Művészet, 1968 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1968 / 1. szám
ÚJ SZAKASZ KEZDETÉN Nagyon vulgárisan értelmezné az alap és felépítmény egymáshoz való viszonyát az a valaki, aki a gazdaságirányítás reformjának végrehajtásában lebecsülné a tudati tényezőket. Intellektuális hajlandóság, lelki készség, érzelmi megérintettség nélkül minden országépítő terv csak ökonomista spekuláció marad. Az új mechanizmusnak fejlődő szakértelemre, több tudásra, nagyobb rátermettségre van szüksége, ám a jobb termeléshez elengedhetetlen felkészültség alig képzelhető el sokirányú műveltség, kulturált szellemiség nélkül. Az az alapvető igazság, mely szerint a kizsákmányolásmentes társadalomban az egyén boldogulása elválaszthatatlan a közjótól, az anyagi érdekeltség érvényesítésére kollektív összefogást feltételez, mégpedig olyat, melyben az okos és önzetlen együttműködés biztosítja a széleskörű szociális harmóniát. A termelő eszközöknek a nép tulajdonába kerülése önmagában még nem szünteti meg a társadalmi antagonizmusokat, a múlt megrögzöttségei, szokásai súlyos zavarokat okozhatnak a szocializmus megteremtésének az idején is. A szocialista gazdasági szerkezet egy csapásra nem tudja hatálytalanítani a magántulajdonosi gondolkodásmódot; a társadalmi elsajátítás gyakorlatához közösségi észjárás is ki kell alakuljon. A termelés, a piac szervezési módszerének megjavítására a legcélravezetőbb intézkedés is csak akkor jár eredménnyel, ha az emberek — akik ezt az intézkedést végrehajtják — megértik és vállalják a nép, a népek, a dolgozók érdekeit. A szocializmus építésének lendületet — az organizáció tökéletesítése mellett — a tömegek helytállása ad. Ez a helytállás öntudatból, meggyőződésből, együttérzésből táplálkozik, abból a felismerésből, mely a világ változásaiban megtalálja a fejlődés irányát. Minél általánosabbá válik az érdeklődés a közügyek iránt, annál sikeresebbek lesznek az új gazdaságpolitikai kezdeményezések. Az országos, egyetemes horderejű problémák iránti érzékenység felkeltésére, elmélyítésére a tudomány, az irodalom, a művészet mindig is alkalmasnak bizonyult, ami hazánk történetének mostani periódusa számára is sok tanulságot tartogat. Az úgynevezett új mechanizmusról már az előkészítés utolsó hónapjaiban és az életbelépésekor is kiderült, hogy nem valamiféle korszerűsített népkorszak, kényszerű engedmény a polgári csökevényeknek, hanem éppen ellenkezőleg: a szocialista gazdasági rendszer egyik magasabb foka; a felületes magyarázatok, a hibás látszatok után sem paradoxon azt állítani, hogy még több fegyelmet, megfontoltságot, körültekintést követel mint a korábbi szakasz. Már az államigazgatás decentralizációja is bebizonyította, hogy a központi utasítások elmaradása után, kinek-kinek a maga belátása alapján kötetlenül dolgozni sokkal éberebb készenlétet, eredményesebb erőkifejtést jelent, mint kizárólag „felülről” jövő direktívák szerint cselekedni. A vállalati önállóság elve nem az atomizálódást szolgálja, de mert számolnia kell a népgazdaság végcéljainak, az internacionalista kooperáció távlatainak a vállalásával, meggondoltságot, alapos mérlegelést követel, az összefüggések ismeretét feltételezi. Persze, utópia lenne azt remélni, hogy a társadalmi szempontok és az egyéni aspirációk automatikusan kerülnek összhangba. A felvilágosításnak, tájékoztatásnak, nevelésnek, példamutatásnak rendkívüli szerepe van a szocialista fejlődés újabb és újabb fázisában. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának novemberi, az országgyűlés december végi ülésén is szó esett arról, hogy további előrejutásunkhoz komoly figyelmet kell szentelnünk a művelődés progresszív vonásainak kibontakoztatására. A haladás pedig hazánkban most már elodázhatatlanul össze van kötve a forradalmi világnézet mind egyértelműbb érvényesülésével, annak a folyamatnak a kiszélesedésével, mely az élet kis és nagy dolgaiban az ember teljes felszabadulásának igényét, lehetőségeit, tényeit tükrözi, a szocializmus eszményeit igazolja. Az emberi együttélés új körülményei, a javuló anyagi helyzet előnyei, a civilizáltabb életforma könnyebbségei fogékonyabbá teszik a társadalmat a kultúra kérdései iránt, ugyanakkor a műveltség terjedése hathatósan táplálja a nemzeti jólét forrásait, fokozza a munkakedvet, növeli a termelékenységet. Ha a nép széles rétegei céltudatosan cselekszenek, eltűnnek a fizikai és erkölcsi szűkösség korlátai, nyílttá válnak a tekintetek, elfogulatlanná a vélemények. A tudás, a tájékozottság javítja a közérzetet, józanná formálja az egyéni és csoportos ítéleteket mind a