Kurucz D. István (1976)
Kurucz D. István Hódmezővásárhelyt született és gyökerei olyan mélyek, hogy bár majd három évtizede él már Budapesten, művészetét mind tematikailag, mind az alföldi festészet hagyományaihoz való hűségben széttéphetetlen szálak kapcsolják ehhez a tájhoz és a benne élő emberhez. Hódmezővásárhely az új realizmus központja, állapítja meg lakonikus, de lényeget kifejező tömörséggel a Művészeti Kislexikon. Ez a megállapítás mai művészeti életünkben szélsőséges reagálásokat, visszhangokat kelt. A szélsőséges indulatok indokolatlanok, mert Vásárhely nem több, de nem is kevesebb, mint egy kizárólagosságra nem törő szólam a mai magyar művészet polifónikus együtthangzásában. Kurucz D. István művészetében jól ötvöződnek azok a jellemzők, amelyek ezt a műhelyt, vagy ha úgy tetszik, iskolát jellemzik. Ilyen a hagyománytisztelet, de nem a formai jegyek továbbéltetésével, hanem a művészeti, etikai magatartás folytatásában. Ez nála is, mint a nagy elődöknél — Tornyainál, Kosztánál — mindenek előtt mélységes humanizmust és tájszeretet jelentenek. Ez a humánum telítődik a szocializmus emberbe vetett hitével és annak tudatával, hogy a tartalmas, értelmes emberi életet mindannyiónk számára megteremthetjük. E korszerű művészi magatartás kifejezésére igen mélyre ásott. Felfedezte, és vitathatatlanul eredményesen alkalmazza, az évszázadok óta szunnyadó temperát .A középkori „klasszikus” tempera festést egyéni kutató munkája, leleménye és tehetsége által két irányban is tovább vitte, megújította. Egyrészt a régi tempera festmények könnyed, világos, levegős színei mellé a mély és komoly színeket is rávarázsolta palettájára. Másrészt megtalálta az útját annak is, hogy temperáin helyet kapjon a finom árnyaltság, és a tónusok gazdagsága. Ez utóbbi különösen felhőtlen egeiben nyert fölényes, sőt virtuóz megoldást. Mindezt anélkül valósította meg, hogy a temperára oly jellemző rajzosságot feláldozta volna. A vonalak kifejező ereje, természeti megjelenése a képi megjelenítése iránti vonzalmát legkifejezettebben az általa festette fákon érezzük. Nem fest lombos fákat. Mindig a lombtalan ágak, gallyak mozgalmas együttesét, szövedékét választja a leveleslombos folthatás helyett. Az Alföldet, a Tornyai által szenvedéllyel, drámaian, széles ecsetkezeléssel megformált „nagy semmit” Kurucz D. István nem egyszer a föld és ég két széles sávjára redukálja, de ezen belül az árnyalatok bőségét, változatosságát és a bujkáló festőiségét varázsolja elénk. Harmonikus színvilága legteljesebben a tarlók, rétek, füves zsombékok, szántások részletgazdagságában nyújt élményt. A föld azonban nemcsak gazdag felület nála, hanem annál sokkal több: emberi környezet, emberi munka színhelye. Alföldi tájfestményein valami visszatér nála az ősi földanya mítoszból, legalábbis a munka nyomán kenyeret, élelmet, életet adás gondolattársításig. Külön problémát jelent számára az ember és a táj, az ember és a tér kapcsolata. Tágas-teres alföldi utcái a táj szélesebb, tágabb arcát, lényegét is kifejezik. Érzelmileg leginkább portréiban van jelen. Ez azonban sohasem jelent érzelmességet, sokkal inkább az együttérző, azonosuló magatartást. Ez különösen parasztasszonyainál, nőalakjainál a formálás, festés gyöngédségével, lírizmusával párosul. Parasztembereiben a karakter elmosása nélkül érezzük az általános emberi jelenlétet. Szívesen fordul az emberi csoportok felé is. E művein annyira nem történik semmi, alakjai annyira csak vannak, hogy nem cselekvésük, hanem pusztán létük által vall róluk a művész és persze nemcsak róluk, hanem az ember és természet, ember és táj ősi kapcsolatáról is. Dömötör János a hódmezővásárhelyi Tornyai János múzeum igazgatója Életrajzi adatok: 1914-ben Hódmezővásárhelyt született. 1933- ban Szőnyi István magániskolájában tanult. 1934- ben a Képzőművészeti Főiskolán előbb Rudnay Gyulánál, majd Benkhard Ágostnál, Réti Istvánnál, Szőnyi Istvánnál a festőszakon, Nagy Sándornál a freskószakon tanul, Varga Nándornál pedig a grafikát. 1934-ben a Tornyai Társaság javaslatára Hódmezővásárhely városi tanácsa tanulmányi ösztöndíjban részesíti. 1940- ben végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, visszatért szülővárosába. 1941- ben római ösztöndíjat kap. 1942- 43-ban Rómában a Collegium Hungaricumban tovább képezte magát. 1943- 47-ben Hódmezővásárhelyt tevékenyen részt vesz a közéletben, és munkatársa a Vásárhely Népe című napilapnak. 1946- 47-ben a Vásárhelyt élő művészek szervezetének kialakításában és a közös létrehozásában vesz részt. 1947- ben bemutatkozik Budapesten és Szabó Iván szobrászművésszel közös kiállítást rendez a régi Műcsarnok termeiben. 1947- ben a Fővárosi Tanács műtermes lakást bocsát a rendelkezésére, és ettől kezdve a hódmezővásárhelyi műtermét is fenntartva dolgozik tovább. 1948- ban a Kossuth Akadémia képzőművész-körének vezetője. Az Akadémia megbízásából elkészíti az 1848-as szabadságharc népfölkelőit megörökítő freskó részletét. 1948- tól több mint egy évtizedig a Képzőművészeti Főiskola freskótanszakán Szőnyi István mellett tanít. 1949- ben a főiskola növendékeinek egy csoportját nyári gyakorlatra Hódmezővásárhelyre viszi. 1950- ben a Munkácsy-díj lllik fokozatával tüntetik ki. 1951- 52-ben elindítója, majd szervező társa a Honvédségi Képzőművészeti Stúdiónak.