Művészet, 1990 (31. évfolyam, 1-3. szám)
1990 / 1. szám
TANULMÁNY Magánleltár a művészeti könyvkiadásról Egy bibliográfia margójára (Nosztalgikus bevezető) Amikor tíz évvel ezelőtt Párizsban töltöttem néhány hónapot, kolléganőm, aki az azóta már megjelent Tatlin-monográfia szerkesztésén munkálkodott, hosszas listát küldött nekem, tisztázandó kérdésekkel, megszerzendő adatokkal és illusztrációkkal. Mindössze néhány nap kellett ahhoz, hogy a munkát elvégezzem. Nem én voltam ügyes. A Pompidou Központ épületében, ahol egy óriási nyilvános könyvtárban bárki napszám búrok festészete című könyve nem a XIX., hanem a XX. századhoz, Moholy-Nagy könyve (Az anyagtól az építészetig) nem az építészethez kívánkozik, s Duby középkorról szóló összefoglaló művét (A katedrálisok kora) is a középkorról szóló általános irodalomhoz illesztettem volna, mivel nem kifejezetten építészettel foglalkozik. Azt sem egészen értem, több esetben miért a második kiadást közli az összeállítás ( Tanácsköztársaság plakátjai, Építészeti stílusok), ha várkodhat, művészettörténeti szakkönyvtár is működik kutatók és egyetemisták járnak ide. Magam is közéjük számítottam. Itt nemcsak a kézipolcok kínálata pompás, hanem az a kartoték- és dobozrendszer is, amelyek segítségével már félig összeállítva veheti kézbe az érdeklődő az adott témával kapcsolatos legfontosabb adatokat, dokumentumokat. Ez a régi emlék jutott eszembe, amikor végiglapoztam a Képzőművészeti irodalom válogatott bibliográfiája című kiadványt, amelyet Kerek Vera szerkesztett és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár jelentetett meg. A magyar kutatók és közírók ugyanis nehéz helyzetben vannak-dolgoznak. Azt gyanítom: a Pompidou Központban időközben már számítógép rögzíti az adatokat, nekünk azonban nagy esemény, hogy végre valaki lelkiismeretesen és okosan összeszedte mindazt, ami a művészetről Magyarországon könyvként 1944 és 1985 között megjelent. (A könyvről) Lektoráltam már bibliográfiát, ha nem is a saját bőrömön érzékeltem, mindenesetre felfogtam: kevés nehezebb dolog van annál, mint ezernyi könyvet - szám szerint 2733 tételt - ésszerű rendbe szedni. Nemcsak tiszta agy kell hozzá, hanem roppant szorgalom is: aprólékos gyűjtőmunka, hogy még az alkalmi kiadványok se maradjanak ki, és fárasztó olvasás, amely feltétele annak, hogy a cím a megfelelő jegyzékbe kerüljön. Használni még csak ezután fogom, de végigolvastam a kétszáz valahány oldalas bibliográfiát, és ennek alapján mondom: Kerek Vera jó munkát végzett. Akad benne néhány apró hiba: Mario de Micheli, Éri Gyöngyi, Benyhe János neve például pontatlanul jelent meg, Merinnék Anaimár az első változat is a választott időszakban jelent meg. Perneczky Géza forráskiadványa (Kortársak szemével) egyetlen korszakot ölel át, így nem az összefoglaló áttekintések közé, hanem a századelő művészetéhez illesztettem volna. De mindez apróság (hibátlan könyv csak elméletileg létezik), ez a kiadvány a Bíró-féle nevezetes bibliográfia mellé kerül majd a könyvespolcon. (A füzeteffektus) Amikor először találkoztam vele a négykötetes művészeti lexikonban, elképedtem: miként lehetséges, hogy ez a tekintélyes - a szakma legjobbjait felsorakoztató és legjobb erényeit mutató - alapmű könyvként említsen bibliográfiai anyagaiban füzeteket, néhány lapnyi terjedelmű, az alsófokú ismeretterjesztés körébe tartozó írásokat. Ma már bölcsebb vagyok. Egyben lemondóbb. Tudom, hogy ez a füzeteffektus keserves tünete mind a magyar művészettörténet-írás, mind a hazai művészeti könyvkiadás állapotának. Ennyire futja mindkettő erejéből. Sejtelmemet most megerősíteni látszik Kerek Vera bibliográfiája, amely - nagyon helyesen - nemcsak a közfelfogás szerinti könyveket sorolja fel, hanem számba veszi a lehető legkülönbözőbb műfajú és terjedelmű kiadványokat is. Az én múzeumom, a Tájak, korok, múzeumok sorozat füzetkéi mellett a Népművelési Intézet, a Magyar Televízió, a tanácsok, a művészeti szövetségek majdhogynem stencilezett iratait is, hiszen fontos dokumentumokat tartalmaznak. Nagy erény, hogy a legkiválóbb muzeológusok és kutatók írnak gyerekeknek és érdeklődő nem szakmabelieknek. Mondhatnánk. A szomorú azonban az, hogy ugyanők csak a legritkább esetben vállalkoznak ugyanezeknek a témák