Művészet, 1968 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1968 / 1. szám

ÚJ SZAKASZ KEZDETÉN Nagyon vulgárisan értelmezné az alap és felépítmény egymáshoz való viszonyát az a valaki, aki a gazdaságirányítás reformjának vég­rehajtásában lebecsülné a tudati tényezőket. Intellektuális hajlan­dóság, lelki készség, érzelmi megérintettség nélkül minden ország­építő terv csak ökonomista spekuláció marad. Az új mechanizmus­nak fejlődő szakértelemre, több tudásra, nagyobb rátermettségre van szüksége, ám a jobb termeléshez elengedhetetlen felkészültség alig képzelhető el sokirányú műveltség, kulturált szellemiség nélkül. Az az alapvető igazság, mely szerint a kizsákmányolásmentes társa­dalomban az egyén boldogulása elválaszthatatlan a közjótól, az anyagi érdekeltség érvényesítésére kollektív összefogást feltételez, mégpedig olyat, melyben az okos és önzetlen együttműködés bizto­sítja a széleskörű szociális harmóniát. A termelő eszközöknek a nép tulajdonába kerülése önmagában még nem szünteti meg a társadal­mi antagonizmusokat, a múlt megrögzöttségei, szokásai súlyos zavarokat okozhatnak a szocializmus megteremtésének az idején is. A szocialista gazdasági szerkezet egy csapásra nem tudja hatály­talanítani a magántulajdonosi gondolkodásmódot; a társadalmi elsajátítás gyakorlatához közösségi észjárás is ki kell alakuljon. A termelés, a piac szervezési módszerének megjavítására a legcél­ravezetőbb intézkedés is csak akkor jár eredménnyel, ha az emberek — akik ezt az intézkedést végrehajtják — megértik és vállalják a nép, a népek, a dolgozók érdekeit. A szocializmus építésének lendületet — az organizáció tökéletesítése mellett — a tömegek helytállása ad. Ez a helytállás öntudatból, meggyőződésből, együtt­érzésből táplálkozik, abból a felismerésből, mely a világ változásai­ban megtalálja a fejlődés irányát. Minél általánosabbá válik az érdek­lődés a közügyek iránt, annál sikeresebbek lesznek az új gazdaság­­politikai kezdeményezések. Az országos, egyetemes horderejű problémák iránti érzékenység felkeltésére, elmélyítésére a tudo­mány, az irodalom, a művészet mindig is alkalmasnak bizonyult, ami hazánk történetének mostani periódusa számára is sok tanulsá­got tartogat. Az úgynevezett új mechanizmusról már az előkészítés utolsó hónapjaiban és az életbelépésekor is kiderült, hogy nem valamiféle korszerűsített nép­korszak, kényszerű engedmény a polgári csöke­­vényeknek, hanem éppen ellenkezőleg: a szocialista gazdasági rendszer egyik magasabb foka; a felületes magyarázatok, a hibás látszatok után sem paradoxon azt állítani, hogy még több fegyel­met, megfontoltságot, körültekintést követel mint a korábbi sza­kasz. Már az államigazgatás decentralizációja is bebizonyította, hogy a központi utasítások elmaradása után, kinek-kinek a maga belátása alapján kötetlenül dolgozni sokkal éberebb készenlétet, eredményesebb erőkifejtést jelent, mint kizárólag „felülről” jövő direktívák szerint cselekedni. A vállalati önállóság elve nem az atomizálódást szolgálja, de mert számolnia kell a népgazdaság vég­céljainak, az internacionalista kooperáció távlatainak a vállalásával, meggondoltságot, alapos mérlegelést követel, az összefüggések ismeretét feltételezi. Persze, utópia lenne azt remélni, hogy a társadalmi szempontok és az egyéni aspirációk automatikusan kerülnek összhangba. A fel­világosításnak, tájékoztatásnak, nevelésnek, példamutatásnak rend­kívüli szerepe van a szocialista fejlődés újabb és újabb fázisában. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának novem­beri, az országgyűlés december végi ülésén is szó esett arról, hogy további előrejutásunkhoz komoly figyelmet kell szentelnünk a mű­velődés progresszív vonásainak kibontakoztatására. A haladás pedig hazánkban most már elodázhatatlanul össze van kötve a forradalmi világnézet mind egyértelműbb érvényesülésével, annak a folyamat­nak a kiszélesedésével, mely az élet kis és nagy dolgaiban az ember teljes felszabadulásának igényét, lehetőségeit, tényeit tükrözi, a szocializmus eszményeit igazolja. Az emberi együttélés új körül­ményei, a javuló anyagi helyzet előnyei, a civilizáltabb életforma könnyebbségei fogékonyabbá teszik a társadalmat a kultúra kérdései iránt, ugyanakkor a műveltség terjedése hathatósan táplálja a nem­zeti jólét forrásait, fokozza a munkakedvet, növeli a termelékenysé­get. Ha a nép széles rétegei céltudatosan cselekszenek, eltűnnek a fizikai és erkölcsi szűkösség korlátai, nyílttá válnak a tekintetek, elfogulatlanná a vélemények. A tudás, a tájékozottság javítja a köz­érzetet, józanná formálja az egyéni és csoportos ítéleteket mind a