Művészet, 1964 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1964 / 1. szám
LYKA KÁROLY PÉLDÁJA Amikor útjára indítottuk lapunkat, a Művészetet, Lyka Károly példájából merítettünk erőt szakmai feladataink vállalásához. Most, hogy elkezdjük folyóiratunk ötödik évfolyamát, meghatott szívvel köszöntjük a művészettörténet-írás, a műbírálat nagy mesterét kilencvenötödik születésnapján. A tisztelet, az ünnepiesség az idős pályatársnak nem csak a kora miatt tölti el a kollégákat, de mindenekelőtt a hatalmas életmű láttán, mely a hét évtizedes szakadatlan munka során elképzelhetetlen méretűvé halmozódott fel. Az elámító számok mögött ugyanakkor páratlan értékek, követésre ösztönző tanulságok rejlenek; az egyedülálló jubileum mindössze újabb alkalom annak tudatosítására — ami a műtörténész napi tevékenysége folyamán amúgyis minduntalan kitűnik — hogy képzőművészetünk múltjának és legújabb korának minden problémájára kapható Lyka Károlytól érvényes eligazítás, de a műtörténelem két-három évezredének egyetemes összefüggéseire is volt elegendő figyelme, megszívlelendő szava. Lyka Károly neve, személye, működése méltán forrt össze hazánk képzőművészeti kultúrájával, hiszen több mint fél évszázada nem történt semmi művészeti berkeinkben anélkül, hogy ő valamilyen formában ne nyilvánított légyen véleményt az időszerű kérdésekről, jelentősebb kiállításokról, kezdő tehetségekről, retrospektív számadás előtt álló nevesekről. De miközben pihenéstelen kommentátora volt a jelennek, nem fáradt el a múlt felidézésében, a kimeríthetetlen hagyományok ismertetésében. Ha valakinek érkezése lesz végigtanulmányozni Lyka Károly szakirodalmi munkásságát, azt tanulhatja meg belőle, hogy a képzőművészet eleven organizmus; minden emlékezetes produkciója, számottevő alkotása az ember életének, a történelem változásainak hiteles kifejezője , részese, felfogója, felmutatója mindannak, ami a világban végbemegy. S e tekintetben nincs különbség a régi művészet és a mai között. Lyka Károly sokféle módszerrel, különböző alapállásból kiindulva végül mindig arról szólt, írt, ami a műalkotásban a lélek megérintettsége, az érzés őszintesége, a valóság élménye. Számtalan érvet sorakoztatott fel a képek és szobrok művészi tartalmának embersége, szellemi szépsége, igazságérvénye mellett. Az alkotómunka, a műtörténeti fejlődés törvényszerűségei világosan kirajzolódnak okfejtései nyomán, s ezek a törvényszerűségek éppúgy érvényesek a klasszikusok korszakaiban mint századunkban. A mű minősége elszakíthatatlan a közönség gondolati, hangulati reflexióitól, az alkotás a műbarát elméjében, idegpályáin válik teljessé, műveltség, ízlés, érzékenység jár a művészettörténeti tájékozottság nyomában. A közelmúlt évtizedek maradandó törekvései közvetlenül azt folytatják, amit a feledhetetlen elődök is csináltak: vallomást tesznek a hétköznapok ügyeiről és az ünnepélyes pillanatok áhítatáról, beszámolnak a természetben és a társadalomban tapasztaltakról, teret engednek a képzeletnek, kiválogatják a látvány lényeges vonásait. Lyka Károlyt úgy ismerjük, mint a századfordulós modern magyar piktúra, a nagybányai festészet protagonistáját, a maradisággal szemben az újítás szószólóját. Ez nem mond ellent annak, hogy a képzőművészet kipróbált tradícióinak is oly sok hívet toborzott, zavartalan lelkesedéssel elemezte a halhatatlanok örökségét, a múzeumok remekeit. Mert félreérthetetlenné akarta tenni, miszerint is a művészet ősi tulajdonságai közé tartozik az a képessége, hogy újjászülessék, megújuljon, a megváltozott körülmények között korszerűen nyilatkozzék. A hagyománytisztelet nem konzervativizmus, hiszen az anarchia is akademizálódhat, siányságot utánozni csak divatból lehet. A múlt értékeit az őrzi becsületesen, akinek van bátorsága a legnagyobbaktól példát venni hivatásérzetből. Megmosolyogni való erőlködésnek minősül minden szószapora hangoskodás, mely visszamenőleg mostanában ilyen vagy olyan mellőzötteket kíván rehabilitálni. Lyka Károlyról elmondható, hogy mindig is idejében észrevette az új irányzatokat, jó képességű kezdőket, csak figyelni kellett volna szavára. A manapság kürtökre hangszerelt felfedezések mögött évtizedek óta meghúzódik egy-egy ismertetés Lyka Károlytól, néha többször visszatérő figyelmeztetés valamely kallódó művész nehéz sorsára, felfogásbeli eredetiségére, különös egyéniségére, s bizony az újsütetű explorátorok néha még a bibliográfiába is elfelejtik felvenni ezeket az első méltatásokat. Pedig megjegyzései már csak azért is feldolgozandók, mert a szemtanú megfigyelései hitelesítik krónikáit, első kézből tárgyal olyan dolgokról, melyeknek mai specialistái mende-mondákra, anekdotikus elfogultságokra hagyatkoznak. S hogy miért tekinthető forrásértékűnek Lyka Károly minden észrevétele, híradása, analízise az elmúlt háromnegyed század képzőművészeti jelenségeiről? Mert írásai mentesek az egyoldalúságtól, a műalkotásokat, a művészpályákat korukba ágyazva tárgyalják, megkeresik a kulturális élet egészéhez fűződő viszonyaikat, nem mulasztják el feltárni kapcsolataikat az általános stílusáramlatokhoz, a sajátos hazai körülményekhez, a korabeli ideológiákhoz. Kisebb-nagyobb kritikáiban, dolgozataiban Lyka Károly mindahányszor nagyszabású környezetrajz felvázolása vagy részletezése közben fejti ki mondanivalóit — akár egyetlen festő vagy jelentősebb művészcsoport, akár valamely remekmű vagy mindössze műtermi töprengés legyen értekezésének tárgya. Ez a fajta körültekintés tette őt elfogulatlanná, megértővé, minden becsületes művészi szándék iránt érdeklődővé, az egész magyar képzőművészet nagylelkű és segítőkész mentorává. Szíves tapintata, kollegiális sorsvállalása azért is követendő, hogy a marxista kritikai irodalom elkerülje a személyi előítéletek buktatóit, az évjáratok, árfolyamok, asztaltársaságok, pinceklubok, szomszédságok érdekszféráinak terelőtábláit. Igaz, Lyka Károly se tetszelgett a pártatlanság szemforgató pózában, mert aki műalkotásokkal foglalkozik, nem mondhat le a tetszés, az elragadtatás, az élvezet jó ízeiről, de nem is lelkesedhet a neki idegen vagy közömbös mutatványokért, a rá kevésbé ható formai ötletekért. Lyka Károly soha se titkolta, hogy szívügye a nagybányai tanulságok érvényesítése, műtörténeti befolyása. Ez az elkötelezettség mégse fordította Munkácsy ellen, s nem tette érzéketlenné az alföldiek iránt. Még legutóbb is mámorosan és Rubletzky Géza Lyka Károly - Károly Lyka - Kapon Julka