Művészet, 1980 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám
Úgy gondolom, egyetérthetek veled abban, hogy ne „problémáztassuk” agyon a képzőművészeket térrel és idővel, egydimenzióval és B-dimenzióval, hazug főpapi, rituális belemagyarázásokkal: felső matematikát, elméleti fizikát bízzuk csak szépen Kopernikuszra, Bolyaira, Einsteinre, a festők nem természettudósok és filozófusok (utóbbi faktum bizony nagy szerencse). 3. Te, te, te bizony nem voltál elveiddel, terveiddel, kíváncsiságaiddal olyasmi, mint Londonban a Hyde Park-sarki kikiáltók (jerikói trombitások, amitől ugyan semmiféle falak le nem hűlnek, legföljebb krónikusan megsiketül az ember). Milyen szent szerénység, bölcsesség, alázatos, de kemény ráció, szinte „vallásos” és családias intimitás van abban az öt pontban, melyet naplómba (magam művének nagy okulására!) kijegyeztem. „Konstruktivista szürrealizmus”: ez (noha rövidlátókat a fenti rövidlátó hitágazatokra emlékeztethetne...), a legreálisabb, legeslegpontosabb meghatározása egész művészetednek. - Nyugat és Kelet művészi szintéziséről nem fanfároztál tűrhetetlen falzettákkal: a legegyszerűbb szavakkal szóltál erről és a legbonyolultabb többszólamúsággal, a legkonkrétebben valósítottad meg. Te valóban szomorú világunk tragikus lényegét kerested és ezért fordultál a népművészet legősibb gyökereihez, azokhoz a keleti, nyugati mítoszokhoz, melyek az ő jelkép-dús, valóságdús, képzelet-dús módján próbáltak megküzdeni alig érthető létünk végső kérdéseivel, hol szédítő szövevényességgel, hol döbbenetes leegyszerűsítéssel. A népzenei analógiák a legérthetőbben hatottak rád (feldolgozóiban a félelmetes „primitivitás” és a legraffináltabb „polifónia” találkozása), de (akaratlanul) a legintőbb példa vagy arra, hogy ne és ne és ne vigyük pojácáskodó túlzásba festészet és zene összehasonlítását, erre ugyanis főleg vakok és süketek hajlamosak. Szerencsénkre, szerencsédre: vannak köreinkben jó szemek és fülek, tehát mértéktartók. Szinte gyermeki kedvességgel (érdemed! érdemed! ezért is szeretlek, legszeretetreméltóbb Barátom!) közlöd tervedet, egyik fejet, formát, tárgyat akarsz belekomponálni másik fejbe, formába, tárgyba. Legtökéletesebben meg is csináltad, képzelheted, hogy „Orpheus”-barátod (kérlek, ne vedd tolakodásnak!) mennyire élvezte ezt, hiszen egész opusában (ha ugyan megérdemli ezt a nevet) végesvégig ilyen figurákkal beoltott figurák nyüzsögnek. 4. Ugye „konstruktivista szürrealizmus”-t mondtál. Ez legvilágosabban egyrészt mértani vonalakat jelent, másrészt az álom, a képzelet, a mítosz és a valóság Isten vagy Ördög-rázta kaleidoszkópját. Akkor először arról írok, naplómból szerkesztett levelemben, amit a vonalaidról jegyeztem fel magamnak. A te vonalaid nem halotthalt absztrakciók, hanem megtelnek az emberi élet egyszerűségeivel, parasztházakká válnak (szinte „ábra-imákká”), a halászok élete élteti őket, a halász-apostolokat juttatják eszünkbe az evangéliumokból, az egyszerűség hitmelegítette, érzelmi gazdagságával. A csendélet kenyere, asztala (így írtam), az ókeresztény ó-misék egyszerűségével rokon. Gimnazista dogmatika-tankönyvemben látható volt egy párvonalas rajz: egy hal és pár kenyér (katakombából? római tűzfalról?) - mintha te rajzoltad volna. Az őskor ősvázába a legelső díszítő karcolásokat, kígyók, kockák, pontok, szorzásjelek, kottavonalak és meanderek, nem legközelebbi, vérségi őseid húzogatták-e? Sok-sok összevásárolt könyvedben bizonyára lehetetlen volt számodra nem magadra ismerni, mikor az óceániai úgynevezett „röntgen-rajzok” hajszál, hajszálka vonalait láttad: emberek, állatok anatómiáját ábrázolják, vonalakkal organizmusunk (egyelőre eléggé örökkévalónak látszó) titkait. 5. Most az a bizonyos szürrealizmus” kerül illendően sorra. Hogy naplómban az utolsó szénrajzokat nem csak Fekete Jelenéseknek neveztem, hanem (az indiai hitregékre gondolván) Garuda Gobelinjeinek is: erre talán az első pillanatban, mikor levelemet olvasod - kissé összeráncolod a homlokodat és tágra nyitod szemedet, de azt hiszem, ez nem sokáig fog nálad tartani. Mert hiszen te is a legjobban tudod, noha nem voltál valószínűleg olyan hóbortos fakk, hogy angol fordításban végigolvassad a Mahabhárátát, mint csekélységem, tudod, hogy Garuda, egy főisten főhordozója, sas, madarak királya, emberarca van, kígyót tart a szájában. Ezeket a motívumokat dolgoztad ki, a végtelenségig fölgazdagítva. Szegény „Orpheuszodtól nem veheted rossznéven az itt következő Vízióid katalógusát, hiszen tollnok-barátod is a te labirintusaidba szokott merészkedni. Hogy egyszer én is kuruzsló-zsargonban beszéljek: nem „szinonimák”, hanem „antagonimák” sorakoznak lapjaidon, lapjaimon: Szem, izom, madár szárnya, halálfej és éjszaka, bagoly és maszk, haláltánc és letört fa-ág, gyökerek, fekete lángok, a pestis epilepsziás balett-babái, Picasso, sárkányok és kígyók, parasztházak és vagina-ajkak, színeváltó Holdad és halaid: ez valóban a szürrealizmus tökéletes summája. Hogy egy klasszikus szót használjak, ez távolról sem csak a szürrealizmus szintézise, nem, ennél sokkal több: a modern művészet „klasszicizmusa”, démoni összegezés. Bátran (vagy nem is kell már bátorság hozzá?) le merem írni levelemben, hogy Mirót, Dalit, Ernstet stb. emberileg üresnek, kimondottan frivolnak érzem a te képekben kinyilatkoztatott feltétlen moralitásod mellett. Mert a természet alapjelenségeinek, életnek, halálnak, szenvedéseknek és kérdéseknek ez a szintézise - a tökéletes művészet mellett: tökéletes etika. Ezeket a képeket, - mondtam, láttam legelőször tőled, most értem meg igazán őket (azért is korrespondálok türelmetlenül neked), még azt a bizonyára nem is részletkérdést, hogy korai fotómontázsaid és késői „De Natura Rerum”, „De Natura Deorum”, „De Natura Dolorum” világdrapériáid a legszorosabb összefüggésben vannak. 6. Etikát mondtam? Morálról beszéltem? Akkor halaszthatatlanul írtam ide: micsoda művészeti és erkölcsi erő (szinte zuhogó kegyelem ez rád valahonnan) kellett ahhoz, szerzetesi aszkézis, beléd és benned épült Athos-hegyi kolostor, hogy betegség, nyomor és siker- VAJDA 3 2