Kocsis Imre festőművész kiállítása (Pécsi Galéria, 1979)
Lehet-e a művészeti alkotást komolytalannak tekinteni? Lehet -e ellenszenvesnek tartani? Lehet-e nem érteni? Lehet-e elítélni? Lehet-e beskatulyázni? Lehet-e önmagában megmagyarázni? Lehet-e igaznak elfogadni? Lehet-e.........? Mindent lehet. De kérdéseinket végtelenségig folytatva sem tudjuk azt az alapkérdést egyetlen mondattal megválaszolni: mi a műalkotás? Csak körülírni tudjuk, csak viszonyító fogalmakkal beszélünk róla, csak valamilyen összefüggésrendszerbe ágyazva, csak objektív,csak szubjektív, csak pártatlan, csak pártos,csak időtlen,csak korhű és más relativitások függvényében próbáljuk értelmezni:mi a műalkotás? És aztán ítélkezünk. Kialakítunk magunknak - időtlen idők óta - egy mindenkor viszonylagos játékszabályrendszert, melyről azután azt állítjuk, hogy az adott társadalmi körülményektől függő, meghatározott, az általánosra érvényes értékrend része - és azt a valamit, amit műalkotásnak nevezünk, beillesztjük ebbe a játékszabályrendszerbe. Hogy ezeknek a játékszabályoknak a felállítása és a mű valódi tartalmának mennyi köze is van egymáshoz - ezt alighanem soha nem fogjuk egyazon dolognak tartani, bár körültekintő leírásokkal önmagunkban logikus értelmezést nyújtunk is. A mű létrehozásának legbelső titka titok marad. De legalább a játékszabályokat betarthatnánk. Legalább minden mű előtt valamiféle megfoghatatlant el kellene fogadnunk, el kellene hinnünk, hogy mindaz a valóságos, konkrét és kézzelfogható, amit szavak, hasonlítások ideák relativitásában a művel szemben /és vele/ tudunk, csak egy külső burok. Rá kellene jönnünk, hogy éppen azt értékeljük benne a leginkább, amit már semmiféle értékmérővel sem tudtunk megfogni -csupán érezzük, hogy a műben jelen van. Érdemes-e kisebb igénnyel alkotást létrehozni, minthogy a megfoghatatlanból valamit is biztosan megidézni véljünk? Nem. Ebben minden alkotó hisz, legalább addig, míg újabb kétség és hit nem gyötri, hogy egy újabb művel még jobban tudja majd előadni konkrétról és megfoghatatlanról egyaránt a saját véleményét és érzését. Mi, a játékszabályokban partnerek, csak úgy juthatunk közelebb ehhez a valósághoz,ha saját szabályrendszerünket egyre jobban gazdagítjuk, s partnerként egyre érzékenyebben tudunk kérdésekkel - jó kérdésekkel! - válaszra várni egy mű előtt. Így talán a mű alapkövetelményeinek hitele - hogy a maga eszköztárában tökéletes - nem elsőrangú, hanem természetes, magától értetődő dolog,s így talán valóban felkészülhetünk a gondolati párbeszédre: mi miért van úgy és nem másként? Kocsis Imre művészete máris rengeteg ilyen lehetőséget kínál. Sokféle. Műfajban. Művészeti programban. Technikai megoldásokban. Ki Kocsis Imre?s eddig mivel küzdötte ki a maga művészeti helyét-életpályája adatai adnak éppen elég tájékoztatást. Műveinek témáihoz azonban magunknak kell eljutnunk - ez már nem rajta múlik. Ha úgy hisszük, a művészettörténeti stíluskategóriák valamivel is közelebb visznek-úgy vélem, nagyon tévedünk. De mankónak azért nem árt geometrikus formaszerkesztést,realista festésmodort, hiperrealista felfogásmódot, design fegyelmezettségű absztraháló képességet, fotó-kombinációs sorozatok elvont témákra is koncentráló analitikusságát és más tájékozódó fogalmakat megemlítenünk. De ezek a mesterség követelményei, és Kocsis Imre nyíltan és joggal vállalhatja műfaji sokféleségében ezt a mesterségbeli felkészültségét. Mi inkább tanuljunk meg ebben a sokféleségben egyenkénti hiteles igazságokat, közös szándékot, netán értékeket megtalálni. Tanuljunk meg a játékszabályokkal komolyan bánni, készüljünk fel a jó kérdezésre - hogy a műalkotást megillető módon méltó válaszokat is tudjunk adni.........lehet-e.... A művész maga csak így érheti el - akárha csak saját maga számára - áhított célját: kortársi alkotó lehet. DVORSZKY HEDVIG KOCSIS IMRE festőművész KIÁLLÍTÁSA A PÉCSI GALÉRIÁBAN /SZÍNHÁZ TÉR 1./ A KIÁLLÍTÁS ANYAGA A SZENTENDREI MŰVÉSZTELEPI GALÉRIÁBAN VOLT KIÁLLÍTVA 1979 JÚLIUSÁBAN