Művészet, 1974 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 1. szám

már én is óvatosabban fogalmazok - ilyen­fajta tanú - mondom - nincs. Még egy más probléma is felmerül. Az irodalom maga, mint művészet, viszonylag zárt terület még akkor is, ha műfaji gazdagsága a lírától a regényig terjed. A zene megint csak viszony­lag zárt terület akkor is, ha formái a szoná­tától a szimfóniáig terjednek. A képzőművé­szet - vagy a vizuális művészet - ennél sok­kal nyitottabb valami, mert az egyik olda­lon ott áll a toronyh­íz, egyedi terv alapján, vagy panel­rendszerben, a másik oldalon ott áll az egyénileg alkotott ötvös művű ék­szer, vagy egy szériában előállított jablo­­neci bizsu. Mégis van valamiféle olyan homogenitás, ami ezt a toronyházat és ezt a bizsut egymással összekapcsolja, és ami megkülönbözteti valamennyit mind a zené­től, mind az irodalomtól. Ugyanakkor meg sem próbáltuk megragadni azt, hogy mi az a specifikum, amitől ez a sok mindenféle együttesen pontosan azzá lesz, ami. A kö­vetkező kérdés ezek után most már így hangzik: indokoltnak tartja-e, hogy ezzel a területtel valamiféle ágazati szempont szerint foglalkozzunk, vagy sem? S most már bontsuk részleteire a problémákat. Z. D.: Ebben a vitában abból kellene ki­indulnunk, amiben feltétlenül egyetér­tünk. Nincs vita köztünk mindenekelőtt egy nyelvi terminológiai kérdésben: az esztétikumot - bármilyen művészeti ág­ban, műfajban, művészettípusban, művé­szeti tevékenység-típusban is jelentke­zik - nem lehet elszakítani az érzékiség­től, a szemléleti elemtől. Mindenféle esztétikum - legyen szó akár egy lakás­­berendezés esztétikumáról, egy archi­­tektonikus kompozíció esztétikumáról, vagy egy Shakespeare dráma esztétiku­máról - valahogyan szemlélethez, érzé­kiséghez kötött. Ez a tény az esztétikát eleve arra kötelezi, hogy vegye komolyan az esztétikumban foglalt érzékiség-ele­met, és ne csak egy előkelő gesztussal utaljon rá. Mármost különböző esztéti­kum-fajtákban különböző érzékiség-tí­pusokkal van dolgunk.­Ebben a tekintet­ben nagyon is indokolt egy olyan kuta­tási program, amely a képzőművészetek vizuális elemét, ezen belül az úgyneve­zett látáskultúrát teszi a tudományos vizsgálat tárgyává. Nem lehet kétséges, hogy csak egy idealista módon doktrinér esztétika tud ettől a mozzanattól elvo­natkoztatni. Másodszor: úgy érzem, tel­jes egyetértés van közöttünk abban a tekintetben is, hogy iskoláink esztétikai nevelési gyakorlata és nem utolsósorban a művészettörténet-oktatás útján folyó esztétikai nevelés felülvizsgálatot igé­nyel. Én még tovább is mennék. Nem­csak a művészettörténet oktatásában ta­pasztaljuk ezt a jelenséget, hogy rövid­zárlat van individuális műalkotások esz­tétikumának megfigyeltetése és az álta­lános következtetések között, hogy a tanulók csak esetlegesen jutnak el az esztétikai szféra élményszerű és mégis tudatos birtokbavételéhez, hanem nagy­jából ez a helyzet a többi művészeti ág oktatásában is. A jelenlegi gyakorlat két­ség kívül komoly revízióra szorul. Már most hol kellene álláspontjainkat egy kicsit közelebbről ütköztetni, hol van vita közöttünk. Említette, hogy a képző­művészet annyiban egy sajátos művészet, hogy területe tágabb, szerkezete bonyo­lultabb, jelenségekben talán heterogé­nabb, mint akár a zenéé vagy az iroda­lomé, hogy míg az irodalom és a zene zártabb területet mondhat magáénak, addig a képzőművészetre nagyobb fokú nyitottság jellemző. Felmerül azonban a kérdés, hogy ez a nyitottság elméletileg elintézhető-e azzal, hogy egyszerűen kö­zös nevezőre hozzuk a különböző jelen­ségeket. Számomra kérdéses az, hogy egy ilyen rendkívül komplex struktúra, mint a képzőművészet, közös nevezőre hozható-e, van-e benne egy ilyen feltéte­lezett homogenitás. Az én érzésem sze­rint a hagyományos „képzőművészetek” kifejezés nem véletlenül áll többes szám­ban. Több művészetről, több művészet együtteséről van szó, s a hagyományos esztétika ezért ezeket a csoportokat többé-kevésbé határozottan el is válasz­totta egymástól. A szobrászat és a festé­szet között - köztudottan - elméletileg megragadott határok vannak. Az építő­művészet vagy iparművészet még határo­zottabban elkülönül ettől a két ágtól. Felteszem