjaira a természet­ben; költészetét a természet egyensúlya hatja át. Áprily rátalál az elveszett értékekre, a szeretet és a testvériség meghatározó erejére: „békességes szót ej­tett a szája". A tetőről messze ellátni és ahogy a köl­tői tekintet átpásztázza a vidéket, úgy nyílnak meg előttünk is a messzibb távlatok : „Távol, hol már a hó királya hódít / az ég lengette örök lobogóit". A me­seszerű látványt a hó, mint végtelen hatalmú, min­dent eltakaró réteg láttatja; tájszemlélete a legrele­vánsabb poétikai formában és egységben nyilvánul meg az olvasó szemei előtt. Áprily az erdélyi magyar líra egyik legnagyobb formaművésze is : „Forma van a versem / egyszerű sorában: / ötvös volt az ősöm / Brassó városában" ír­ja Egy pohár bor című versében. Ötvös elődeire hi­vatkozik, akik „ezüst ámpolnákat", „úrvacsora kely­­het" kalapáltak, véstek, faragtak drágakövet, boglárt stb. Költői énje számára a forma menedék, mentsvár, megtartó erő. Erre a versre Áprily Lajos minden olva­sója felfigyelt, hisz szülővárosának maradandó tárgyi és természeti értékeit tárja fel, erdélyi kultúrkincseket is egyben. Összeolvad benne az alanyi és a tárgyi va­lóság, a természeti és a társadalmi világ. Az ötvözés­­motívum a vers művészi megformálásába is beleját­szik. A Brassó fölött magasodó Cenket Erdély legcso­dálatosabb természeti kincsének tekinti. Erős érzelmi szálakkal kötődik hazájához, gondolatai is e köré fűződnek. Költeményében a látás és a hallás örömét a természet nyújtja. Színei közül a pirosat és a kéket emeli ki: „piros parazsa" ég, ugyanakkor az otthon és az erdélyi barangolások szabadságát, örömmámorát idézi meg: „Szabad kék időkben hegy vándora voltam"„napos Maros-mentén sokszor szüreteltem". A szüretelés és a bor-motívum magyarság-tudatára utal: „Állok poharammal / fájó magyar földön, / s hegyeim borával / telis tele töltöm". A költő közvetle­nül szólal meg lírai alanya által. A természetből vett képei ugyanakkor szorosan kapcsolódnak a költe­mény tárgyához, világához. Szóképei és alakzatai képszerűséget teremtenek a költeményben. A versei világszerkezetét alkotó térmozzanat tá­gas tér: látható a költő által körülrajzolt táj és termé­szet végtelensége, a szabadság pedig látható formát ölt költeményeiben. Szemlér Ferenc költő, műfordító Szemlér Ferenc 1906. április 2.-án született Széke­lyudvarhelyen. Költő, író, közíró és műfordító; a Brassóban élő Lendvay Éva költő apja. Tanulmánya­it Székelyudvarhelyen, majd Brassóban, a jogot a Bu­karesti Egyetemen végezte. Sokat élt Brassóban ügy­védként és újságíróként. Versesköteteiben gyakoriak a tájrajzok, tájképek, amelyekhez valamilyen gondo­latiságot, eszmeiséget társít. Verseinek többsége ud­varhelyi, brassói, barcasági vagy bukaresti élmény­­beszámoló. Az álom túlsó partján című ars poeticájában a va­lóság és az álom közti különbséget, illetve e két di­menzió közötti viszonyt írja le. A költő így fogalmaz: „szorongását elűző égi fények sugarai (...) meleg / igyekezettel így ébresztenek / tárgyi szépre, tapint­ható valóra". A látásmód mint poétika van megjele­nítve a versben. Szellemi örökségre utal, jellemző a költői általánosítás, gondolatilag többet sejtet, lé­nyegre törő. Mintha már „az álom túlsó partjá"-ról nézne vissza önmagára; a cím