Művészet, 1974 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 1. szám
már én is óvatosabban fogalmazok - ilyenfajta tanú - mondom - nincs. Még egy más probléma is felmerül. Az irodalom maga, mint művészet, viszonylag zárt terület még akkor is, ha műfaji gazdagsága a lírától a regényig terjed. A zene megint csak viszonylag zárt terület akkor is, ha formái a szonátától a szimfóniáig terjednek. A képzőművészet - vagy a vizuális művészet - ennél sokkal nyitottabb valami, mert az egyik oldalon ott áll a toronyhíz, egyedi terv alapján, vagy panelrendszerben, a másik oldalon ott áll az egyénileg alkotott ötvös művű ékszer, vagy egy szériában előállított jabloneci bizsu. Mégis van valamiféle olyan homogenitás, ami ezt a toronyházat és ezt a bizsut egymással összekapcsolja, és ami megkülönbözteti valamennyit mind a zenétől, mind az irodalomtól. Ugyanakkor meg sem próbáltuk megragadni azt, hogy mi az a specifikum, amitől ez a sok mindenféle együttesen pontosan azzá lesz, ami. A következő kérdés ezek után most már így hangzik: indokoltnak tartja-e, hogy ezzel a területtel valamiféle ágazati szempont szerint foglalkozzunk, vagy sem? S most már bontsuk részleteire a problémákat. Z. D.: Ebben a vitában abból kellene kiindulnunk, amiben feltétlenül egyetértünk. Nincs vita köztünk mindenekelőtt egy nyelvi terminológiai kérdésben: az esztétikumot - bármilyen művészeti ágban, műfajban, művészettípusban, művészeti tevékenység-típusban is jelentkezik - nem lehet elszakítani az érzékiségtől, a szemléleti elemtől. Mindenféle esztétikum - legyen szó akár egy lakásberendezés esztétikumáról, egy architektonikus kompozíció esztétikumáról, vagy egy Shakespeare dráma esztétikumáról - valahogyan szemlélethez, érzékiséghez kötött. Ez a tény az esztétikát eleve arra kötelezi, hogy vegye komolyan az esztétikumban foglalt érzékiség-elemet, és ne csak egy előkelő gesztussal utaljon rá. Mármost különböző esztétikum-fajtákban különböző érzékiség-típusokkal van dolgunk.Ebben a tekintetben nagyon is indokolt egy olyan kutatási program, amely a képzőművészetek vizuális elemét, ezen belül az úgynevezett látáskultúrát teszi a tudományos vizsgálat tárgyává. Nem lehet kétséges, hogy csak egy idealista módon doktrinér esztétika tud ettől a mozzanattól elvonatkoztatni. Másodszor: úgy érzem, teljes egyetértés van közöttünk abban a tekintetben is, hogy iskoláink esztétikai nevelési gyakorlata és nem utolsósorban a művészettörténet-oktatás útján folyó esztétikai nevelés felülvizsgálatot igényel. Én még tovább is mennék. Nemcsak a művészettörténet oktatásában tapasztaljuk ezt a jelenséget, hogy rövidzárlat van individuális műalkotások esztétikumának megfigyeltetése és az általános következtetések között, hogy a tanulók csak esetlegesen jutnak el az esztétikai szféra élményszerű és mégis tudatos birtokbavételéhez, hanem nagyjából ez a helyzet a többi művészeti ág oktatásában is. A jelenlegi gyakorlat kétség kívül komoly revízióra szorul. Már most hol kellene álláspontjainkat egy kicsit közelebbről ütköztetni, hol van vita közöttünk. Említette, hogy a képzőművészet annyiban egy sajátos művészet, hogy területe tágabb, szerkezete bonyolultabb, jelenségekben talán heterogénabb, mint akár a zenéé vagy az irodalomé, hogy míg az irodalom és a zene zártabb területet mondhat magáénak, addig a képzőművészetre nagyobb fokú nyitottság jellemző. Felmerül azonban a kérdés, hogy ez a nyitottság elméletileg elintézhető-e azzal, hogy egyszerűen közös nevezőre hozzuk a különböző jelenségeket. Számomra kérdéses az, hogy egy ilyen rendkívül komplex struktúra, mint a képzőművészet, közös nevezőre hozható-e, van-e benne egy ilyen feltételezett homogenitás. Az én érzésem szerint a hagyományos „képzőművészetek” kifejezés nem véletlenül áll többes számban. Több művészetről, több művészet együtteséről van szó, s a hagyományos esztétika ezért ezeket a csoportokat többé-kevésbé határozottan el is választotta egymástól. A szobrászat és a festészet között - köztudottan - elméletileg megragadott határok vannak. Az építőművészet vagy iparművészet még határozottabban elkülönül ettől a két ágtól. Felteszem a