Művészet, 1970 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1970 / 1. szám
JUBILÁRIS ESZTENDŐ Az idén két jelentős történelmi évfordulót készül megünnepelni az ország: hazánk felszabadulásának negyedszázados jubileumát és Lenin születésének centenáriumát. Mindkét esemény okot szolgáltat az elgondolkodásra, alkalmat ad művészeknek, műbarátoknak, kultúrnyikoknak, szellemi életünk tettekkel tényezőinek, hogy számba vegyék munkájuk eredményét, tevékenységük aktíváit, cselekedeteik értelmét. Mivel a két évforduló lényegileg azonos jellegű elmélkedésre ihleti az embereket, a kétkezi termelőt, az alkotó entellektüelt, a művelődni vágyó közönséget, a különféle szaktudort, nem túlzás azt feltételezni, hogy világnézeti tisztázódás szempontjából termékenynek ígérkező időszak következik. A művészetek, a társadalomtudományok terén nem is árt egy ilyen mérlegkészítés, hiszen korunk társadalmi, ideológiai bonyodalmai közepette az elvek rendszerezése, a tennivalók áttekintése sok elméleti és gyakorlati haszonnal járhat. Önként kínálkozik a probléma, mi történt a felszabadulás óta a magyar művelődéstörténetben, merre halad a zene, az irodalom, a film, a képzőművészet, a színház, hogyan teljesíti feladatát a kritika ? A tömegek kulturális felemelkedésének imponáló statisztikai adatai mellett milyen intenzitással folyik a szocialista köztudat kialakítása, miként segítik a művészetek művelői, sáfárai a proletárforradalmi szemlélet terjedését ? Hiszen a nagyszabású szociális valóságformálás a felépítmény szerepét ugrásszerűen megnövelte. Az a történelmi lehetőség, hogy Magyarországon kizsákmányolásmentes társadalom épülhet, az írók, költők, festők, szobrászok, muzsikusok, rendezők, színészek hivatását rendkívül fontossá minősíti, s egyben súlyos felelősséggel terheli. Amennyiben napjaink műalkotásai nem maradnak csupán kordokumentumok, utókorunk számára felhalmozott történelmi rekvizitumok, de elmemozdító, kedélynevelő, ízlésfejlesztő, jellemformáló ambícióval készülnek, akkor kvalitásuk döntő eleme - minden bizonnyal - eszmei hitelük, a bennük kifejezett világnézeti progresszió. Persze, az se mellékes, hogy a haladó szellemű mű miként készteti kortársainkat - egyéneket és tömegeket - társadalmilag hasznos állásfoglalásra, az emberi együttélés harmóniájának a kimunkálására. A közvéleménynek művészeti produktumokkal való befolyásolása nagyon is összetett folyamat, műtárgya, műfaja, hangvétele, minősége válogatja, hogy milyen kiterjedésű, milyen mély, milyen tartós ez a befolyás. Előfordulhat, hogy a hatástényezők értékelése vitatható következtetéseket sugall. A szocializmus építésének korszakában viszont az esztétikai igényt - szükségszerűen - a munkásosztály egyetemes eszmei céljai motiválják. A bennfentesek nem győzik hangoztatni, hogy a különböző művészeti ágazatok fejlődésének sajátos élettana van, az új kultúrhistóriai periódusok jellegzetességei szervesen, öntörvényük szerint bontakoznak ki. A korszakos műtörténeti változások természete az aggályokat visszájukra fordítja, mert éppen hogy az organikus átalakulás valóságos feltételeihez, anyagi és pszichikai adottságaihoz igazodik. A felvilágosodás óta minden korforduló önmagát a tudás századának nevezi, egymást váltó nemzedékek egész sora büszkélkedett azzal, hogy az értelem útját járja, az egyes fakultások felfedezéseiből új enciklopédiát állít össze a rohamosan gyarapodó ismeretek összegezésére, észszerűen rendezi be világát. A holdutazások, komputerek, idegmérgek, szférikus blöffök korának művésze indokolt önérzettel hivatkozik munkásságának intellektuális forrásaira. A művészetek szerves fejlődésében tehát egyre észrevehetőbben érvényesül az alkotótehetség műveltsége, politikai tájékozottsága, erkölcsi felfogása. Érthető ezért, hogy felvetődik a kérdés, milyen mértékben jelentkezik a proletariátus tudományos