Művészet, 1971 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1971 / 1. szám

KONGRESSZUSI HOZZÁSZÓLÁS Mielőtt mondanivalóm tulajdonképpeni lényegére térnék, szeret­nék két dologgal foglalkozni. Nem mintha új lenne, sokan foglal­koztak ezekkel a kérdésekkel. De a szocialista tudat alakulása szem­pontjából szeretném én is aláhúzni. A kongresszusi előkészületek során gyűlések és értekezletek, de maga a kongresszus is rendkí­vüli intenzitással foglalkozott a kispolgári nézetek, az önzés, a hará­­csolás bírálatával. Bátran mondhatjuk el, hogy társadalmunk egészében számban nem jelentősek ezek az esetek. De fel kell figyelnünk az eltompító, lecsendesítő megnyilvánulásokra mégis (ami itt-ott a sajtóban is megjelenik), mert a felháborodás a közösségi tudat jogos felhorka­nása, tüntetése minden visszaélés ellen. Nagyszerű példái terem­tődtek és teremtődnek szocialista tudatunk alakulásának, gondoljunk csak az árvíz kapcsán létrejött népi megmozdulásra. Nem hiszem, hogy az önzés súlyosan befolyásolhatná a szocialista tudat formáló­dását, fejlődését, hiszen máris számtalan intézkedés történt és fog is történni megfékezésére. Mégis fontosnak érzem minden effajta meg­­nyivánulás elítélését. De ez csak akkor teljes értékű, ha ezzel szem­ben minden közösségi gondot, közösség érdekét vállaló szocialista magatartást hangsúlyozottan megbecsülünk. A másik kérdés az ifjúsághoz kapcsolódik. Gyakran tesszük, hogy az ifjúságunkat általánosítva cinizmussal vádoljuk, elítéljük, vagy általánosítva felmagasztaljuk. Úgy hiszem, minden általánosítás hamis képet ad. A mi ifjúságunk a szocializmusban nőtt fel, ebben is született. Számára a szocializmus olyan természetes, mint a leve­gő. Nem is köszöni, mint a levegőt. Fiatalságunknak szüksége van — és társadalmunknak is — esz­ményekre, példákra. El kell mondanom, hogy az igazság, az őszin­teség eszményeink reális megfogalmazására, ami nagyon helyes szándék, nagyon sokszor csap át túlzásokba. A deheroizálás áram­lata sokat ártott és árt túlzásaival, eszményeink, példaképeink megte­remtésének. Például gondoljunk arra, ami Petőfi körül zajlott, és talán ma is zajlik. Akkora igyekezettel tépjük homlokáról a babért, hogy lassan nálunk már szégyen rá hivatkozni. Ugyanakkor — kü­lönösen a Szovjetunióban — de Franciaországban —, Amerikában és számtalan más országban is a legnagyobb tisztelettel gondolnak rá. Megünneplik. Úgy hiszem, vigyáznunk kell, őriznünk kell eszményeinket, pél­daképeinket, mert a társadalomnak, de az ifjúságnak különösen szüksége van rájuk. A másik kérdés, az ifjúság számára szükséges a közvetlen cél. Úgy gondolom, sokkal merészebben vonhatnánk be fiataljainkat a közéletbe. Az egyik legerősebb példa, ha a saját körükben látják az előrehaladás, felemelkedés példáját. Áttérnék felszólalásom tulajdonképpeni mondanivalójára. Sze­retném a kongresszust tájékoztatni képző- és iparművészetünk helyzetéről. Elmondhatom, hogy művészeink döntő többsége he­lyesli pártunk kultúrpolitikai elveit. Az elvek értelmezésének gyakorlati megvalósításában már sokkal több probléma, különbség, megítélésben ellentét van. Elmondhatjuk, hogy hazánkban a képző- és iparművészetnek olyan szervezett anyagi lehetősége van és olyan alkotói feltételeket teremtettünk, amire a világ bármelyik országa — a legfejlettebbek is — méltán lehetnének büszkék. Más kérdés az, hogyan tudunk élni ezekkel a lehetőségekkel, milyen eredményeket értünk el. Azt is elmondhatjuk, hogy rohamosan nő és fejlődik tár­sadalmunk igénye a művészetek — s így a képzőművészet — iránt is. Ugrásszerűen nő a kiállítások és a kiállítások látogatottságának száma. A vidéki tanácsok megnövekedett önállóságuk folytán egyre határozottabban igyekeznek sajátos helyi, kulturális és művészeti képüket kialakítani. Ezért a célért jelentős anyagi áldozatokat is vállalnak. A régebben létrejött és eredményeket elért városok, Hódmezővásárhely, Miskolc, Szolnok mellé felsorakozott Pécs, Debrecen, Székesfehérvár, Veszprém s más városok. Ezek a terü­letek már sajátos szándékokat tűznek maguk és művészeik elé. Máris jelentős eredményeket értek el. Fontos dolog ez, mert széle­sebb keretekben gazdagabban bontakozhat ki művészetünk. Szoro­sabban kapcsolódik az emberekhez, hiszen a kapcsolódás közvet­lenebb, s így jobban érvényesülhet az emberek, a társadalom hatása a művészekre, a művészetre. De fontos folyamat ez azért is, mert el­lensúlyozódik ezáltal a pestközpontú művészeti közélet. Ezek, és még számos lehetőség mellett — ami a művészetek kibontakozásá­nak kerete — feltétlenül szükséges, hogy fenntartsuk azokat a szer­veket, amelyek a megítélés, az értékelés munkáját központilag, elvi­leg irányítják. Indokolja ezt az, hogy a mi államunk vállalja az embe­rek kulturális felemelését is, az anyagi élet állandó emelésén túl. Amikor a fejlődésünket összevetjük a tőkés világ helyzetével az emberek életformájának tükrében, úgy gondolom, túl szerények vagyunk kulturális eredményeink értékelésében. Pedig minden szo­cialista ország — köztük a Magyar Népköztársaság is — óriási kulturális eredményeket ért el nemcsak a kultúra színvonalának emelésében, a kultúra demokratizálásában is. A kulturális felemelkedésnek olyan távlatai nyílnak meg, ami a legmagasabb anyagi jólétnél is messzebb mutat. Ezt a kulturális felemelkedést csak szocialista állam tűzheti maga elé célként. De ennek a felemelkedésnek fejlődése, biztosítása megköveteli a párt irányító szerepét a kultúra és művészet megítélésében. Kádár elv­társ úgy fogalmazta meg, hogy senki sem vonhatja kétségbe a párt és népi államunk jogát abban, hogy mit támogat a művészetben. Meg kell mondani, hogy vannak, akik vitatják ezt, és szeretnék, hogy bár­milyen szemléletű művészet anyagi támogatásban részesüljön. A párt és az állam nem szól bele a művészet stiláris, módszerbeli kérdéseibe. El kell mondanom, hogy ma nálunk megjelenik, él, létezik lénye­gében minden képzőművészeti áramlat, próbálkozás, sőt divat, ami a világon megfogalmazódik. Hiszen az informálódás lehetősége szinte korlátlan. Művészeink utazásaik során és más módokon is tájékozódnak arról, ami a művészetben van a világon. Természe­tesen nem csupán stílusáramlatokról van itt szó, hanem világnézeti különbségekről is. A pártos elkötelezettségtől az elidegenedés kü­lönböző megnyilvánulásáig. Ez sokszor ugyanabban a műben, mű­vészben, művészetben. Nyilvánvaló ebből, hogy a művészet terü­letén a korszerűség keresése közben állandó világnézeti harc folyik. Megjelennek szándékos ellenséges fellazítási törekvések is. Szám­talan eszmei tévedés van, sőt ellenséges eszmék is működnek, hat­nak. Onnan ered ez, hogy