Művészet, 1962 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962 / 1. szám

A IX. MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS ELŐTT Az eddigi gyakorlattól eltérően a nemzeti kiállítás ez esetben két év után követi az előzőt. A nagyobb időköz a két országos sereg­szemle között az előkészítést van hivatva megjavítani, lehetőséget ad arra, hogy képzőművészeink kiérleltebb műveket küldjenek be a nagy tárlatra, igényesebben nyilatkozhassanak meg a legszélesebb nyilvánosság előtt. Ha az ilyen reprezentatív rendezvények túl sűrűn váltják egymást, nehéz a fejlődés fokozatait lemérni, nincs mód az új eredményeket kellő távlatból összehasonlítani a korábbi­akkal. Talán nem is annyira az egyéni teljesítmények szempontjából fontos szocialista képzőművészetünk kibontakozását szakaszosan, tagoltabban vizsgálat tárgyává tenni, mint inkább a folyamat együt­tes, kollektív értékelhetése miatt. Nem mintha két esztendő lényeges változást hozhatna a művészeti termés jellegzetességeiben, hatá­rozott megoldással kecsegtethetne az új mondanivaló és az annak megfelelő forma kialakítását illetően. Egy-egy jól előkészített nemzeti kiállítás azonban mégis csak hiteles képet szolgáltathat a jelen legégetőbb alkotói problémáiról, betekintést enged azokba a törekvésekbe, melyek a képzőművészeket a legelevenebben fog­lalkoztatják. Sok jel mutat arra, hogy rendkívüli várakozás előzi meg a IX. Ma­gyar Képzőművészeti Kiállítást. Az elmúlt öt esztendő számos ter­mékeny kezdeményezéssel gazdagította festészetünket, szobrá­­szatunkat, grafikánkat. E kezdeményezések többségének az a fel­ismerés a forrása, mely szerint a szocializmus építésének idején a korszerű művészet az új társadalmi helyzet, a hatalmas arányú történelmi átalakulás visszatükrözője. Az ország politikai, társa­dalmi fejlődése szuggesztív erővel hat az alkotó értelmiségre is, s a jóképességű írók, festők, szobrászok, komponisták között egyre több olyat találunk, aki műveinek hatásával maga is be kíván kap­csolódni a szocializmus építésébe. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XXII. kongresszusa joggal nyilatkozott a művészet valóságfeltáró, valóságalakító szerepéről, arról, hogy az igazi tehet­ségektől elvárható a helyes tájékozódás a világ dolgaiban, a dolgozó emberiség boldogulásának a szolgálata. Sok olyan magyar képző­művészt találhatni, aki következetesen ambicionálja a forradalmi eszmék megszólaltatását, az esztétikai öröm terjesztését, az ízlés nevelését, a tömegek világnézeti-erkölcsi öntudatának fejlesztését. A pártos állásfoglalás művészi megjelenítésének újabb kísérletei iránt méltán támadt fel aktív érdeklődés. A művelődés történetében tájékozottak, a filozófiailag műveltek ma már kezdik felismerni azt az egyszerű tényt, hogy a képzőmű­vészet megújulása csak a forradalmi eszmék ihletése segítségével, a haladó szellemű mondanivalók kifejezése útján következhet be. A dolgozó milliók felszabadítása, a lélek nyugalmának biztosítása, az egyén és a közösség egymáshoz való viszonyának a harmóniája, az érzelmek és gondolatok világának boldog egyensúlya foglal­koztatja a melegszívű, érzékeny idegzetű művészeket, a nép érdekei irányítják tevékenységüket. Az anarchiába süllyedt dekadens értel­miséget terméketlenségre, tehetetlenségre kárhoztatta a sivár cél­talanság, a tartalmatlan spekuláció, addig a haladás, a közérdek fáradhatatlan munkakedvvel tölti meg a művészeket. A Part pour l’art-os formabontók még látványosabb semmitmondásukkal is legfeljebb egy szűkebb sznob réteg hümmögésére számíthatnak, ugyanakkor a kizsákmányolás ellen harcoló ideológia művészi megjelenítőinek működése közüggyé válik, alkotásaik társadalmi tényezőnek minősülnek. Akármilyen hálásnak tűnő stiláris ötlettel kísérletezzenek is az elefántcsonttorony lakói, produkcióikat ásító unalom övezi. Szenvedély, hangulat, igazságérzet, élmény, hit, megértés, gyengédség, szívjóság, szépség nélkül a legügyesebb színösszeállítás vagy a legszellemesebb plasztikai trükk is csak mutatós dekoráció, nemes műélvezetet, intellektuális örömet aligha okozhat. Mert emberség, bizakodás, emelkedettség, összhang, etikai komolyság, lírai megérintettség hiányában a kép és szobor hatás­talan szellemi készítmény marad. S e tekintetben teljesen mindegy, hogy a műtárgy természethű ábra-e, vagy mértani konstrukció, a szenvtelenség, az érzéketlenség, az eszmétlenség megfosztja mű­vészi minőségétől. A legdivatosabb modernizmus is szánalmas konvenció a humánum, a progresszió jelenléte nélkül. Ha a művész csak a megtanultakat, az előzményeket ismétli, nem mentesül az epigonság vádja alól, a klasszikusok kifosztása, a műkereskedelem sztárjainak utánzása nem pótolja a