kérdést: nincs-e bennünk valami túláltalánosításra való hajlam, ha ezt a többes számot, ezt a pluralist nem a képzőművészeti szféra szükségképpeni pluralizmusaként fogjuk fel. Mert szerintem itt pluralizmusról van szó. Különnemű esztétikai jelenségeket kapcsol össze a „képzőművészet” kifejezés, olyan jelenségeket, amelyeknek mindegyike sajátos beállítódást, sajátos felvevő képességet, sajátos érzékiséget, szemléletiséget, sajátos szerkesztéselveket igényel, követ. Egyszerűbben fogalmazva: mi használ jobban az egyetemes esztétikai kultúra fejlesztésének? Az, ha ebben a plurálisban erőnek-erejével egy közös nevezőt keresünk és ennek a közös nevezőnek az alapján teszünk kísérletet oktatásnak és tudományos kutatásnak a revideálására, vagy ha a közös nevezők felkutatása mellett a többrétűség elemét is tiszteletben tartjuk, tudatosítjuk. Én inkább az utóbbi felé hajlok. B. I. : Én viszont hajlanék arra, hogy próbáljunk meg felhagyni e hagyományos pluralitással. Éppen a kérdés megközelítésének jobb lehetősége okán másrészt meg éppen az oktatás lehetősége okán. A következők miatt: ha valakit énekre tanítanak, mondjuk kifejezetten dalénekessé képezik, eleve az akar lenni, annak is ugyanazt a diszciplínát kell megkapnia, mintha karmesternek készülne. Ugyanúgy keresztülmegy az összhangzattannak, a zenei alaktannak valamennyi diszciplínáján, legfeljebb az általa használt hangzástest minőségében van különbség, de nem úgy a lényegben. Az irodalomban a lírikus pontosan ugyanazzal az alapanyaggal és lényegében ugyanazzal az alapstruktúrával dolgozik, mint a regényíró, mert valami összefogja a kettőt. Z. D.: Mi a zenében, mi az irodalomban ez a közös alap? B. I.: A kérdés nemcsak érdekes, hanem indokolt is. Hadd mondjak az Ön kutatási területéről egy negatív és egy pozitív példát. Brahms zongora-brácsa szonátái nem jól hangzanak, mert a zeneszerző két olyan hangszert kapcsolt össze egymással, amelyek mint hangzástestek együttesen nem jól szólnak, az egyik hangszer szükségképpen nyomja el a másikat. A partitúra pedig jó, a hangzás mégsem az. Mozart ezt nem csinálta. Nála hegedű és brácsa, vagy hegedű és fuvola párosítása szerepel. Olyan hangszereké, amelyek mint hangzótestek az auditív zenei homogenitást létre tudják hozni. A partitúra Mozartnál is jó. Irodalom? Itt most miről beszéljünk? A fogalomról-e, mint alapegységről, a fogalmak kontextusáról, vagy pedig a szóhangzásról. Z. D.: Nem elképzelhetetlen, hogy az utóbbi lenne a termékenyebb. B. I. :A líránál valószínűleg a szóhangzás, más műfajokban talán a fogalmi struktúra és a kontextus lesz az érdekesebb. De a fogalom és a nyelv olyan szoros kapcsolatban áll egymással, hogy - laikus érzésem szerint - a prioritás nehezen dönthető el. Z. D.: Mindenesetre a nyelv tekintendő az irodalom anyagának, közlőközegének. B. I.: Együttes anyagnak tekinthetők. Ugyanígy a partitúra és a hangszerhangzás szintén egy együttes valaminek tekinthető. Ha ellenben a képzőművészeteknél a pluralitást, a hagyományos felfogást megtartjuk, félő, soha nem fogunk eljutni oda, hogy azt a fajta alapegységet, vagy egységeket, amelyekből a struktúrák diszciplínáiknak és történetiségüknek megfelelően létrejönnek, vagy módosulnak, meg tudjuk fogni és fogalmazni. Z. D.: Ezek szerint az az egység, amely megteremti a zenének vagy az irodalomnak az ön által említett zártságát, lényegében a gondolati-szemléleti közlést lehetővé tevő nyelvi anyag egysége. Ezt az anyagot dolgozza fel - persze más formálási elvek szerint - a lírikus, a regény- és a drámaíró, mint ahogyan hangok és hangzatok végső soron egységes anyagát artikulálja a zenész. Ilyen értelemben e két művészeti ágban megleltük azt a bizonyos közös nevezőt, amelyet ön szerint a hagyományos esztétika nem tár fel a képzőművészetekben. B. I.: Igen, de az irodalomban, meg a zenében sem véletlen, hogy nem beszélünk auditív esztétikáról, hanem zeneesztétikáról, illetve irodalom-esztétikáról beszélünk. Nem szólunk külön líra-esztétikáról, meg regény esztétikáról. Z. D.: Bár éppenséggel lehetne róla beszélni. B. I.: Poétikáról, regény-elméletről csakugyan szoktunk beszélni, de mind a kettőt