az 1976-os verseskö­tetének borítóján is olvasható: önmagát és egész ko­rát láttatja vele. Tárgyak között című versében a helyét kereső, az élet és „tárgyai" közé került lírai én elmélkedéséről van szó: „Tárgyak közé beékelőd­ten élem / napjaim és éjeim". A vers hangnemére a nyugtalanság és elégikum jellemző; a tárgyak visszatartják a világgal való kapcsolatát: „Ha itt / valaki rést mutatna a vi­lágba, /ki a szabadba követném kezének hívását". Az erdélyi kultúra szellemi értékeit, kincseit a Nagykirálykőben szemlélteti. Betűk játékaival teszi szemléletesebbé az általa elképzelt valóságot. Figyel­mét tág tér, a réten lobogó írás köti le, látja a „végte­lent s a végest". Versében a betűket kékkel festi, ami a hideg szín jelképe, lelkiállapota szomorkás. Az egyedüllét, a köd és az írás olvashatatlansága jelzi a költő azonosulását a jelképpel. Apáthy Géza Az erdélyi köz­tudat egyéni hangú költőként tart­ja számon Apáthy Gézát, aki 1943. augusztus 17-én született Brassóban. 1966-ban Kolozsváron német­magyar szakos tanári oklevelet szerzett. „A Jó Pász­torról, Nauszikaáról és a Múzsáról álmodott, rajon­gott a népdalokért és szeretett táncolni." A Brassói Lapok szerkesztője volt. Versei számos hazai újság­ban, folyóiratban jelentek meg. 1976. október 16-án halt meg fiatal, teljes mértékben még fel nem fede­zett tehetségként. Ars poetica című szonettjében a költő búcsúzik az élettől, „tudós könyvei"-től. Bizonytalanságot sugall lépéseiről: tudósként életének estjébe lép, tehát már elegendő tudomány van a birtokában. A „csábító űr" és a „lágy fénnyel mosolygó csillagok" a lírai én el­vágyódására utalnak; dalaival, verseivel csillag­messzeségbe lépett: „Dalom azért száll most a mesz­­sze égig, / mert beszórjátok fénnyel azt az Embert". Lelki fényre, békére vágyik; a haza utáni vágya ha­tártalan. Az elvágyódás-élményt és tematikát Tóth Árpád Lélek című verséhez hasonlóan szemlélteti. Meggyőződése a saját erejében való rendíthetetlen hit. Apáthy ettől a verstől kezdve számította hivata­los irodalmi pályafutását, ez a vers sokat jelentett ak­koriban az erdélyi olvasónak. Brassói költőként ismerte az együtt élő három nép (magyar, román, szász) nyelvét. Költészetében - Áprily és Szemlér világnézetéhez hasonlóan - a transzszilvanizmus alapértékei is fellelhetők. Szülő­városom című versében kiemeli, széppé varázsolja a helyet, ahol született. Költői tehetsége szóképek és stílusalakzatok segítségével láttatja a „legszebb vá­rost" és az azt körülvevő természeti kincseket: „Kö­rös körül hegyekkel határos / Hegyek koszorúja öle­li át / hazámnak leggyönyörűbb városát". Először kételkedés, majd büszkeség és elégtétel tölti el a lírai én lelkét, „olyan táj, ahol én élek / Hogy a nagyvi­lágban nincs nála szebb" - fogalmazza a költő. Szü­lővárosának tájai megjelennek verseiben. Akárcsak Áprilyt, őt is áthatották a Cenk árnyékában töltött napok. Oly jó című költeményben így ír: „Oly jó itt, a Cenktetőn, / sugaras felhők között, / versenyt fü­tyülni a rigókkal". Apáczai visszatérése című versé­ben „nappallá vívta éjszakáit", vagyis fényt, lelki vi­lágosságot teremtett. Mint tudós „a barbarus ország szemében / századokat lépett", nagy távlatokban godolkodott. „Népe szellemében", emberként írt, S.

Next