részproblémákban, mind történelmi arányokban. A sokoldalúan művelt elme természetesnek veszi, hogy a közállapotok értékelése­kor a személyi elégedettség feltételeinél nagyobb léptékben kell számolnia, etikai követelményeit a dolgozó emberiség boldogulásá­nak kivívásához kell méreteznie. Minél érzékenyebb az egyén lelkiismerete, annál többet törődik embertársai sorsával, kisebb-nagyobb közösségek gondjaival. A művészetek az atomfizika, a matematikai logika, a szupertechnika korában se vesztették el kedélynevelő képességüket. Nem mintha minden egyes író, festő, ötvös, komponista, rezsiszer egyúttal lélekidomár is lenne, de a versek, regények, képek, szobrok, mű­tárgyak, dalok, szimfóniák, filmek, színielőadások együttes hatása sajátos társadalmi tényező, melyben szinte kimeríthetetlen energia rejlik a legjobb emberi tulajdonságok mozgósítására. Ezért kell az ország lakosságát olvasó, képszerető, múzeumlátogató, színházba­­járó közösséggé szervezni. Tudvalévő, hogy néptömegek nélkül nincs gazdasági fellendülés, de nincs fejlődés a szocialista művelő­dés területén se. Ám az is igaz, hogy tartósan virágzó gazdaságot teremteni, osztályellentétek nélküli általános életszínvonalemelést elérni értékes tömegkultúra nélkül nem lehet. Az igényes tömegkultúra a maga rangját, értelmét a kifejezett eszmék erejétől kapja. A szocialista építés új szakaszában azok a mű­alkotások tudnak a közös feladat elvégzéséhez csatlakozni, amelyek bizalmat keltenek az emberi nem jövője iránt, érzékeltetik a csonkí­­tatlan humanizmus szépségeit, reménnyel töltik el a szíveket a jóság, a belátás, az együttérzés, a segítőkészség érvényesülése tekintetében. Biztatók a tapasztalatok arra vonatkozóan, hogy a dolgozó ember szívesen ismerkedik meg a jó művészettel, készsé­gesen adja át magát a tartalmas művek élményének. A társadalom termelő, alkotó elemeiből álló nagyközönség többnyire egészsége­sen reagál a művészetek különböző megnyilatkozásaira, helyesen tájékozódik a művészi mondanivaló jellege felől. Ezt nem is annyira a parciálisan felvett és ezért bármilyen irányban önkényesen módo­sítható szociográfiai felvételekből tudjuk, mint inkább a felszaba­dulás óta eltelt idő művelődéstörténetének összképéből, az egyes tö­rekvések, fordulatok visszhangjából, a közérdeklődés intenzitásából. Az már bizonyosnak látszik, hogy hálás vállalkozás a népnek remekműveket bemutatni, a progresszió művészi megjelenítését propagálni. A dolgozó magyarságnak azokban az egyre növekvő rétegeiben, amelyeknek már van módja, érkezése a kulturális benyo­másokat felvenni, jó talajra hullik a termőképes mag. Nem védtelen ez a közönség a nemes elvek, tündöklő erények giccsbehajló ábrá­zolásának a népszerűségével szemben, de hát sohse volt könnyű megtalálni a helyes arányokat a romantikus szellemű műalkotások­ban a pátosz, gyengédség, önfeláldozás, eszményítés változatai között. A sznobok eledelével viszont nem élnek a tömegek, hiába is reklámozzák egyesek oly agresszívan a nagypolgári vegykonyha főzeteit; a sznobságban rejlő stupiditás nagy nyilvánosság elé kerülve — szinte reflexszerűen — restelkedést vált ki. A munkásosztály forradalmi politikája oszthatatlan. Ami helyt­álló a gazdaságban, visszatükröződik a művészetben is. S ha a tör­ténelmi valóságtól magát függetlenítve burjánzó esztétikai műked­velés össze is zavarja a fogalmakat, meg is hamisítja a tényeket, a proletár élcsapat és a burzsoá hátvéd közti különbség nyilvánvaló marad. Szócsavarás, fondorlatos érvelgetés, toporzékoló rikácsolás se képes hitelesíteni az ellentétes ideológiák összekeverését. A szín­padról hangzó szóra, a vetítővászonról kísértő kétkulacsosságra, a közterületi szoborból áradó dekadenciára a nézők nagy része világnézete, társas lelkiismerete szerint figyel fel. S ha képletekkel nem is helyettesíthető az eszmei igazodás személyes tisztáznivalója, végül mégse nehéz választani közérdek és népellenesség között. Az elkövetkezendő időszakban megnő a vállalatok, ilyen-olyan gazdasági egységek vezetőinek önállósága, de ugyanakkor a felelős­sége is. Az efféle átalakulás végbemegy a kulturális intézményeknél is, a kollektív bölcsesség érvényesülése mellett mind messzebb­vezető következményekkel jár az egyéni állásfoglalás. A színház­­igazgatók, főlektorok, szerkesztők stb. munkájában folyamatosan mérlegre kerül a vezetésükkel dolgozó közösség ideológiai szolgá­latának érdeme. Az új helyzetben a művelődésügy hű sáfárainak nem a piacra kell gondot fordítaniuk, hanem a nép tudatának forra­dalmi fejlődésére. S ez van olyan súlyos kötelesség, mint a gazdasá­gosság kívánalmainak eleget tenni. Puff.

Next