részproblémákban, mind történelmi arányokban. A sokoldalúan művelt elme természetesnek veszi, hogy a közállapotok értékelésekor a személyi elégedettség feltételeinél nagyobb léptékben kell számolnia, etikai követelményeit a dolgozó emberiség boldogulásának kivívásához kell méreteznie. Minél érzékenyebb az egyén lelkiismerete, annál többet törődik embertársai sorsával, kisebb-nagyobb közösségek gondjaival. A művészetek az atomfizika, a matematikai logika, a szupertechnika korában se vesztették el kedélynevelő képességüket. Nem mintha minden egyes író, festő, ötvös, komponista, rezsiszer egyúttal lélekidomár is lenne, de a versek, regények, képek, szobrok, műtárgyak, dalok, szimfóniák, filmek, színielőadások együttes hatása sajátos társadalmi tényező, melyben szinte kimeríthetetlen energia rejlik a legjobb emberi tulajdonságok mozgósítására. Ezért kell az ország lakosságát olvasó, képszerető, múzeumlátogató, színházbajáró közösséggé szervezni. Tudvalévő, hogy néptömegek nélkül nincs gazdasági fellendülés, de nincs fejlődés a szocialista művelődés területén se. Ám az is igaz, hogy tartósan virágzó gazdaságot teremteni, osztályellentétek nélküli általános életszínvonalemelést elérni értékes tömegkultúra nélkül nem lehet. Az igényes tömegkultúra a maga rangját, értelmét a kifejezett eszmék erejétől kapja. A szocialista építés új szakaszában azok a műalkotások tudnak a közös feladat elvégzéséhez csatlakozni, amelyek bizalmat keltenek az emberi nem jövője iránt, érzékeltetik a csonkítatlan humanizmus szépségeit, reménnyel töltik el a szíveket a jóság, a belátás, az együttérzés, a segítőkészség érvényesülése tekintetében. Biztatók a tapasztalatok arra vonatkozóan, hogy a dolgozó ember szívesen ismerkedik meg a jó művészettel, készségesen adja át magát a tartalmas művek élményének. A társadalom termelő, alkotó elemeiből álló nagyközönség többnyire egészségesen reagál a művészetek különböző megnyilatkozásaira, helyesen tájékozódik a művészi mondanivaló jellege felől. Ezt nem is annyira a parciálisan felvett és ezért bármilyen irányban önkényesen módosítható szociográfiai felvételekből tudjuk, mint inkább a felszabadulás óta eltelt idő művelődéstörténetének összképéből, az egyes törekvések, fordulatok visszhangjából, a közérdeklődés intenzitásából. Az már bizonyosnak látszik, hogy hálás vállalkozás a népnek remekműveket bemutatni, a progresszió művészi megjelenítését propagálni. A dolgozó magyarságnak azokban az egyre növekvő rétegeiben, amelyeknek már van módja, érkezése a kulturális benyomásokat felvenni, jó talajra hullik a termőképes mag. Nem védtelen ez a közönség a nemes elvek, tündöklő erények giccsbehajló ábrázolásának a népszerűségével szemben, de hát sohse volt könnyű megtalálni a helyes arányokat a romantikus szellemű műalkotásokban a pátosz, gyengédség, önfeláldozás, eszményítés változatai között. A sznobok eledelével viszont nem élnek a tömegek, hiába is reklámozzák egyesek oly agresszívan a nagypolgári vegykonyha főzeteit; a sznobságban rejlő stupiditás nagy nyilvánosság elé kerülve — szinte reflexszerűen — restelkedést vált ki. A munkásosztály forradalmi politikája oszthatatlan. Ami helytálló a gazdaságban, visszatükröződik a művészetben is. S ha a történelmi valóságtól magát függetlenítve burjánzó esztétikai műkedvelés össze is zavarja a fogalmakat, meg is hamisítja a tényeket, a proletár élcsapat és a burzsoá hátvéd közti különbség nyilvánvaló marad. Szócsavarás, fondorlatos érvelgetés, toporzékoló rikácsolás se képes hitelesíteni az ellentétes ideológiák összekeverését. A színpadról hangzó szóra, a vetítővászonról kísértő kétkulacsosságra, a közterületi szoborból áradó dekadenciára a nézők nagy része világnézete, társas lelkiismerete szerint figyel fel. S ha képletekkel nem is helyettesíthető az eszmei igazodás személyes tisztáznivalója, végül mégse nehéz választani közérdek és népellenesség között. Az elkövetkezendő időszakban megnő a vállalatok, ilyen-olyan gazdasági egységek vezetőinek önállósága, de ugyanakkor a felelőssége is. Az efféle átalakulás végbemegy a kulturális intézményeknél is, a kollektív bölcsesség érvényesülése mellett mind messzebbvezető következményekkel jár az egyéni állásfoglalás. A színházigazgatók, főlektorok, szerkesztők stb. munkájában folyamatosan mérlegre kerül a vezetésükkel dolgozó közösség ideológiai szolgálatának érdeme. Az új helyzetben a művelődésügy hű sáfárainak nem a piacra kell gondot fordítaniuk, hanem a nép tudatának forradalmi fejlődésére. S ez van olyan súlyos kötelesség, mint a gazdaságosság kívánalmainak eleget tenni. Puff.