személyes emóciót, az őszinte közölnivalót, a szívből jövő állásfoglalást. A szabványok, sémák, gépies szériák ellen az élet valósága véd meg, korunk pusztító szellemi betegségétől, az eklektikától a világmegváltó indulat, az emberi szolidaritás, a népismeret, az önzetlenség, a társadalmi felelősségvállalás szabadít meg. Korunkban nem könnyű kilépni az önmagáért való szakmaiság bűvös köréből. A művészi minőség eltorzult értelmezése többek előtt még a szocialista országokban is kötelezőnek látszik, a kapi­talista műkereskedelem reklámszövegeivel kommentálják a leg­újabb műtárgyakat, az eredetieskedés, meghökkentés, tótágás, időtlenség, szabadosság misztikus magyarázatokat kap, a józan ellenállás mindezzel szemben provincializmusnak bélyegeztetik. A szocialista realizmus útján járó művészeket a társadalmi lelki­ismeret, a forradalmi hév, az aktív közösségi együttérzés kiszaba­dítja az elitszerepben tetszelgő félműveltek kicsi, de erőszakos csoportjának cinikus pressziója alól, az új élet izgalmas jelenségei­nek hatása alatt merész megnyilatkozásokra ragadtatja. A sikeresnek ígérkező művészi kísérletek forrása a kifejezés vágya, a lelkesítő, megrázó, inspiráló tapasztalatok halmaza, magasztos politikai, ideológiai küzdelmek lefolyása, megható köznapi epizódok álta­lánosítható tanulsága. Századunk képzőművészetének leghatásosabb teljesítményeit a szocialista humanizmus hatja át, annak a világ­méretű harcnak a drámai légköre, amely harc az emberi méltóság védelméért, a munka szabadságáért, a háborús fenyegetés ellen folyik. Luchian, Sadr, Dejneka, Derkovits, Pokorny, Masereel, Kollwitz, Barlach, Rivera, Siqueiros, Guttoso és sok más nagy mestere az elmúlt évtizedeknek a társadalmi igazságért szállt csatasorba műveivel, fantáziáját a haladás gondolata, a forradalom ügye, a szocializmus építésének gondja gyújtotta fel. Íme, mialatt világviszonylatban a képzőművészet válságáról értekeztek a benn­fentesek, a korszerűen gondolkodó és a néppel érző művészek remekművek egész sorát alkották, bizonyságot tettek a kiteljesedő eszmeiség, a tudományos világnézet művészi megjelenítésének mai lehetőségei mellett, felmutatták napjaink valóban modern mű­vészetének úttörő érdemű példáit. A jó művészet természetéből adódik, hogy a valóság lényegéről vall, a társadalom fejlődéséről például, az érzelmek és ismeretek differenciálódásáról. Ez a fajta jó művészet társadalmi igénnyé nőtt hazánkban, a dolgozók boldogulásáért folyó erőfeszítések kiterjed­tek a kulturális ténykedésre is. A társadalmi igény azonban nem­csak a közönségben, a homo politicusokban támadt fel, de az alkotó elmékben is, a festőkben, szobrászokban, grafikusokban is. A kor és közélet vonzása érezteti erejét a műtermek falain belül is, képző­művészeink hol tudatosabban, hol ösztönösebben, de mind hatá­rozottabban egy-egy aktuális tárgykörből választják ki műveik motívumait. Hogy milyen tudatosan s milyen mértékben a tör­ténelmi változás szuggesztiójára, arról a IX. Magyar Képzőmű­vészeti Kiállítás nyújt majd tájékoztatást. Különös meglepetésekre, váratlan fordulatokra — persze — nem számíthatunk, se pozitív irányban, se a tévedések terén. Bizonyos viszont, hogy szocialista képzőművészetünk erősödése máris egyenletesebb, az eddigieknél szervesebb. Rengeteg kisebb műtárgy, festmény, rajz, rézkarc kerül személyi tulajdonba, a vásárlók számának megnövekedése serken­tően hat az alkotó munkára, kiterjeszti a műgyűjtők körét, megsok­szorozza a többé-kevésbé hozzáértők táborát. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbb jelentőségre tesz szert — a szocialista ország szük­ségleteinek megfelelően — az „utcák, terek művészete”, a parkok­ban, közterületeken, a szabadban, új házakon felállított, elhelyezett szobrok, falképek bővülő sora. Mivel képzőművészetünk összter­mésének minden ágából a legsikerültebb alkotások szerepelni fog­nak a kilencedik nemzeti tárlaton, anyaga sokrétűnek, gazdagnak ígérkezik. Ez a változatosság ellenben nem csak a feladatok különbözőségének a következménye, de annak is, hogy a kifejezendő emberi, társadalmi problematika, művészi ,magatartás szintén szerteágazó. Hiszen egy ilyen nagy kiállításon a beküldő művészek tehetségének egyéni színezete is sokirányú összehasonlítás tárgya lesz. Ha a IX. Magyar Képzőművészeti Kiállítás igazolja a szocia­lista realizmus megnyilatkozó eszközeinek sokféleségét, fontos ese­ménye lesz kulturális forradalmunknak. Amennyiben ugyanis művészeinknek sikerül levetkőzniük a kispolgári és nagypolgári előítéletek egyenruháját, a naturalista feszességet csakúgy, mint a modernista henyeséget, akkor megnyílt az út új életünk őszintén átérzett megjelenítése előtt. Pogány Ö. Gábor

Next