Művészet, 1966 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1966 / 1. szám

Egy-egy emlékezetes eseményt, nagyobb visszhangra kelt poli­tikai, kulturális, társadalmi epizódot az emberek könnyen neveznek határkőnek, új szakasz kezdetének, korszakalkotó jelentőségűnek, mert hiszen a szokatlansága, a mindennapitól eltérő volta, jubiláris jellege kiemeli az átlag jelenségek közül, az idő múlásának folyama­tosságát, egyhangú egyenletességét átmenetileg megszakítja, az in­tenzívebb érdeklődés kiváltásával összpontosítani képes a közfigyel­met. Voltak, akik szerint a X. kiállítás alkalmával válaszút elé ke­rült a magyar képzőművészet, mások úgy vélik, hogy a tárlat soha nem tapasztalt közönségsikert aratott. Az érdekeltek — persze — könnyen hajlanak túlzásokra; a nemzeti kiállítások közül a X. ered­ményesebb kellett legyen, mint — mondjuk — a negyedik vagy a hetedik. Meg hát az ország is most ünnepelte felszabadulásának huszadik évfordulóját; lélektanilag minden elő volt készítve ahhoz, hogy a kiállító képzőművészek munkássága kellő hangsúlyt kapjon a nyilvánosság előtt. Festő, szobrász, grafikus kortársaink legtöbbje valóban jó felké­szültséggel, érzékeny szívvel, odaadó szorgalommal dolgozik, lépést tart a világ változásaival, választ keres jelenkori történelmünk nagy kérdéseire, a hazai hétköznapok eleven problémáira. Képzőművé­szetünk fejlődésének legszámottevőbb tényezői viszont nem köthe­tők egy-egy nemzeti tárlathoz vagy más reprezentatív rendezvény­hez, sokkal inkább a nagyszabású társadalmi átalakuláshoz, a kultu­rális, művészeti tevékenység közösségi szerepének megnövekedésé­hez, a nemzet életében elfoglalt helyzetének jelentőségéhez. Mű­vészeink húsz éve, hazánk felszabadulásával kerültek válaszút elé; a fasiszta rendszer bukása, a nép hatalmának erősödése nyitott ka­put tehetségeinknek, hogy működésük széleskörű társadalmi szük­ségletet elégíthessen ki, az ország egészének érdekeit érintse, az igazi humanizmust korlátozás nélkül képviselhesse. A magyar képzőművészet felvirágzásának a feltételeit is csak a proletárforradalom vívmányai biztosíthatták. A tömegek támogatá­sa, megértése nélkül a legnemesebb alkotói szándékok is eltorzul­nak, a mostoha körülmények áldozataivá válnak. A szocializmus épí­tésére szervezett államrend lehetőséget teremt a művészeknek ké­pességeik kibontakoztatására, módot ad arra, hogy hivatásuknak él­jenek, tehetségüket fenkölt célok szolgálatába állíthassák, az emberi méltóságért, a lelkiismereti szabadságért, a szociális igazságért al­kothassanak. A Magyar Népköztársaság tehát nem csak anyagi tá­mogatással segíti a képzőművészetek ügyét, de a haladó szellemű művek pártolásával, a progresszív eszmék megnyilatkozásainak meg­becsülésével, a forradalmi gondolat megjelenítésének messzemenő méltánylásával is. A népi demokrácia léte nem jelenti azt, hogy a művészetben auto­matikusan, kitérők nélkül, egyenesvonalú, töretlen lendülettel hó­dít teret a szocialista jelleg, lesz uralkodóvá a proletárpártosság. Mint a valóság minden vonatkozásában, úgy a kultúrában is ellentmon­dások között megy végbe a fejlődés, vannak szerencsésebb periódu­sai, s előfordul, hogy menetüteme lelassul. Mindemellett a fejlődés­hez szükséges különféle immánenes elemek vagy külső körülmé­nyek se hatnak egyszerre és egyformán, ami miatt a folyamat inter­­ferálódik, megtorpan, eredeti irányától tán el is tér. Képzőművésze­inkre is hatnak a külpolitikai és honi viszonyok. De bonyolítják ten­nivalóikat az egyes művészeti ágak és műfajaik sajátosságai, az ak­tuális feladatok teljesítésével kapcsolatosan felmerülő mesterségbeli kísérletek, intellektuális próbatételek. Ezért van azután az, hogy egy ilyen nemzeti seregszemle összképével, az országos műcsarnoki tár­lattal maradéktalanul senki se elégedett, eltérőek a vélemények ér­tékeiről és