Művészet, 1963 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1963 / 1. szám
A PÁRTKONGRESSZUS UTÁN Nem lenne helyes a Magyar Szocialista Munkáspárt VIII. kongresszusának tanulságait csupán valamely szakmára redukált megállapítások alapján, elszigetelten, egyoldalúan értékelni. A politikai, gazdasági, kulturális problémák a Központi Bizottság beszámolójában és a hozzászólásokban szervesen összekapcsolódtak, hazánk és a nagyvilág időszerű kérdései szoros öszefüggéseikben tárgyaltattak. A párt vezető tevékenységének hatását az elmúlt esztendőkben éppen az a szerteágazó figyelem biztosította, melynek az élet minden jelenségére, a munka valamennyi válfajára volt elegendő gondja. Ezért nőtt meg a szocialista építés közben a kulturális tennivalók jelentősége, vált az irodalom és a művészet ügye az egész nép jelenének és jövőjének, társadalmunk további fejlődésének fontos tényezőjévé. Ez a pártkongresszus is világossá tette, hogy a szocializmus alapjainak lerakása, a szocializmus teljes felépítése csak eszmei következetesség, elvi tisztánlátás mellett lehetséges. Miként a nemzetközi események megítélésében, a honi feladatok felmérésében, a gazdasági szervezés távlatainak meghatározásában, ugyanúgy a művelődés tartalmi céljainak kijelölésében is ideológiai meggondolások érvényesülnek. A dolgozó tömegek tudatának formálása, gazdagítása, intellektuális készségének fejlesztése, érzelmi érzékenységének kiművelése nélkül életünk forradalmi átalakítását nem lehet befejezni. Ma már nemigen vitatja valaki is, hogy a tudomány termelőerővé válhat, ami a szaktudás, a műveltség szociális szerepét folyton csak növeli. Ugyanígy a művészet társadalmi jelentősége is egyre nagyobb hangsúlyt kap, mert a dolgozó ember lelki világának emelkedettsége, belső harmóniája mindinkább történelemalakító erővé válik. Ezért van az, hogy a kongresszus anyagából a kulturális vonatkozású megjegyzések, művelődéspolitikai fejtegetések nem emelhetők ki még csoportosítva sem, nem elemezhetők önmagukban — az ország mindennapi életének, ötéves terveinek, az összlakosság érdekeinek tanulmányozása, tudomásulvétele nélkül, meg se érthetők világnézeti tájékozottság hiányában. Kádár János elvtárs világosan rámutatott referátumában arra, hogy a művészet csak akkor találja meg méltó helyét korunkban, épülő-szépülő hazánkban, a kommunizmus kapujában, ha részt vesz a minket körülvevő, a bennünk lakozó valóság feltárásában, megismertetésében, értelmezésében, átrendezésében. „A párt és népünk számára a művészi alkotás eszmeisége, mondanivalója, a szocialista tartalom a legfontosabb. Olyan alkotásokat várunk, amelyekben helyesen és magas művészi színvonalon tükröződnek társadalmunk folyamatai, amelyeknek hőse a szocializmust építő, a közösségi ember. A művészi alkotás töltse be nemes hivatását, segítse a szocialista ember nevelését.” Ez a természetes és törvényszerű követelmény nem valamiféle doktrinér kitaláció, amelynek hangoztatásával úrhatnám adminisztrátorok a maguk mulatására meg-meggyötrik a művészeket, hanem a művészettörténet üzenete napjainknak, a haladó hagyományok útmutatása az anyagi és erkölcsi felszabadulás idejére, felszólítás a klasszikus mesterek példájának követésére olyan körülmények között, amikor már mindenki részesülhet a szépség és igazság áldásaiban, sőt állami programmá szilárdult, országos mozgalomba torkolt az esztétikai örömök igénye, a tömegízlés tervszerű pallérozásának szándéka. Az igazi tehetség mit is tehetne mást, mint hogy hitelesen, szuggesztívan, határozottan, őszintén, szenvedélyesen kifejezi véleményét a világról, minden képességével kiáll a közjó mellett, a reakciós, a maradi nézetekkel szemben az előremutatót, a fejlődőt tudatosítja közönségében. A jó művészet mindig is progresszív gondolatokat, gyakran forradalmi szemléletet képviselt, legbecsesebb megnyilatkozásai mind tágabbra nyitották a tudás és érzés látóhatárát, hatókörét az egész emberiség színe előtt. A szocializmus viszonyai között ezt a funkciót betölteni már nemcsak tételes kötelesség, de lelkesítő felismerésből fakadó meggyőződés, a néphez fűződő szolidaritás etikai szükségszerűsége, az osztálykiváltságoktól megszabadult emberi szellem szárnyaló hitvallása amellett, hogy e földön mindenkinek joga van a boldogságra. Mindezekért pedig szüksége van a művésznek kísérletezésre. Arra, hogy minél tökéletesebben szóljon az emberek egyenlőségéről, a kizsákmányolás