a kérdést: nincs-e bennünk valami túláltalánosításra való hajlam, ha ezt a többes számot, ezt a pluralist nem a képzőművészeti szféra szükségképpeni pluralizmusaként fogjuk fel. Mert szerin­tem itt pluralizmusról van szó. Külön­nemű esztétikai jelenségeket kapcsol össze a „képzőművészet” kifejezés, olyan jelenségeket, amelyeknek mindegyike sajátos beállítódást, sajátos felvevő ké­pességet, sajátos érzékiséget, szemléleti­­séget, sajátos szerkesztéselveket igényel, követ. Egyszerűbben fogalmazva: mi használ jobban az egyetemes esztétikai kultúra fejlesztésének? Az, ha ebben a plurálisban erőnek-erejével egy közös nevezőt keresünk és ennek a közös nevezőnek az alapján teszünk kísérletet oktatásnak és tudományos kutatásnak a revideálására, vagy ha a közös nevezők felkutatása mellett a többrétűség elemét is tiszteletben tartjuk, tudatosítjuk. Én inkább az utóbbi felé hajlok. B. I. : Én viszont hajlanék arra, hogy pró­báljunk meg felhagyni e hagyományos plura­litással. Éppen a kérdés megközelítésének jobb lehetősége okán másrészt meg éppen az oktatás lehetősége okán. A következők miatt: ha valakit énekre tanítanak, mond­juk kifejezetten dalénekessé képezik, eleve az akar lenni, annak is ugyanazt a disz­ciplínát kell megkapnia, mintha karmester­nek készülne. Ugyanúgy keresztülmegy az összhangzattannak, a zenei alaktannak valamennyi diszciplínáján, legfeljebb az általa használt hangzástest minőségében van különbség, de nem úgy a lényegben. Az irodalomban a lírikus pontosan ugyan­azzal az alapanyaggal és lényegében ugyanazzal az alapstruktúrával dolgo­zik, mint a regényíró, mert valami össze­fogja a kettőt. Z. D.: Mi a zenében, mi az irodalom­ban ez a közös alap? B. I.: A kérdés nemcsak érdekes, hanem indokolt is. Hadd mondjak az Ön kutatási területéről egy negatív és egy pozitív pél­dát. Brahms zongora-brácsa szonátái nem jól hangzanak, mert a zeneszerző két olyan hangszert kapcsolt össze egymással, ame­lyek mint hangzástestek együttesen nem jól szólnak, az egyik hangszer szükségkép­pen nyomja el a másikat. A partitúra pedig jó, a hangzás mégsem az. Mozart ezt nem csinálta. Nála hegedű és brácsa, vagy hegedű és fuvola párosítása szerepel. Olyan hangszereké, amelyek mint hangzótestek az auditív­ zenei homogenitást létre tudják hozni. A partitúra Mozartnál is jó. Iroda­lom? Itt most miről beszéljünk? A fogalom­ról-e, mint alapegységről, a fogalmak kontextusáról, vagy pedig a szóhangzás­ról. Z. D.: Nem elképzelhetetlen, hogy az utóbbi lenne a termékenyebb. B. I. :A líránál valószínűleg a szóhangzás, más műfajokban talán a fogalmi struktúra és a kontextus lesz az érdekesebb. De a fogalom és a nyelv olyan szoros kapcsolat­ban áll egymással, hogy - laikus érzésem szerint - a prioritás nehezen dönthető el. Z. D.: Mindenesetre a nyelv tekintendő az irodalom anyagának, közlőközegének. B. I.: Együttes anyagnak tekinthetők. Ugyanígy a partitúra és a hangszerhangzás szintén egy együttes valaminek tekinthető. Ha ellenben a képzőművészeteknél a plura­litást, a hagyományos felfogást megtartjuk, félő, soha nem fogunk eljutni oda, hogy azt a fajta alapegységet, vagy egységeket, amelyekből a struktúrák diszciplínáiknak és történetiségüknek megfelelően létrejön­nek, vagy módosulnak, meg tudjuk fogni és fogalmazni. Z. D.: Ezek szerint az az egység, amely megteremti a zenének vagy az irodalom­nak az ön által említett zártságát, lénye­gében a gondolati-szemléleti közlést lehe­tővé tevő nyelvi anyag egysége. Ezt az anyagot dolgozza fel - persze más formá­lási elvek szerint - a lírikus, a regény- és a drámaíró, mint ahogyan hangok és hangzatok végső soron egységes anyagát artikulálja a zenész. Ilyen értelemben e két művészeti ágban megleltük azt a bizo­nyos közös nevezőt, amelyet ön szerint a hagyományos esztétika nem tár fel a képzőművészetekben. B. I.: Igen, de az irodalomban, meg a ze­nében sem véletlen, hogy nem beszélünk auditív­ esztétikáról, hanem zeneesztéti­káról, illetve irodalom-esztétikáról beszé­lünk. Nem szólunk külön líra-esztétikáról, meg regény esztétikáról. Z. D.: Bár éppenséggel lehetne róla beszélni. B. I.: Poétikáról, regény-elméletről csak­ugyan szoktunk beszélni, de mind a kettőt