nem elég határozott a kultúrpolitikai elvek (amiket általában helyeselnek) gyakorlati alkalmazása. Teret hagyunk különböző naiv, vagy rosszindulatú művészeti, elméleti szempontok érvényesülésének, amik gyakran rendkívül ag­resszíven jelentkeznek. Súlyos probléma ez, mivel számtalan elvi kérdésben nem jutot­tunk el a tisztázódásig. Az idézőjelben mondott szoc­­reált túllici­tálva elítéljük, pedig ez az időszak is számtalan maradandó művet hozott létre, sőt például Dunaújváros, amit ma is mint elrettentő példát emlegetünk, ma már közel 50 ezer lakosú város otthona. Lakói élni tudnak benne, szeretik, alapja a továbbfejlődő városnak. Eszmei zavart okoz, hogy nem azonos fogalmakat keverünk. Például a mű világnézeti, eszmei tartalmát a minőség fogalmával helyettesítjük, vagy az európaiságot abszolút mértékként emleget­jük, elfeledve, hogy az általános emberinek ez csupán része lehet. Nem kívánom tovább sorolni ezeket az elvi problémákat, gond­jainkat, mert ezek ellenére bátran elmondhatjuk, hogy művészeti közéletünkben megvannak azok az erők, hogy az elkötelezett, sőt pártos művészet hegemóniáját megteremtsük és fejlesszük. Ehhez azonban elkerülhetetlenül szükséges, hogy a kultúrpolitika állami, fel­ső és középfórumai jobban egyeztessék tevékenységüket, világosab­ban és határozottabban végezzék az elvek gyakorlati alkalmazását, figyeljenek és építsenek a társadalom megnyilatkozásaira. Zárójelben szeretnék a kísérletezés szabadságának fontosságára utalni. Az emberek gyakran mondják, hogy nem értik az absztrakciót. Nincs módomban bővebben kifejteni ezt a problémát. Csak néhány gondolattal szeretném megvilágítani. Művészet nem létezik abszt­­rahálás, összegezés, lényegesítés nélkül. Ami ezt a folyamatot nem végzi el, az legjobb esetben illusztráció. Korunk fejlődése ismere­tekben is rendkívüli mértékben felgyorsult. Számtalan jelenség, fo­galom került és kerül tudatunkba. Ezek képi érzékelhető megfo­galmazása kikerülhetetlen feladata a képzőművészetnek, hogy érzé­kelhetővé, emberivé váljanak. Ezek megfogalmazásával gazdagodik a művészet, gazdagodik az emberiség. Természetesen nem minden absztrahálás szolgálja ezt a szándé­kot. Úgy gondolom, hogy az értékmérés kulcsa tud-e közölni, tudja-e közvetíteni mondanivalóját, általánossá tud-e válni. Csak így lehet emberi érték. A képzőművészet szerepének, feladatának, társadalmi tudatala­kításának felmérhetetlen segítséget jelentene a kritika és a kommu­nikációs eszközök, a tömegtájékoztatás. Ezek a területek talán a legtöbb gondot okozzák. Sem kritikánk, sem tömegtájékoztatásunk nem felel meg teljesen feladatának. Kritikánk és tájékoztatásunk eny­hén fogalmazva szubjektív. A félrevezetés, hamis informálás milliók­ban okoz zavart,­­ pedig pártunk, államunk kötelességének tartja né­pünk tudatformálását a látáskultúra területén is. Nem mondhatunk le a kritika és a tájékoztatás elkötelezettségéről és a pártirányításról. Az emberekben okozott zavar súlyosabb mint a művészeti közé­letben, mert az esetek zömében a személyes ismeret lehetősége nincs meg. Egy-egy művet, kiállítást jó esetben is 10—20 ezren látnak. Az erről adott tájékoztatás, bírálat milliókat befolyásol. Így gondolom, érthetőbb a kritika hangsúlyozott felelőssége. Művészetünk nemzetközi tekintélye, jelentősége növekszik. Szin­ 3

Next