Kemény László festőművész kiállítása (Fényes Adolf-Terem, Budapest, 1957)
Kemény László személyében ismét egy olyan művészünk lép az érdeklődő közönség és műértő bírái, a kritikusok elé, akit az elmúlt évtized áldatlan művészeti politikája hallgatásra kényszerített. Vagyis, a szakma nyelvére fordítva a szót: kénytelen volt „műhelye sarkának” dolgozni, a képeit, ahogy elkészültek, falnak fordítva, sarokba állítani egymás után, mint a csintalan gyerekeket, akik rossz fát tettek a tűzre... Ez a kiállítás dönti majd el, megérdemelte-e ezt a tízéves „hallgatást”, másrészt feleletet ad arra a kérdésre is, el lehet-e egyáltalán hallgattatni valakit, aki pályája keserves bérét inkább művészi kielégülésben és művészete tökéletesítésében keresi, mint nagyon is múlandó külső sikerekben. Pályája különben nagyon biztatóan kezdődött. Vácott született, 1901-ben, itt végezte középiskoláját, majd a Képzőművészeti Főiskolán Csók István növendéke, később tanársegéde lett és egészen fiatalon a KÚT tagja, amelynek kiállításain mesterével és az akkor már neves festőkkel együtt vett részt. 1925-ben volt első önálló kiállítása az Ernst-múzeumban, öt év múlva ugyanitt, közben külföldre is elkerültek képei, az 1920-as bécsi kiállítás anyaga megjárta Velencét és Genovát. 1935-ben a Nemzeti Szalonban, 1943-ban a Műbarátban és végül 1947-ben a Fókusz-galériában állított ki. Tanára és mestere hatása alól aránylag hamar kivonta magát, igyekezett önálló útra térni, hisz éppen ez az eredetiség tetszett az akkor már ősz mesternek. Kezdő korára a valóság nyers, szinte brutális ábrázolása nyomja rá bélyegét, erős vonzódással a drámai és tragikus témák iránt. Képeiben a váci rabok térnek vissza-vissza makacsul, akikkel mindennap találkozott az utcán, ekkor szállja meg az elesettek és kiszolgáltatottak iránti részvét, mely sose hagyja el többé. Az utca szegényei, koldusok, fahordók, munkanélküli ácsorgók, téli hidegben vacogó öregek, szemétben guberálók gubancos árnyai suhannak át képein, vagy tűnődnek mozdulatlan és vádolan. Később ez a nehéz, nyomasztó légkör lassacskán felenged képein és feltünedeznek a szelíd idill témái: napsütötte tájak, fürdőző nők, gyerekek, virágok. Különösen a pasztell, amelynek igen eredeti művésze, később a még légiesebb akvarell formanyelve tereli ebbe az irányba, tanúsítva azt a közismert tényt, hogy a tematika változása szorosan összefügg a technikával, egymást támogatják, kiegészítik és feltételezik. Még a régi komorabb témák is derűsebb színekben villognak röpke-gyors ecsetje nyomán, egyre többet árulkodva a művész zárkózott kedélyvilágáról. Ha tömören akarjuk jellemezni művészetét, úgy, hogy az az egészre érvényes legyen, azt kell mondanunk (amit már egy korai kritikusa is észrevett), hogy ez a mi festőnk a látott dolgok ábrázolásából indul ki, de képei belső feszültségükkel egy a realitáson túli létbe utalnak, ahol a földi dolgok már látomásszerűen tükröződnek. Ez a festő szinte „behunyt szemmel”, látomásszerűen alakítja ki, veti papírra vagy vászonra látomásait... Hogy félreértés ne legyen a szavak körül, a „látomás” kifejezés talán nem egészen pontos; annyi azonban bizonyos, hogy még a legegyszerűbb témájában is hallatlan nagy hallucinatív erő nyilvánul meg, képei mindig többet mondanak, mint amit tényszerűen felsorolható és ténylegesen látható téma elemeiben tartalmaz. A nézőnek ez a mindenképpen kellemes benyomása a képről talán úgy magyarázható meg világosabban, ha azt mondom, hogy Kemény László akvarelljeiben líraiság, költészet van. Mindegyik képe lírai költemény: olyan hangulatot árasztanak, amelyet legtöbbször kedves költőink olvasása közben érzünk. Dinamikus