Művészet, 1966 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1966 / 1. szám
Egy-egy emlékezetes eseményt, nagyobb visszhangra kelt politikai, kulturális, társadalmi epizódot az emberek könnyen neveznek határkőnek, új szakasz kezdetének, korszakalkotó jelentőségűnek, mert hiszen a szokatlansága, a mindennapitól eltérő volta, jubiláris jellege kiemeli az átlag jelenségek közül, az idő múlásának folyamatosságát, egyhangú egyenletességét átmenetileg megszakítja, az intenzívebb érdeklődés kiváltásával összpontosítani képes a közfigyelmet. Voltak, akik szerint a X. kiállítás alkalmával válaszút elé került a magyar képzőművészet, mások úgy vélik, hogy a tárlat soha nem tapasztalt közönségsikert aratott. Az érdekeltek — persze — könnyen hajlanak túlzásokra; a nemzeti kiállítások közül a X. eredményesebb kellett legyen, mint — mondjuk — a negyedik vagy a hetedik. Meg hát az ország is most ünnepelte felszabadulásának huszadik évfordulóját; lélektanilag minden elő volt készítve ahhoz, hogy a kiállító képzőművészek munkássága kellő hangsúlyt kapjon a nyilvánosság előtt. Festő, szobrász, grafikus kortársaink legtöbbje valóban jó felkészültséggel, érzékeny szívvel, odaadó szorgalommal dolgozik, lépést tart a világ változásaival, választ keres jelenkori történelmünk nagy kérdéseire, a hazai hétköznapok eleven problémáira. Képzőművészetünk fejlődésének legszámottevőbb tényezői viszont nem köthetők egy-egy nemzeti tárlathoz vagy más reprezentatív rendezvényhez, sokkal inkább a nagyszabású társadalmi átalakuláshoz, a kulturális, művészeti tevékenység közösségi szerepének megnövekedéséhez, a nemzet életében elfoglalt helyzetének jelentőségéhez. Művészeink húsz éve, hazánk felszabadulásával kerültek válaszút elé; a fasiszta rendszer bukása, a nép hatalmának erősödése nyitott kaput tehetségeinknek, hogy működésük széleskörű társadalmi szükségletet elégíthessen ki, az ország egészének érdekeit érintse, az igazi humanizmust korlátozás nélkül képviselhesse. A magyar képzőművészet felvirágzásának a feltételeit is csak a proletárforradalom vívmányai biztosíthatták. A tömegek támogatása, megértése nélkül a legnemesebb alkotói szándékok is eltorzulnak, a mostoha körülmények áldozataivá válnak. A szocializmus építésére szervezett államrend lehetőséget teremt a művészeknek képességeik kibontakoztatására, módot ad arra, hogy hivatásuknak éljenek, tehetségüket fenkölt célok szolgálatába állíthassák, az emberi méltóságért, a lelkiismereti szabadságért, a szociális igazságért alkothassanak. A Magyar Népköztársaság tehát nem csak anyagi támogatással segíti a képzőművészetek ügyét, de a haladó szellemű művek pártolásával, a progresszív eszmék megnyilatkozásainak megbecsülésével, a forradalmi gondolat megjelenítésének messzemenő méltánylásával is. A népi demokrácia léte nem jelenti azt, hogy a művészetben automatikusan, kitérők nélkül, egyenesvonalú, töretlen lendülettel hódít teret a szocialista jelleg, lesz uralkodóvá a proletárpártosság. Mint a valóság minden vonatkozásában, úgy a kultúrában is ellentmondások között megy végbe a fejlődés, vannak szerencsésebb periódusai, s előfordul, hogy menetüteme lelassul. Mindemellett a fejlődéshez szükséges különféle immánenes elemek vagy külső körülmények se hatnak egyszerre és egyformán, ami miatt a folyamat interferálódik, megtorpan, eredeti irányától tán el is tér. Képzőművészeinkre is hatnak a külpolitikai és honi viszonyok. De bonyolítják tennivalóikat az egyes művészeti ágak és műfajaik sajátosságai, az aktuális feladatok teljesítésével kapcsolatosan felmerülő mesterségbeli kísérletek, intellektuális próbatételek. Ezért van azután az, hogy egy ilyen nemzeti seregszemle összképével, az országos műcsarnoki tárlattal maradéktalanul senki se elégedett, eltérőek a vélemények értékeiről és