Fóth Ernő festőművész kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1979)
Mintegy félszáz alkotáson keresztül, bő évtizednyi munkásságról ad számot Fóth Ernő jelen kiállítása. Ha összességében szemléljük műveit, elsőként az lehet benyomásunk, hogy nagyon átgondolt, tartalmas és törekvésében a változatosság mellett igen egységes festői világa. A művész ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik a pályakezdéskor már kötetlenebb szemléletű hazai képzőművészeti életbe kapcsolódhatott be, így kibontakozását nem béklyózta kötelezően előírt stílusirányzat, s a szabadabb művészi fantázia, az alkotói kísérletezés, az alakítás módozatainak gyakorlati végigpróbálása a rendszeres művészi munka alapjaivá válhatott. Fóth Ernő már pályája kezdetén — két évtizeddel ezelőtt — élt az említett lehetőségekkel, de soha nem élt vissza ezekkel. Ugyanis mindig etikai felelősségérzettel és szigorú önkontrollal alakította útját: nem bocsátkozott felelőtlen és divatos stílusjátékokba, nem rekedt meg képzelete egy esetleg elért újszerűség vagy csupán eredeti vizuális élményt jelentő effektus fokozati szintjén. Ehelyett önmaga fejlődésének, valamint a modern képi alakítás lehetőségeinek tapasztalalatait vonta le tanulságként, s fokozatosan kiérlelt szakmai mesterfogásokat a képzelőerejét és valóságélményeit ötvöző tartalmas mondanivaló szolgálatába állította. Természetesen Fóth Ernő művészi fejlődésének útja nem volt ilyen gördülékeny és gondtalan, mint amilyennek az utólagos, visszatekintő elemzés alapján látszik. Generációjához tartozó több pályatársához hasonlóan, ő előtte is Domanovszky Endrének a 60-as esztendőkben festészete állott tanulságként: annak robbanó festői dinamikája, nagyvonalú és elemeiben is mutatkozó monumentalitása, mélytüzű koloritja a bátrabb komponáláshoz adhatott példát. A továbbhaladás azonban hamarosan a relieffel — vagyis a szobrászat egyik műfajával — határesetet képező színes és plasztikus táblakép irányába fordult, amelyben mindinkább helyet kaptak az elvontabb, s a valóságjegyekre mindössze csak utaló, vagy a teljesen autonóm formák. Tárgynélküliségük ellenére a valószerűség atmoszférájának sugárzását érezhetjük ezekből a műveiből is, mert a fantázia kötetlen és parttalan szárnyalása helyett a formák szigorú választékossága, szűkített színskálája és logikusan épített, szerkezetes rendje földhözkötöttséget idéz. A hetvenes évek elejétől kezdett kibontakozni teljes érettségében Fóth Ernő festészete. Szinte aszkétikusan vállalta magára felhasznált motívumainak szűkítését, hogy a megmaradt elvont formákat mind teljesebb festői képzéssel konnéttá, a valóság részévé tegye, s ugyanakkor változatos összekapcsolásokkal mind tágabb tartalmat és egyértelmű jelenséget ragadjon meg. A művész mindezek folyamán úgy vált realistává, hogy a hagyományos természetelvűséget, a látványszintet messze meghaladta. Ehhez a modern képzőművészet minden eszköztárát ma is figyelembe veszi: a tárlatszerkesztés helyett képsíkban gondolkodik, s motívumainak kitűnően választott léptékével fokozza műveinek belső feszítőerejét, a választott témák monumentalitásának éreztetését. A szinte mindig az első síkban ábrázolt tartalom a közvetlen közelség hatóerejét teremti meg: részeseivé válunk képi világának, amely szónoki hatások nélkül és egyszerűségében is mindig emelkedett szellemiségű. Mi is jellemzi ennek a festészetnek tartalmát? A művész — legyen képeinek tárgya, címe bármi — nem történeteket, cselekményt vagy eseményeket ragad ki a való életből, hanem valamely konkrét vagy teremtett jelenséget idéz meg. A szó szoros értelmében „kiragadja” témáját az elképzelhető, de mellékesnek, feleslegesnek ítélt környezetéből, s így a tartalmi lényeg válik művészi hatóerővé. Műveinek szimbolikus vonatkozásai a kiemeléssel, a hangsúlyok pontos és egyértelmű képzésével megnőnek; választott témáinak egyedi módon értelmezett, de ugyanakkor szinte egy-egy pregnáns típusát teremti meg. Képei hosszúk