temperamentum, heves reakciót vált ki belőle minden élmény, legyen az maga a természet vagy az ember, de legfőképp éppen ember a természetben. Figyeljük meg: alig van képe, amelyen na volna emberi alak, ha még látszólag mellékesen is, mert ez a festő, aki oly harsogó, habzó áradóan gazdag színekben tobzódik és oly gyengéd, lírai árnyalatokkal ostromolja meg újra, meg újra ugyanazt a tájat, — ember nélkül nehezen tudja elképzelni a természet világát. Hogy részvétét kifejezze az ember iránt, akit éppen fel és akivel azonosul is, sokszor elmegy az alaktorzításig, — lásd koldusait, kátralék-tüzelőjüket rozoga szánkón hazacipelő öregjeit vagy tűnődő öreg parasztját a búbos-kemence előtt, — de mindez a drámai fokozás kérdése, tehát megint csak líra a javából. Nyilvánvaló, hogy a látott világ lírai elmélyítésére törekszik, és erre legfőbb eszköze rendkívül változatos, de sohasem rikoltó színkezelése. Valamennyi képén megfigyelhető különösen a fehér fénnyel való tudatos játék: minden képén van egy izzó fehér tűzmag, amely szinte foszforeszkál és sejtelmesen bevilágítja az egész képet. Ahogy az impresszionista iskola kép-vallomásait a recehártya-izgalom első friss örömében szinte hedonisztikus mámorában mondta el, a postinpresszionisták, — akikhez ha már valahová kell, a mi festőnk is tartozik, — élményeiket belső világukban megmerítve vetítik elénk. Nos, úgy érzem, hogy Kemény László képein ez Festőnk közel harminc esztendeje középiskolai, illetve általános iskolai rajztanár. Eszünk ágában sincs lebecsülni iskolai munkáját vagy éppen azt a tudást és gyermeki örömet, amit igen sok növendékének az ő kedves, megnyerő, emberi magatartása az oktatáson túl is jelent, de mégis, gondoljuk meg, mekkora önfegyelmet, szívósságot, művészi munkája iránti köteles rajongást kíván meg e mindennapi robotmunka után ugyanazzal a kézzel, ugyanazzal a szemmel, ugyanazzal a lélekkel, fáradtan és elgyötörten, hivatását gyakorolni, azaz a maga dolgát végezni, hiszen ez a munka, amit magának mint művész végez, szinte naponta, végső fokon mégiscsak rokona a délelőtti pedagógiai tevékenységnek. De ebben a művészben a teremtő izgalom oly magas fokon lobog, hogy képes mindannyiszor, ahányszor csak erre szüksége van, átlendülni abba a hangulatba és munkaerkölcsbe, amire művészi programja kötelezi, hogy folytassa és kiteljesítse igazi merevségét. Ha most hozzáveszszük még az utóbbi tíz év kényszerű hallgatását is, a hallgatás gyötrelmét, az elhallgattatás igaztalanságának erkölcsi súlyát, akkor ebben a kiállításban egy gerinces helytállásnak és megható művészi magatartásnak diadalát is látnunk kell. Ez a kiállítás határmezsgye, ahonnan visszapillantás nyílik az elmúlt tíz évre és biztató tárlatot nyit a jövőre is. Kétségtelen, hogy ez a mintegy félszáz festményből álló gyűjtemény sokkal inkább alkalmas a festő művészi törekvésének sommás jellemzésére, mint ha fejlődésének egyes szakaszait külön-külön mutatta volna be az elmaradt kiállításokon. Mert meg nem érdemelt magányában, kritika és ellenőrzés híján, szabadabban foglalkozhatott, kísérletezhetett mágikus lényeivel, a maga legsajátabb művészi titkával, amit még a legnagyobb nyilvánosság előtt is szemérmesen leplez az olyan lírai egyéniség, amilyen ő. Így vált tehát hasznára a kényszerű hallgatás, az erkölcsi-emberi magatartás, így lett esztétikailag is lemérhető értékké. FÜSI JÓZSEF a sugárzó fehér fény-mag az a belső lírai látásmód forrása, az az izzó nézőpont, ahonnan a rázuhogó világ villódzó jelenségeit figyeli és valami imponáló művészi fegyelemmel rögtön el is rendezi és harmonikusan, hol drámai erővel, hol lágy és finom líraisággal jeleníti meg.