hiányosságairól, mást és mást kifogásol a szakma és a közönség, nem ugyanazokért a művekért lelkesednek a beavatottak és a laikusok, ám nézeteltérés osztja meg a kollegákat is; ízléskörönként, csoportonként, irányzatonként elég éles felfogásbeli különbségekről tanúskodnak a hozzáértők megjegyzései is. Igaz, hiábavaló erőlködés lenne szintetizálni a bírálatokat, valamiféle kompromisszumos egységre szorítani az értékeléseket. A vélemények polarizálódására csupán világnézeti indokok vezethetnek, az a felismerés eredményezhet közeledést a kritikai nézetekben, mely ideológiai hitele alapján mérlegeli a műalkotásokat. 1965-ben sok érdekes cikk, hozzászólás kísérte azt a vitaanyagot, melyet majd egy esztendeje a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő Kulturális Elméleti Munkaközösség bocsátott közre a szocialista realizmusról, s amely megint csak hangsúlyozta a művészet eszmei irányzatosságának a szükségességét, korunk világraszóló műtörténeti áramlatának igazságát. Ugyanakkor érintette azokat a tisztáznivalókat is, melyek végiggondolása nélkül az alkotómunka aligha léphet ki a múlt visszaidézésének, a polgári dekadencia ajnározásának, a tőkés kiváltságok ilyen-olyan elismerésének mechanizmusából. Korunk művésze a munkásosztály egyetemes felszabadító harcához csatlakozva emelkedhet mind feljebb a pályáján, ismerheti meg a közérdekű művek létrehozásához nélkülözhetetlen inspiráció szép élményét, vállalhat kötelezettséget a dolgozó tömegek jogainak védelmére, embertársai lelki nyugalmának biztosítására, a társadalmi haladás dolgában erkölcsi helytállásra. Ha a festő, szobrász, grafikus állást foglal az osztályharcban, elítéli az imperialista agresszorokat, szolidáris a nemzeti szabadságukért küzdő népekkel, meg is határozza művészetének szellemiségét. Ennek a szellemiségnek, álláspontnak a kinyilvánítása, megvallása, meggyőző kifejezése kizár minden művészi kétértelműséget, fogalmi viszonylagosságot, esztétikai bujócskát. Csak így derülhet ki, hogy aki avant-garde-ot mond, valójában nem a burzsoá arriéregarde katonája. A jó mű eszmei jelentése leleplezi a stiláris előítéletekből táplálkozó gyanúsítgatásokat. Milyen tartalommal adekvát a modernista forma? Megszólaltatható-e a proletár forradalmi indulat a naturalista akadémizmus hangján ? Elegendő-e a mégoly belterjes, illetve bennfentes artisztikum a közéleti szenvedély előadására? A magyar képzőművészet nem mondható szegénynek, ami forradalmi tradícióit illeti. Mai terméséből se hiányzik a munkásosztály ideológiájának mozgósító ereje. 1959-ben a Magyar Tanácsköztársaság negyvenéves évfordulójára jó minőségű tematikus művek egész sora készült, olyan alkotások jöttek létre, melyek őszinte eszmei megérintettségről, intenzív művészi kifejezőkészségről tanúskodtak. A X. kiállításon is azok a képek és szobrok váltottak ki széleskörű megbecsülést, melyek kommunista lelkületet, szocialista öntudatot, töretlen emberséget tükröztek. Legutóbb a Magyar Nemzeti Galériában gazdag tárlat nyílt „A magyar képzőművészek a fasizmus ellen” címmel, mely festőink, szobrászaink, grafikusaink eszmei érzékenységéről, politikai hovatartozásáról tudósított. A fejlődés egyenetlenségei mellett is bővül, terjed hazánkban a szocialista realizmus befolyása, a művészet proletárirányzata. Van mit folytatniok tehetségeinknek, feledhetetlen győzelmek kísérik a magyar „art combattant” történetét. Minden lehetőség rendelkezésre áll ahhoz, hogy képzőművészeink továbbhaladjanak a valódi progresszivitás, a magalkuvástalan forradalmiság céljai irányába; a szocializmust építő nép, a világszabadságért küzdő proletariátus, az osztályharc nehezét vállaló élcsapat bizalommal és szeretettel tekint a művészetben rejlő ideológiai energiák mind hatékonyabb aktivizálódása elé. . ., Pogány O. Gábor