egy közös irodalom-esztétikán belül, mint alfajokat, vagy alosztályokat szok­tuk taglalni. Ugyanígy a zenében az általá­nos zeneesztétikán belül beszélünk a mű­faji kisesztétikákról, a szonátának az esz­tétikájáról stb., stb. Z. D.: Mondjuk így: a műfajok létének ténye nem bontja szét az adódó művé­szeti ág esztétikáját. B. I.: Nem is ez most a lényegi kérdés, és ezért gondolom, hogy az Ön kiindulási pontja nem volt helyes. Ugyanis nem az érzékelés mikéntje a probléma alapja, ha­nem az anyag, amellyel dolgozunk. És az anyag megmunkálásának a módja. Az épü­let elgondolása partitúrában történik, de az épület anyagban valósul meg. A szobor vi­szont partitúra nélkül, rögtön anyagban formálódik meg. Ez olyan, mintha valaki rögtön hegedűn játszaná el a maga szoná­táját és csupán utólag kottázná le. Nem feltétlenül szükséges, hogy előbb szülessen meg a partitúra és ennek alapján játssza le valaki a zenét. És itt még egy dolog fel fog merülni: az interpretálás kérdése. A zene interpretálható, az irodalom is interpretál­ható, a képzőművészet azonban nem. Z. D.: Vagy legalábbis nem egyazon művészeti ág keretében. B. I.: A képzőművészetben ez már repro­dukció, s úgy viszonylik a képzőművészeti alkotáshoz, mint ahogy a hanglemez vi­szonylik a zenekari előadáshoz. Z. D.: Arra gondoltam, hogy egy kép­ző­művészeti alkotás jelentésének értel­mezése lehet egy teoretikus munkája, de nem egy művészé. Csak a zenében és rész­ben az irodalomban, elsősorban a drámá­ban nőtte ki magát az interpretáció külön előadóművészetté. A képzőművészetben ennek se híre, se hamva. B. I.: Most már legalábbis két dologhoz el­­jutottunk, az egyik az, hogy a képzőművé­szet anyagban valósul meg, és nem előfel­tételezi szükségszerűen a partitúrát. A képzőművészeti vázlatot ugyanis nem tekinthetjük partitúrának. A partitúra ugyanis maga a kész mű. A másik pedig az, hogy a képzőművészet interpretálhatatlan, pontosabban művészetként interpretálha­­tatlan, a képzőművészetet nem lehet újra értelmezve még egyszer előadni. Z. D.: De lehet értelmezni teoretiku­san. B. I.: Ekvivalensen egymás mellé állítha­tunk valamit, anélkül, hogy az ekvivalens valaha, bármiképpen is azonossággá vál­hatna. Beszélgetésünk során most már kezdünk odajutni, hogy mégiscsak van ez­zel az általam keresett specifikummal valami. Másik kérdés: jó-e, hogy ezt vizuálisnak nevezzük, vagy netán más terminust kell találnunk. Z. D.: Hadd javasoljak most én egy lé­pést előre. Alighanem megegyezhetünk abban, hogy a művészeti ág specifikumát egyebek között az anyagszerűség specifi­kumával kell összefüggésbe hozni. Ahogy a példák mutatják: zenében így van, iro­dalomban így van és úgy érzem, hogy bátran kimondhatjuk a következtetést: az anyagszerűség elve nem tagadható ki a képzőművészetek esztétikájából sem. Itt azonban felvetődik egy további kér­dés: az, amit mi esztétikailag anyagnak nevezünk, csupán egy természeti anyag-e? Avagy az esztétikailag minősít­hető anyagban jelen vannak olyan ben­nük történetileg lerakódott tartalmak is amelyeket az első pillanatban nem is veszünk észre bennük. Legyen szabad egy zenei példából kiindulnom. Amit mi zenei anyagnak nevezünk, az nem egy­szerűen a fizikai értelemben hangzó test; a zenei anyag egy bizonyos értelemben megszűrt, humanizált, emberi tevékeny­séggel átitatott anyag. A tonális rendben, vagy akármilyen más hangzati rendszer­ben, amely egy zeneműnek alapjául szol­gál, persze jelen van a természet is, a maga fizikai törvényszerűségeivel, de jelen van a világtörténelem is. És ugyan­ilyen értelemben az irodalom anyaga, a nyelv sem vegytiszta nyersanyag, hanem valamint artikulált, humanizált, társa­dalmi-történeti tartalmakkal feldúsított anyag. Remélem, nem tűnik túl spekula­tívnak ez a megállapítás. B. I.: Nagyon röviden úgy mondhatjuk, hogy az esztétikum-történeti kategória. Z. D.: Igen, de ezt most az anyagsze­rűség vonatkozásában hangsúlyoznám. Továbbgondolva ezt a megállapítást: meg kell ragadni azokat az elveket is, amelyek bár igen elvont formában, fogalmilag na­gyon nehezen tudatosíthatóan, de benne vannak egy művészeti ág anyagában, azt a többletet, ami a fizikailag definiálható anyagtól megkülönbözteti.

Next