Művészet, 1963 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1963 / 1. szám

A PÁRTKONGRESSZUS UTÁN Nem lenne helyes a Magyar Szocialista Munkáspárt VIII. kong­resszusának tanulságait csupán valamely szakmára redukált meg­állapítások alapján, elszigetelten, egyoldalúan értékelni. A politikai, gazdasági, kulturális problémák a Központi Bizottság beszámolójá­ban és a hozzászólásokban szervesen összekapcsolódtak, hazánk és a nagyvilág időszerű kérdései szoros öszefüggéseikben tárgyaltat­tak. A párt vezető tevékenységének hatását az elmúlt esztendőkben éppen az a szerteágazó figyelem biztosította, melynek az élet min­den jelenségére, a munka valamennyi válfajára volt elegendő gondja. Ezért nőtt meg a szocialista építés közben a kulturális tennivalók jelentősége, vált az irodalom és a művészet ügye az egész nép jele­nének és jövőjének, társadalmunk további fejlődésének fontos té­nyezőjévé. Ez a pártkongresszus is világossá tette, hogy a szocializmus alap­jainak lerakása, a szocializmus teljes felépítése csak eszmei követ­kezetesség, elvi tisztánlátás mellett lehetséges. Miként a nemzetközi események megítélésében, a honi feladatok felmérésében, a gazda­sági szervezés távlatainak meghatározásában, ugyanúgy a művelő­dés tartalmi céljainak kijelölésében is ideológiai meggondolások érvényesülnek. A dolgozó tömegek tudatának formálása, gazdagí­tása, intellektuális készségének fejlesztése, érzelmi érzékenységének kiművelése nélkül életünk forradalmi átalakítását nem lehet befe­jezni. Ma már nem­igen vitatja valaki is, hogy a tudomány termelő­erővé válhat, ami a szaktudás, a műveltség szociális szerepét foly­ton csak növeli. Ugyanígy a művészet társadalmi jelentősége is egyre nagyobb hangsúlyt kap, mert a dolgozó ember lelki világának emelkedettsége, belső harmóniája mindinkább történelemalakító erővé válik. Ezért van az, hogy a kongresszus anyagából a kulturális vonatkozású megjegyzések, művelődéspolitikai fejtegetések nem emelhetők ki még csoportosítva sem, nem elemezhetők önmagukban — az ország mindennapi életének, ötéves terveinek, az összlakosság érdekeinek tanulmányozása, tudomásulvétele nélkül, meg se ért­hetők világnézeti tájékozottság hiányában. Kádár János elvtárs világosan rámutatott referátumában arra, hogy a művészet csak akkor találja meg méltó helyét korunkban, épülő-szépülő hazánkban, a kommunizmus kapujában, ha részt vesz a minket körülvevő, a bennünk lakozó valóság feltárásában, megismertetésében, értelmezésében, átrendezésében. „A párt és népünk számára a művészi alkotás eszmeisége, mondanivalója, a szocialista tartalom a legfontosabb. Olyan alkotásokat várunk, amelyekben helyesen és magas művészi színvonalon tükröződnek társadalmunk folyamatai, amelyeknek hőse a szocializmust építő, a közösségi ember. A művészi alkotás töltse be nemes hivatását, segítse a szocialista ember nevelését.” Ez a természetes és törvény­­szerű követelmény nem valamiféle doktrinér kitaláció, amelynek hangoztatásával úrhatnám adminisztrátorok a maguk mulatására meg-meggyötrik a művészeket, hanem a művészettörténet üzenete napjainknak, a haladó hagyományok útmutatása az anyagi és erköl­csi felszabadulás idejére, felszólítás a klasszikus mesterek példájá­nak követésére olyan körülmények között, amikor már mindenki részesülhet a szépség és igazság áldásaiban, sőt állami programmá szilárdult, országos mozgalomba torkolt az esztétikai örömök igénye, a tömegízlés tervszerű pallérozásának szándéka. Az igazi tehetség mit is tehetne mást, mint hogy hitelesen, szuggesztívan, határozot­tan, őszintén, szenvedélyesen kifejezi véleményét a világról, minden képességével kiáll a közjó mellett, a reakciós, a maradi nézetekkel szemben az előremutatót, a fejlődőt tudatosítja közön­ségében. A jó művészet mindig is progresszív gondolatokat, gyakran forradalmi szemléletet képviselt, legbecsesebb megnyilatkozásai mind tágabbra nyitották a tudás és érzés látóhatárát, hatókörét az egész emberiség színe előtt. A szocializmus viszonyai között ezt a funkciót betölteni már nemcsak tételes kötelesség, de lelkesítő felismerésből fakadó meggyőződés, a néphez fűződő szolidaritás etikai szükségszerűsége, az osztálykiváltságoktól megszabadult emberi szellem szárnyaló hitvallása amellett, hogy e földön min­denkinek joga van a boldogságra. Mindezekért pedig szüksége van a művésznek kísérletezésre. Arra, hogy minél tökéletesebben szóljon az emberek egyenlőségéről, a kizsákmányolás