ideológiájának hatása az elmúlt évtizedek művészettörténetében? A marxizmus-leninizmus felismerései, érvei hogyan formálták a festők, szobrászok, grafikusok tudatát, mint tükröződik a képekben és szobrokban a társadalom mozgástörvényeinek meggyőző magyarázata, illetve az az eltökéltség, mellyel az igényes művész a történelmi igazság szellemében igyekszik képességeit embertársai javára gyümölcsöztetni ? A világ haladó értelmiségének megítélése szerint a magyar képzőművész igen előnyös helyzetben van, szabadon követheti szíve szavát, nyíltan szólhat forradalmi indulatairól, kedvező körülmények között alkalmazhatja működésében a leninizmus tanításait, nem kell a burzsoázia osztályelőítéleteitől féltenie szocialista szándékainak művészi megnyilatkozásait. Ugyanakkor az is igaz, hogy a népen belüli ellentmondások se csekélyek, a régi és az új között éles a harc a proletárállam keretei között is, előre lépni akkor se könnyű, ha az ilyen tendencia térhódítása nem ütközik életveszélyes akadályokba, de még segítséget is kaphat. Lenin centenáriuma arra emlékeztet, hogy hazánkban zavartalanul tanulmányozható a leghaladóbb filozófia, az igazságos társadalom felépítésének módszere, ki-ki elmerülhet a valóság, a történelem megismerésének a tudományában; nem kell balhiedelmek, téveszmék között manipulálnia, ha a tényekről, a nép érdekeiről nyíltan akar beszélni. Mikor azonban magára marad töprengéseivel, mégis választania kell a felmerülő alternatívák között. Ám ha választása közben nincs is egyedül, elvtársai vannak számos milliók, nézetei árnyalt kifejtésre várnak. Lenin útmutatásainak mai értelmezése szerint a kultúra, a művészet munkásai akkor cselekszenek helyesen, ha minden erejükkel a forradalomért dolgoznak, semmit se tesznek a forradalom ellen. Mivel az esztétika a bölcsészettudományok szövevényesebb stúdiumai közé tartozik, alaposan a végére kell járni annak, hogy melyik fogalom tulajdonképpen mit jelent. A marxizmus klasszikusaiból pontos eligazítás nyerhető arra vonatkozóan, hogy mi a forradalom, mi az ellenforradalom, a revizionizmus, az anarchizmus, mi a dogmatizmus ? Olvasni szerető képzőművész megbízható támpontokat talál, ha meg akarja határozni a műtárgyak eszmei érdemét. Lenin írásainak elemzése még a legfrissebb aktualitásokra is kínál helytálló következtetéseket. Jubileuma - mint annyiszor - most is elámít életművének gazdagságával, könyveinek búvárait izgalmas elmélkedésre sarkallja például a művészet ismeretelméleti alapjairól, a tudomány és a művészet manapság oly sokszor kommentált funkcionális viszonyáról, a művelődés osztálytartalmáról, világunk fejlődéstörvényeinek szellemi vetületéről, a dialektika nélkülözhetetlenségéről stb. A sok átgondolni való végül is egységes világképpé kerekedhet, mely a művész magatartásában, alkotásai jelentésében ölt formát. S ha megszilárdul a pártos hovatartozás tudata, a mesterségbeli színvonal szoros összefüggésbe kerül a tömegek anyagi és szellemi felszabadításának az ügyével. A kulturális teendők teoretikus feltérképezése soha se veszít időszerűségéből. A Szovjetunió művészeti szövetségei legutóbb összegyűltek egy tudományos ülésszakra, hogy megvizsgálják a lenini örökség sorsát, továbbélését, alkalmazását az alkotók munkájában, a szaktörténészek ténykedésében. Két emberöltő számos tapasztalata, sokirányú kezdeményezése után is világossá vált, hogy a forradalmi következetesség dolgában a problémák differenciáltabb analízise se enged semmiféle lazítást. Az ideológiai küzdelem hevessége nem enyhül a megvalósult szocializmus birtokában sem. A létrejövő művek ki kell állják a közérdek kielégítésének a próbáját. Hogy ezen a próbán kit miként minősítenek, ki milyen osztályzatot szed össze, arról eltérők is lehetnek a vélemények, ha az alapvető eszmei követelményeket illetően kikezdhetetlen az egyetértés. Pogány G. Gábor 3