egy közös irodalom-esztétikán belül, mint alfajokat, vagy alosztályokat szoktuk taglalni. Ugyanígy a zenében az általános zeneesztétikán belül beszélünk a műfaji kisesztétikákról, a szonátának az esztétikájáról stb., stb. Z. D.: Mondjuk így: a műfajok létének ténye nem bontja szét az adódó művészeti ág esztétikáját. B. I.: Nem is ez most a lényegi kérdés, és ezért gondolom, hogy az Ön kiindulási pontja nem volt helyes. Ugyanis nem az érzékelés mikéntje a probléma alapja, hanem az anyag, amellyel dolgozunk. És az anyag megmunkálásának a módja. Az épület elgondolása partitúrában történik, de az épület anyagban valósul meg. A szobor viszont partitúra nélkül, rögtön anyagban formálódik meg. Ez olyan, mintha valaki rögtön hegedűn játszaná el a maga szonátáját és csupán utólag kottázná le. Nem feltétlenül szükséges, hogy előbb szülessen meg a partitúra és ennek alapján játssza le valaki a zenét. És itt még egy dolog fel fog merülni: az interpretálás kérdése. A zene interpretálható, az irodalom is interpretálható, a képzőművészet azonban nem. Z. D.: Vagy legalábbis nem egyazon művészeti ág keretében. B. I.: A képzőművészetben ez már reprodukció, s úgy viszonylik a képzőművészeti alkotáshoz, mint ahogy a hanglemez viszonylik a zenekari előadáshoz. Z. D.: Arra gondoltam, hogy egy képzőművészeti alkotás jelentésének értelmezése lehet egy teoretikus munkája, de nem egy művészé. Csak a zenében és részben az irodalomban, elsősorban a drámában nőtte ki magát az interpretáció külön előadóművészetté. A képzőművészetben ennek se híre, se hamva. B. I.: Most már legalábbis két dologhoz eljutottunk, az egyik az, hogy a képzőművészet anyagban valósul meg, és nem előfeltételezi szükségszerűen a partitúrát. A képzőművészeti vázlatot ugyanis nem tekinthetjük partitúrának. A partitúra ugyanis maga a kész mű. A másik pedig az, hogy a képzőművészet interpretálhatatlan, pontosabban művészetként interpretálhatatlan, a képzőművészetet nem lehet újra értelmezve még egyszer előadni. Z. D.: De lehet értelmezni teoretikusan. B. I.: Ekvivalensen egymás mellé állíthatunk valamit, anélkül, hogy az ekvivalens valaha, bármiképpen is azonossággá válhatna. Beszélgetésünk során most már kezdünk odajutni, hogy mégiscsak van ezzel az általam keresett specifikummal valami. Másik kérdés: jó-e, hogy ezt vizuálisnak nevezzük, vagy netán más terminust kell találnunk. Z. D.: Hadd javasoljak most én egy lépést előre. Alighanem megegyezhetünk abban, hogy a művészeti ág specifikumát egyebek között az anyagszerűség specifikumával kell összefüggésbe hozni. Ahogy a példák mutatják: zenében így van, irodalomban így van és úgy érzem, hogy bátran kimondhatjuk a következtetést: az anyagszerűség elve nem tagadható ki a képzőművészetek esztétikájából sem. Itt azonban felvetődik egy további kérdés: az, amit mi esztétikailag anyagnak nevezünk, csupán egy természeti anyag-e? Avagy az esztétikailag minősíthető anyagban jelen vannak olyan bennük történetileg lerakódott tartalmak is amelyeket az első pillanatban nem is veszünk észre bennük. Legyen szabad egy zenei példából kiindulnom. Amit mi zenei anyagnak nevezünk, az nem egyszerűen a fizikai értelemben hangzó test; a zenei anyag egy bizonyos értelemben megszűrt, humanizált, emberi tevékenységgel átitatott anyag. A tonális rendben, vagy akármilyen más hangzati rendszerben, amely egy zeneműnek alapjául szolgál, persze jelen van a természet is, a maga fizikai törvényszerűségeivel, de jelen van a világtörténelem is. És ugyanilyen értelemben az irodalom anyaga, a nyelv sem vegytiszta nyersanyag, hanem valamint artikulált, humanizált, társadalmi-történeti tartalmakkal feldúsított anyag. Remélem, nem tűnik túl spekulatívnak ez a megállapítás. B. I.: Nagyon röviden úgy mondhatjuk, hogy az esztétikum-történeti kategória. Z. D.: Igen, de ezt most az anyagszerűség vonatkozásában hangsúlyoznám. Továbbgondolva ezt a megállapítást: meg kell ragadni azokat az elveket is, amelyek bár igen elvont formában, fogalmilag nagyon nehezen tudatosíthatóan, de benne vannak egy művészeti ág anyagában, azt a többletet, ami a fizikailag definiálható anyagtól megkülönbözteti.