Kemény László festőművész kiállítása (Fényes Adolf-Terem, Budapest, 1957)

Kemény László személyében ismét egy olyan művészünk lép az érdeklődő közönség és műértő bírái, a kritikusok elé, akit az elmúlt évtized ál­datlan művészeti politikája hallgatásra kénysze­­rített. Vagyis, a szakma nyelvére fordítva a szót: kénytelen volt „műhelye sarkának” dolgozni, a képeit, ahogy elkészültek, falnak fordítva, sa­rokba állítani egymás után, mint a csintalan gyerekeket, akik rossz fát tettek a tűzre... Ez a kiállítás dönti majd el, megérdemelte-e ezt a tízéves „hallgatást”, másrészt feleletet ad arra a kérdésre is, el lehet-e egyáltalán hallgattatni valakit, aki pályája keserves bérét inkább mű­vészi kielégülésben és művészete tökéletesítésé­ben keresi, mint nagyon is múlandó külső sike­rekben. Pályája különben nagyon biztatóan kezdődött. Vácott született, 1901-ben, itt végezte középisko­láját, majd a Képzőművészeti Főiskolán Csók István növendéke, később tanársegéde lett és egészen fiatalon a KÚT tagja, amelynek kiállí­tásain mesterével és az akkor már neves fes­tőkkel együtt vett részt. 1925-ben volt első önálló kiállítása az Ernst-múzeumban, öt év múlva ugyanitt, közben külföldre is elkerültek képei, az 1920-as bécsi kiállítás anyaga megjárta Ve­lencét és Genovát. 1935-ben a Nemzeti Szalon­ban, 1943-ban a Műbarátban és végül 1947-ben a Fókusz-galériában állított ki. Tanára és mestere hatása alól aránylag ha­mar kivonta magát, igyekezett önálló útra térni, hisz éppen ez az eredetiség tetszett az akkor már ősz mesternek. Kezdő korára a valóság nyers, szinte brutális ábrázolása nyomja rá bélyegét, erős vonzódással a drámai és tragikus témák iránt. Képeiben a váci rabok térnek vissza-vissza makacsul, akikkel mindennap találkozott az utcán, ekkor szállja meg az elesettek és kiszol­gáltatottak iránti részvét, mely sose hagyja el többé. Az utca szegényei, koldusok, fahordók, munkanélküli ácsorgók, téli hidegben vacogó öre­gek, szemétben guberálók gubancos árnyai su­hannak át képein, vagy tűnődnek mozdulatlan és vádolan. Később ez a nehéz, nyomasztó légkör lassacs­kán felenged képein és feltünedeznek a szelíd idill témái: napsütötte tájak, fürdőző nők, gyere­kek, virágok. Különösen a pasztell, amelynek igen eredeti művésze, később a még légiesebb akvarell formanyelve tereli ebbe az irányba, ta­núsítva azt a közismert tényt, hogy a tematika változása szorosan összefügg a technikával, egy­mást támogatják, kiegészítik és feltételezik. Még a régi komorabb témák is derűsebb színekben villognak röpke-gyors ecsetje nyomán, egyre töb­bet árulkodva a művész zárkózott kedélyvilá­gáról. Ha tömören akarjuk jellemezni művészetét, úgy, hogy az az egészre érvényes legyen, azt kell mondanunk (amit már egy korai kritikusa is észrevett), hogy ez a mi festőnk a látott dolgok ábrázolásából indul ki, de képei belső feszültsé­gükkel egy a realitáson túli létbe utalnak, ahol a földi dolgok már látomásszerűen tükröződnek. Ez a festő szinte „behunyt szemmel”, látomás­szerűen alakítja ki, veti papírra vagy vászonra látomásait... Hogy félreértés ne legyen a szavak körül, a „látomás” kifejezés talán nem egészen pontos; annyi azonban bizonyos, hogy még a legegysze­rűbb témájában is hallatlan nagy hallucinatív erő nyilvánul meg, képei mindig többet monda­nak, mint amit tényszerűen felsorolható és tény­legesen látható téma­ elemeiben tartalmaz. A né­zőnek ez a mindenképpen kellemes benyomása a képről talán úgy magyarázható meg világosab­ban, ha azt mondom, hogy Kemény László ak­­varelljeiben líraiság, költészet van. Mindegyik képe lírai költemény: olyan hangulatot áraszta­nak, amelyet legtöbbször kedves költőink olva­sása közben érzünk. Dinamikus