Művészet, 1973 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1973 / 1. szám

Kondor Béla 1931-1972 1972. december 12-én a késő esti órákban negyvenkettedik életévében váratlanul elhunyt Kondor Béla festő- és grafikusművész. Halála a mai magyar képzőművészet nagy veszte­sége. A Magyar Képzőművészek Szövetsége és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja saját halottjának tekintette, s december 19-én a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. A sírnál a barátok nevében Nagy László költő búcsúztatta, Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész a Szövetség, Dávid Katalin művészettörténész a magyar képzőművészek és művészeti írók nevében vett búcsút Kondor Bélától. Kultúránkat gazdagító életművének megbecsülése és gondozása az ittmaradó kortársak és az utókor megtisztelő kötelessége. NÉHÁNY SZÓ KONDOR BÉLÁRÓL Csak néhány szó, ő maga is szűkszavú volt. Amit mon­dott, az mindig megfontolt, komoly és elkötelezett volt, mint ő maga. Szavait mindig megválogatta, így sikerült elkerülnie a választékosságot. Kereste a lényeget és csak a lényegest mutatta meg. Tiszta volt és tisztán élt. Nem a napsugarak, hanem a viharok és kataklizmák szórásába esett: ott tartott ki és emelte feje fölé a zászlót, nem védekezésül, hanem ki­hívó daccal és szellemének hatalmas erejével. Ugyan ő győzött, de ez pirrhuszi győzelem volt, maga is bele­pusztult. De kiderült, hogy nem csatatér maradt utána, hanem katedrálisok rendje: egy-egy remekműve, melyet már semmilyen vihar sem pusztíthat el. Nem feladatom őt és műveit értékelni: képzőművészeti kritikánkban a nagy dicsérő szavak és jelzők eluralkodtak, mit mond hát az, hogy remekmű? Ez csak az én szubjektív hitem, mást nem kötelez. Milyen volt ez a tiszta ember? Honnan jött és melyek azok a titkok, amelyeknek birtokosa volt? Állhatatos volt és kitartó. Elhivatott volt, tudnia kel­lett ezt magának is, hiszen azért takarta olyan szemér­mesen. Senkinél sem akart többnek látszani, a lány sem akar, mely jobban világít a többinél. Mindig játszott, játékai azonban shakespeare-i játé­kok voltak. Drámák és vígjátékok egyszerre, de a szív már a nevetéskor elszorul, amikor színpadára behato­lunk. Tervezett és végrehajtott. És terve lehetett egy kom­pozíció vázlata vagy egy fantáziaszülte ős­ repülőgép, egyaránt oldotta meg könnyednek és tartósnak, kristá­lyosan átlátszónak és végzetesen áthatolhatatlannak. Minden vonala, akármilyen vázlatos volt is, már a végső mű konstrukcióját hordozta. Minden vonalát előre látta, nem a papíron, vásznon vagy rézlemezen dolgozott, hol előtte, hol mögötte s a térbe tetszése szerint úgy hatolt be, mint a lézersugár. Minden vonala élt, mert már lejegyzésekor életté alakult. Ha egy száj vonalát meghúzta vízszintesen, mint egy gondolatjelet, az megelevenedett és élt, mint a leütött billentyű vagy meghúzott vonó alatt a húr — erre csak az képes, aki teremteni tud. Sosem tudhatjuk egy üstökösről, honnan jött. Csak azt, mikor tűnt föl. Onnan követhetjük pályáját és bu­kásának ívét. Az ő pályájának nem volt hanyatló íve. Mindig magasabbra ívelt, mint repülő emberei, melye­ket — jól jegyezzük meg — előbb rajzolt meg, mintsem azok ténylegesen felszálltak. A lángész türelem. Kondorban megvolt a kis dolgok­ban való elmélyedés képessége és a koncepció, hogy a kicsi dolgokból nagy egységesek alkosson. Fiatal korá­ban maga elé tett egy keskeny, lapos vagy háromszög­letű kilágyított acéldarabot, ferdén ráhelyezett egy vá­gó acélt és ráütött kalapáccsal. Aztán egy fél millimé­terrel vagy egésszel arrább tette a vésőt és újra ráütött. És a vésőnek mindig párhuzamosan kellett állnia és min­dig fél vagy egy milliméterrel arrébb és a kalapácsnak mindig azonos erővel kellett lesújtania. S ezt így ezer­szer, vagy tízezerszer egymás után, majd még egyszer az egészet, most már keresztbe a bevésett vonalakra és sohasem volt szabad hibázni. Nem szórakozásból tette mindezt: reszelőt vágott, hogy szüleit segítse. Angyalai már ekkor őrködtek fölötte; az iszonyatos robot megkímélte a későbbi skálázástól, s amikor az első rézlemez elé ült, megszületett keze alatt az egyik legszebb magyar rézkarc, egy parasztasszony arcképe. S utána a többiek, egytől egyig remek. Nem hiszem azonban, hogy Kondor Béla ezért vált kiváló rézkarcolóvá. Inkább azért tudott reszelőket vágni, mert benne már akkor is ott lappangott a ké­sőbbi nagy alkotó türelme és rendszeressége. Hiszen festővé úgy vált, hogy semmilyen előgyakorlata nem volt hozzá. Bár ki tudja, szűkszavú volt és világát magá­ban hordozta. S költővé hogy vált? Hol a titok? Felesleges összehasonlításokat tenni, milyen nagy művész volt. Mi mindannyian, kik egyelőre itt marad­tunk, tanulhatunk tőle. S halála most már megengedi, hogy önbecsülésünk csorbítása nélkül a legnagyobbak közé emeljük. S ezt a nagy tehetségek közül sem érheti el mindenki, csak,,aki véres, igaz életű”. Koffán Károly KONDOR BÉLA: ATTILA* Az aggodalmak és a hirtelenség szekrényében, ajtók közt szorongva hogy engedheted ezt meg? Literek és félkilók degeszre tömött fejbólintásod körül. Írva és lerajzolva a döglött rémület. Majd máskor a kék égboltozat ami tán megvéd ha semmise nincsen. Vagy a sűrű borongás odakint, odalent. Abbahagyom, valaki már csönget és dörömböl. 2 * Erdélyi Attila festő, fiatalon rákban halt meg Pá­rizsban, az ő emlékére írta a verset Kondor Béla, magát is megörökítve benne — mintegy saját sírfel­irataként.

Next