erkölcstelenségéről, a közösségi összetartozás ihlető élményéről, a béke védelmének sorsdöntő jelentőségéről, a koratavaszi tájak zsenge flórájáról. Eredményesen kísérletezni csak valamely értelmes cél irányában lehet, s mi lehet nemesebb cél, megtisztelőbb próba, mint millió és millió embertársunk üdve, jólétének szolgálata. Népérdek, emberség a lét, s a kísérlet akkor sikerül valójában, ha a műalkotás megjelenít valami lényegeset az egyén, a közösség, a természet, a történelem változásairól, egymáshoz való viszonyának új vonásairól. Vannak ugyan aggályoskodó teoretikusok, akik féltik a kísérletezés szabadságát az irányzatosságtól, a kifejezés eszközeinek frissességét magától a kifejezni valótól, viszont az igenek se vitathatják érdemlegesen a közlendők forrásértékét az alkotómunkában. Ha tekintetbe vesszük a Magyar Szocialista Munkáspárt VIII. kongresszusának egyik alapvető tézisét: „Az eszmék területén nincs és nem lehet békés együttélés” , akkor a művészek formai kereséseinek útját is világosan látjuk már. Mert mialatt a szocialista tábor országai mindent elkövetnek, ami hasznos és ésszerű, hogy elkerüljék a nukleáris világkonfliktust, a gondolatok és érvek, tudományos következtetések szférájában nem tehetnek kompromisszumokat a forradalmi ideológia számlájára. S ez az ideológiai egyenesség nem hogy zavarná a művészi feldolgozás módjának változatosságát, műves elmélyültségét, de még segíti is megteremteni azt. Úgy is mondhatnók, a pártosság nem korlátozza a kísérletező kedvet, hanem megköveteli minden igényes művésztől. Egyúttal az is kiderül, hogy az ábrázolás, kifejezés formai elemeinek tartalmatlan analízise, ezeknek a formáknak értelmetlen és szeszélyes szétszedése, vagy hasonló összeszerkesztgetése nem művészi kísérletezés, csupán az alkotómunka visszája, a mesterek szenvedésének és nagyságának paródiája. A Párt Központi Bizottságának beszámolójában a további serkentő felhívást is hallhattuk : „Művészetpolitikánknak az a legfontosabb feladata, hogy elősegítse a magas színvonalú, meggyőző erejű szocialista művészet fejlődését, vezesse a megalkuvás nélküli harcot a burzsoá maradványok és a kapitalizmus világából beáramló dekadens polgári és kispolgári nézetek ellen.” Azért minősíthető ez felhívásnak, mert mindenkire vonatkozik, közönséget, művészt, kritikust egyaránt érint. Az egyes művészeti ágak bennfentesei, művelői, specialistái körében az a balhiedelem terjedt el, hogy a „művészetpolitika” bizonyos hivatalnokok, ügyvivők, illetékesek, választott szervek foglalkozása, munkaidejének kitöltője, magas kőfallal körülzárt exkluzív Luftgarten, vidámpark, ahol némely gyanús exisztenciák gonosz játékszabályokat eszelnek ki a művészettörténet szerves menetének felborítására. Holott a művészetpolitikának az összes érintett felek állandó, kölcsönös, aktív politizálásából, a szó szoros értelmében vett eszmecseréjéből kell kibontakoznia. A képzőművészeti közélet összképében így fog együttesen megjelenni mindaz, ami a szocialista realizmus elterjedéséhez, felvirágzásához vezet. Az életismeret, a pártosság, a szakmai alaposság — kölcsönösen hatva egymásra — érleli a műveket, s ha a művész tudatosan kíván korának gyermeke, századunk szószólója, a modern művészet protagonistája lenni, akkor viták, megbeszélések közepette, a közös gondokból terhet vállalva, alkotói ambícióit az ország, a szocializmus sorsához igazítva azonosul hivatásával. Az eféle művészetpolitika magába foglalja a legelemibb műhelyproblémákat, s egyúttal a műtermeket is a közélet fórumává változtatja. A szakma eleven társadalmi vonatkozásainak felismerése feloldja a művész magányát, csoportokba zártságát, s a szocialista nemzeti egység cselekvő részesévé teszi őt, aki így megérti majd, hogy a békés világért, a jobb életkörülményekért, a szocialista erkölcsért folyó erőfeszítésekhez mestersége szerint is közvetlen köze van. Az egész művészeti életre ezek után kiterjedhet az az elvi platform, mely magától értetődővé általánosítja a társadalom és a művészet megújhodásának összetartozását, a tömeg és a művész egymásrautaltságát. Ennek a légkörnek a kialakulásához gyorsabban érkezünk el, ha képzőművészetünkben is érvényesülnek Kállai Gyula elvtársnak a kongresszuson elhangzott szavai: . . .„népünk érdekeinek szolgálata megköveteli, hogy a műveknek szocialista tartalma és a tömegek számára elfogadható kifejezési formája legyen.” p.*, O. Gábor