A Magyar Nemzeti Galéria (1957)
adta nemzeti művészetünk megbecsülésének. A művelődés tömegnevelő fontosságának elismerését tanúsítja ez, azt, hogy a szocializmus építését egyre kevésbé lehet elképzelni a tudás és ízlés gyors és igényes terjesztése nélkül. Ötven év előtt, amikor a Szépművészeti Múzeumot felavatták, már a kapunyitás pillanatában se jutott elegendő hely a hatalmas városligeti palotában a magyar képeknek és szobroknak. Ott ugyanis a külföldi és a magyar képzőművészet emlékeit együtt kellett bemutatni. Nemzeti képzőművészetünk kincsei sokszor csak ideiglenesen és idegen kiállítóhelyiségekben jelenhettek meg a nyilvánosság előtt, egyszer a régi Műcsarnokban, máskor az egykori Károlyi palotában. A magyar anyag egységes, minden kort és művészeti ágat felölelő kiállítására a Galéria 1957. évi megalapításáig nem volt lehetőség. A múzeumok pontos és elhatárolt profilirozása rendszeresebbé álló éremgyűjteményünknek eddig egyáltalában nem volt összesített kiállítása, rövidesen állandó jellegű éremtárlat nyílik a Galériában. A magyar grafikai gyűjtemény húszezer lapjából többéves kiesésekkel csak néhány száz szerepelt a kiállítótermekben. A jövőben művészeti technikák szerint, mesterek, korok és iskolák csoportosításával, esetleg monografikusan előbbutóbb minden jelentős rajzot, metszetet, karcot, iitőt be lehet majd mutatni. A Magyar Nemzeti Galéria megteremtése mai művészetünk társadalmi helyzetét is gyökeresen megváltoztatja. Alkalmat és keretet szolgáltat arra, hogy élő mestereink legújabb alkotásai múzeumi elhelyezéshez jussanak, s ha a kortárs ítélete esetleg nem is szól majd az örökkévalóságnak, napjaink képzőművészeti termése legjavát és átlagát a Galéria megőrzi az utókornak, a műtörténelem tudományának. A mai képeknek és szobroknak közgyűjteményekbe való kerülése nemcsak dokumentációs folyamat, inkább azért szükséges, mert így kapcsolódnak a legfrissebb törekvések az előzményekhez. A közvetlen szomszédság felismerhetővé teszi a fejlődés problémáit, segítséget nyújt a jelenlegi feladatok megoldásához, lelkiismeretességet követel a mesterség dolgaiban, tisztázza a művészi hivatás teljesítésének néhány alapvető feltételét. A múzeumi mérce állandó jelenléte ugyanis hozzájárulhat a képzőművészeti közélet erkölcsi szilárdságának kialakulásához. A Magyar Nemzeti Galéria létesítése nagy hatással van a művészi ízlés nevelésére. A művészetkedvelő közönség az elmúlt tizenkét esztendőben egyébként is megsokszorozódott, klasszikusaink és kortársaink alkotásai százezreket vonzottak eddig is a Brocky Károly (1807—1855) Vénusz ébredése. Az 1840-es évekből teszi a belső munkát, hatásosabbá az anyag publikálását. Borsos József (1821 — 1883) Nemzetőr, 1848. A Magyar Nemzeti Galéria életrehívása éppen ezért nemcsak helykérdés volt, de művészetünk történetének, fejlődésének közvetlen igénye, esztétikai, ideológiai, társadalmi, tudományos vonatkozásainak kellő érvényesítése is. Igaz, a helyhiány kiküszöbölése teszi lehetővé, hogy végre minden jelentős műalkotás helyére kerüljön. XIX. és XX. századi festményeink közül Székely Bertalan (1835 — 1910) Egri nők. 1867. háromszor annyit — mintegy ezer képet — lehet ezután kiállítani, mint korábban. Az elmúlt százötven esztendő magyar szobrászata alig került eddig a közönség elé, amit előtte bemutattak, az is a külföldi anyaggal keverten jelent meg. Háromszáz szobor kiállításával most teljes áttekintés adható egész kibontakozásáról. Rendkívül gazdag érmészetünknek — háromezer darabból Munkácsy Mihály (1844 — 1900) Siralomházban. 1878. Szinyei Merse Pál (1845 — 1920) Majális. 1873. Paál László (1846—1879) A fontainebleau-i erdőben. 1876. kiállításokra. Festészetünk, szobrászatunk, grafikánk önálló múzeuma ezután még több alkalmat biztosít a művészettörténet tanulmányozására, mestereink életművének felsorakoztatására,