temperamentum, heves reakciót vált ki belőle minden élmény, legyen az maga a természet vagy az ember, de legfőképp éppen­ ember a természetben. Figyeljük meg: alig van képe, amelyen na volna emberi alak, ha még látszólag mellékesen is, mert ez a festő, aki oly harsogó, habzó ára­­dóan gazdag színekben tobzódik és oly gyengéd, lírai árnyalatokkal ostromolja meg újra, meg újra ugyanazt a tájat, — ember nélkül nehezen tudja elképzelni a természet világát. Hogy rész­vétét kifejezze az ember iránt, akit éppen fel és akivel azonosul is, sokszor elmegy az alak­torzításig, — lásd koldusait, kátralék-tüzelőjüket rozoga szánkón hazacipelő öregjeit vagy tűnődő öreg parasztját a búbos-kemence előtt, — de mindez a drámai fokozás kérdése, tehát megint csak líra a javából. Nyilvánvaló, hogy a látott világ lírai elmélyí­tésére törekszik, és erre legfőbb eszköze rend­kívül változatos, de sohasem rikoltó színkezelése. Valamennyi képén megfigyelhető különösen a fehér fénnyel való tudatos játék: minden képén van egy izzó fehér tűzmag, amely szinte fosz­­foreszkál és sejtelmesen bevilágítja az egész képet. Ahogy az impresszionista iskola kép-val­lomásait a recehártya-izgalom első friss örömé­ben szinte hedonisztikus mámorában mondta el, a postinpresszionisták, — akikhez ha már vala­hová kell, a mi festőnk is tartozik, — élményei­ket belső világukban megmerítve vetítik elénk. Nos, úgy érzem, hogy Kemény László képein ez Festőnk közel harminc esztendeje középisko­lai, illetve általános iskolai rajztanár. Eszünk ágában sincs lebecsülni iskolai munkáját vagy éppen azt a tudást és gyermeki örömet, amit igen sok növendékének az ő kedves, megnyerő, emberi magatartása az oktatáson túl is jelent, de mégis, gondoljuk meg, mekkora önfegyelmet, szívósságot, művészi munkája iránti köteles ra­jongást kíván meg e mindennapi robot­munka után ugyanazzal a kézzel, ugyanazzal a szemmel, ugyanazzal a lélekkel, fáradtan és elgyötörten, hivatását gyakorolni, azaz a maga dolgát végezni, hiszen ez a munka, amit magának mint művész végez, szinte naponta, végső fokon mégiscsak rokona a délelőtti pedagógiai tevékenységnek. De ebben a művészben a teremtő izgalom oly magas fokon lobog, hogy képes mindannyiszor, ahányszor csak erre szüksége van, átlendülni abba a hangulatba és munkaerkölcsbe, amire művészi programja kötelezi, hogy folytassa és kiteljesítse igazi merevségét. Ha most hozzávesz­­szük még az utóbbi tíz év kényszerű hallgatását is, a hallgatás gyötrelmét, az elhallgattatás igaz­­talanságának erkölcsi súlyát, akkor ebben a ki­állításban egy gerinces helytállásnak és megható művészi magatartásnak diadalát is látnunk kell. Ez a kiállítás határmezsgye, ahonnan vissza­pillantás nyílik az elmúlt tíz évre és biztató tár­latot nyit a jövőre is. Kétségtelen, hogy ez a mintegy félszáz festményből álló gyűjtemény sokkal inkább alkalmas a festő művészi törek­vésének sommás jellemzésére, mint ha fejlődé­sének egyes szakaszait külön-külön mutatta volna be az elmaradt kiállításokon. Mert meg nem érdemelt magányában, kritika és ellenőrzés híján, szabadabban foglalkozhatott, kísérletezhe­tett mágikus lényeivel, a maga legsajátabb mű­vészi titkával, amit még a legnagyobb nyilvá­nosság előtt is szemérmesen leplez az olyan lírai egyéniség, amilyen ő. Így vált tehát hasznára a kényszerű hallgatás, az erkölcsi-emberi maga­tartás, így lett esztétikailag is lemérhető értékké. FÜSI JÓZSEF a sugárzó fehér fény-mag az a belső lírai látás­mód forrása, az az izzó nézőpont, ahonnan a rá­­zuhogó világ villódzó jelenségeit figyeli és va­lami imponáló művészi fegyelemmel rögtön el is rendezi és harmonikusan, hol drámai erővel, hol lágy és finom líraisággal jeleníti meg.

Next