erkölcstelenségéről, a közösségi összetartozás ihlető élményéről, a béke védelmének sorsdöntő jelentőségéről, a koratavaszi tájak zsenge flórájáról. Eredményesen kísérletezni csak valamely értelmes cél irányában lehet, s mi lehet nemesebb cél, megtisztelőbb próba, mint millió és millió embertársunk üdve, jólétének szolgálata. Népérdek, emberség a lét, s a kísérlet akkor sikerül valójában, ha a műalkotás megjelenít valami lényegeset az egyén, a közösség, a természet, a történelem változásairól, egy­máshoz való viszonyának új vonásairól. Vannak ugyan aggályos­kodó teoretikusok, akik féltik a kísérletezés szabadságát az irány­zatosságtól, a kifejezés eszközeinek frissességét magától a kifejezni valótól, viszont az igenek se vitathatják érdemlegesen a közlendők forrásértékét az alkotómunkában. Ha tekintetbe vesszük a Magyar Szocialista Munkáspárt VIII. kongresszusának egyik alapvető tézisét: „Az eszmék területén nincs és nem lehet békés együttélés” , akkor a művészek formai kereséseinek útját is világosan látjuk már. Mert mialatt a szocialista tábor országai mindent elkövetnek, ami hasznos és ésszerű, hogy elkerüljék a nukleáris világkonfliktust, a gondolatok és érvek, tudományos következtetések szférájában nem tehetnek kompromisszumokat a forradalmi ideológia számlá­jára. S ez az ideológiai egyenesség nem hogy zavarná a művészi feldolgozás módjának változatosságát, műves elmélyültségét, de még segíti is megteremteni azt. Úgy is mondhatnók, a pártosság nem korlátozza a kísérletező kedvet, hanem megköveteli minden igényes művésztől. Egyúttal az is kiderül, hogy az ábrázolás, kifejezés formai elemeinek tartalmatlan analízise, ezeknek a formák­nak értelmetlen és szeszélyes szétszedése, vagy hasonló összeszer­­kesztgetése nem művészi kísérletezés, csupán az alkotómunka visszája, a mesterek szenvedésének és nagyságának paródiája. A Párt Központi Bizottságának beszámolójában a további serkentő felhívást is hallhattuk : „Művészetpolitikánknak az a legfontosabb feladata, hogy elősegítse a magas színvonalú, meggyő­ző erejű szocialista művészet fejlődését, vezesse a megalkuvás nélküli harcot a burzsoá maradványok és a kapitalizmus világából beáramló dekadens polgári és kispolgári nézetek ellen.” Azért minősíthető ez felhívásnak, mert mindenkire vonatkozik, közön­séget, művészt, kritikust egyaránt érint. Az egyes művészeti ágak bennfentesei, művelői, specialistái körében az a balhiedelem ter­jedt el, hogy a „művészetpolitika” bizonyos hivatalnokok, ügyvivők, illetékesek, választott szervek foglalkozása, munkaidejének kitöltője, magas kőfallal körülzárt exkluzív Luftgarten, vidámpark, ahol némely gyanús exisztenciák gonosz játékszabályokat eszelnek ki a művészettörténet szerves menetének felborítására. Holott a művé­szetpolitikának az összes érintett felek állandó, kölcsönös, aktív politizálásából, a szó szoros értelmében vett eszmecseréjéből kell kibontakoznia. A képzőművészeti közélet összképében így fog együttesen megjelenni mindaz, ami a szocialista realizmus elter­jedéséhez, felvirágzásához vezet. Az életismeret, a pártosság, a szakmai alaposság — kölcsönösen hatva egymásra — érleli a mű­veket, s ha a művész tudatosan kíván korának gyermeke, századunk szószólója, a modern művészet protagonistája lenni, akkor viták, megbeszélések közepette, a közös gondokból terhet vállalva, alkotói ambícióit az ország, a szocializmus sorsához igazítva azono­sul hivatásával. Az eféle művészetpolitika magába foglalja a legele­mibb műhelyproblémákat, s egyúttal a műtermeket is a közélet fórumává változtatja. A szakma eleven társadalmi vonatkozásainak felismerése feloldja a művész magányát, csoportokba zártságát, s a szocialista nemzeti egység cselekvő részesévé teszi őt, aki így megérti majd, hogy a békés világért, a jobb életkörülményekért, a szocialista erkölcsért folyó erőfeszítésekhez mestersége szerint is közvetlen köze van. Az egész művészeti életre ezek után kiterjedhet az az elvi platform, mely magától értetődővé általánosítja a társa­dalom és a művészet megújhodásának összetartozását, a tömeg és a művész egymásrautaltságát. Ennek a légkörnek a kialakulásához gyorsabban érkezünk el, ha képzőművészetünkben is érvényesülnek Kállai Gyula elvtársnak a kongresszuson elhangzott szavai: . . .„népünk érdekeinek szolgálata megköveteli, hogy a műveknek szocialista tartalma és a tömegek számára elfogadható kifejezési formája legyen.” p.*, O. Gábor

Next