hiányosságairól, mást és mást kifogásol a szakma és a kö­zönség, nem ugyanazokért a művekért lelkesednek a beavatottak és a laikusok, ám nézeteltérés osztja meg a kollegákat is; ízléskörön­ként, csoportonként, irányzatonként elég éles felfogásbeli különb­ségekről tanúskodnak a hozzáértők megjegyzései is. Igaz, hiábavaló erőlködés lenne szintetizálni a bírálatokat, vala­miféle kompromisszumos egységre szorítani az értékeléseket. A vé­lemények polarizálódására csupán világnézeti indokok vezethetnek, az a felismerés eredményezhet közeledést a kritikai nézetekben, mely ideológiai hitele alapján mérlegeli a műalkotásokat. 1965-ben sok érdekes cikk, hozzászólás kísérte azt a vitaanyagot, melyet majd egy esztendeje a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő Kulturális Elméleti Munkaközösség bocsátott köz­re a szocialista realizmusról, s amely megint csak hangsúlyozta a művészet eszmei irányzatosságának a szükségességét, korunk vi­lágraszóló műtörténeti áramlatának igazságát. Ugyanakkor érintette azokat a tisztáznivalókat is, melyek végiggondolása nélkül az alkotó­munka aligha léphet ki a múlt visszaidézésének, a polgári dekaden­cia ajnározásának, a tőkés kiváltságok ilyen-olyan elismerésének mechanizmusából. Korunk művésze a munkásosztály egyetemes felszabadító harcához csatlakozva emelkedhet mind feljebb a pá­lyáján, ismerheti meg a közérdekű művek létrehozásához nélkülöz­hetetlen inspiráció szép élményét, vállalhat kötelezettséget a dolgo­zó tömegek jogainak védelmére, embertársai lelki nyugalmának biz­tosítására, a társadalmi haladás dolgában erkölcsi helytállásra. Ha a festő, szobrász, grafikus állást foglal az osztályharcban, el­ítéli az imperialista agresszorokat, szolidáris a nemzeti szabadságu­kért küzdő népekkel, meg is határozza művészetének szellemiségét. Ennek a szellemiségnek, álláspontnak a kinyilvánítása, megvallása, meggyőző kifejezése kizár minden művészi kétértelműséget, fogal­mi viszonylagosságot, esztétikai bujócskát. Csak így derülhet ki, hogy aki avant-garde-ot mond, valójában nem a burzsoá arriére­­garde katonája. A jó mű eszmei jelentése leleplezi a stiláris előítéle­tekből táplálkozó gyanúsítgatásokat. Milyen tartalommal adekvát a modernista forma? Megszólaltatható-e a proletár forradalmi in­dulat a naturalista akadémizmus hangján ? Elegendő-e a mégoly bel­terjes, illetve bennfentes artisztikum a közéleti szenvedély előadá­sára? A magyar képzőművészet nem mondható szegénynek, ami forra­dalmi tradícióit illeti. Mai terméséből se hiányzik a munkásosztály ideológiájának mozgósító ereje. 1959-ben a Magyar Tanácsköztár­saság negyvenéves évfordulójára jó minőségű tematikus művek egész sora készült, olyan alkotások jöttek létre, melyek őszinte eszmei megérintettségről, intenzív művészi kifejezőkészségről tanúskod­tak. A X. kiállításon is azok a képek és szobrok váltottak ki széleskörű megbecsülést, melyek kommunista lelkületet, szocialista öntudatot, töretlen emberséget tükröztek. Legutóbb a Magyar Nemzeti Galériában gazdag tárlat nyílt „A magyar képzőművészek a fasizmus ellen” címmel, mely festőink, szobrászaink, grafikusaink eszmei érzékenységéről, politikai hovatartozásáról tudósított. A fej­lődés egyenetlenségei mellett is bővül, terjed hazánkban a szocia­lista realizmus befolyása, a művészet proletárirányzata. Van mit folytatniok tehetségeinknek, feledhetetlen győzelmek kísérik a ma­gyar „art combattant” történetét. Minden lehetőség rendelkezésre áll ahhoz, hogy képzőművészeink továbbhaladjanak a valódi prog­resszivitás, a magalkuvástalan forradalmiság céljai irányába; a szo­cializmust építő nép, a világszabadságért küzdő proletariátus, az osztályharc nehezét vállaló élcsapat bizalommal és szeretettel te­kint a művészetben rejlő ideológiai energiák mind hatékonyabb ak­tivizálódása elé. . ., Pogány O. Gábor

Next