Hencze Tamás festőművész (1977)
Piero della Francesca híres műve, Federico da Montefeltro portréja évszázadok óta vonzza a műélvezők csodálatát. Pedig az urbinói herceg markáns profilja, vagy az arcán megülő hatalmas szemölcsök igazán nem nevezhetők vonzónak. A benyomás inkább taszító, s ezen az sem változtat sokat, hogy a háttér tája szinte megindítóan szép, s az összefoglaló, a kép egészét meghatározó színfoltok dekoratív harmóniát teremtenek. A közönséget valószínűleg nem ezek a részletek vonzzák, hanem a kompozíció egészét jellemző, sugárzó elhitető erő, amellyel a festő a valóságot, a valódit megidézi; az a csoda, ahogy az ecset megrajzolja az arc mély ráncait, csúf szemölcseit. A reneszánsz művészetének talán legfelszabadítóbb erejű fölfedezése volt, hogy az ember képes a múló idővel együtt elmúló arcokat, jelenségeket a maguk eredetiségében megragadni és megőrizni. Később ennyivel már nem elégedett meg a művész. Már a barokkban is fontosabbá vált az ábrázolásnál, a látvány rögzítésénél az illúzió a valóság ismert elemeiből építkezve a sosemlátottnak az elhitetése. Az illúziónak korunk művészetében is meghatározó szerepe van: akár a barokkból ismert módon — mint Vasarely festészetében, — vagy éppen hiányának hangsúlyozásával — ahogy a hyperrealisták dolgoznak. Látszólag nem ismerik az illúziókat azok a művészek, akik puszta fény-, hang- és mozgáseffektusokból építik műveiket. Elemi eszközöket használnak, s a létrejött tárgyak csak önmagukra akarnak hasonlítani. — És mégis! Ki nem érzi Nicolas Schoeffer művei előtt állva, hogy egy varázslatos, ismeretlenül új világba került? — És mi más ez, ha nem illúzió? Hencze Tamást avantgárd művészeként ismerik. Képeire nézve hirtelenjében nem is mondhatunk mást: fehér-feketére egyszerűsített (néhol egy-egy sárgával gazdagabb) színvilágú, száraz matematikával átgondolt ritmusképeket fest. A kompozíció szigorúan kiegyensúlyozott, a felület harmonikusan egységes: minden olyan, minden úgy, ahogy a „nagykönyv" egy „neokonstruktivistá"-tól azt megkívánja. És valami mégsem stimmel! A néző valami nyugtalanító többletet érez. A képfelület egyik széléről meginduló, majd a másik oldalon halkan, észrevétlen visszaforduló mozgás Vasarely példáját idézi. Csakhogy Vasarely — szándékoltan! — a mozgásnak az illúzióját festi: az optikai kép és a valóságos tárgy ellentmondása élteti művét. Frencze azonban magát a mozgást festi meg: ábrázolja, megörökíti, ahogy Piero della Francesca a szemölcsöket Federico da Montefeltro arcmásán. Hencze Tamás festészetének elhitető ereje van, ahogy az volt a régiekének. Hencze a művészet egyik legrégibb titkát tanulta meg, azt, hogy elegendő, bőségesen elegendő a dolgokat a maguk átlagos mindennapiságában bemutatni. Persze ehhez az kell, hogy a művész a dolgokat előbb felismerje, mindennapiságukat meglássa. S mindehhez legelsősorban alázat kell — amit a régiek nagyon is jól ismertek — hogy végül ne is mutasson mást, mint amit meglátott és fölismert. Henczében megvan az alázat. De megvan a bátorság is: felismerésének fényében meri vállalni az avantgárdot a konzervatívokkal szemben, s meri vállalni a konzervativizmust. Hencze Tamás újra festő! Úgy festő, ahogy a régiek voltak, azzal a hittel, azzal az örömmel és felszabadultsággal. És azzal a fegyelemmel is. Kovács Péter