Sárváry Katalin textilművész (Dorottya utcai kiállítóterem, Budapest, 1985)
Sárváry Katalin munkáiról (kiállításáról) Korábban egy tanulmányban azt írtam, hogy az öltözék nem igazán kiállítási tárgy; valódi értékeit használat közben a test és mozgás hozzáadásával, a valóságos tér eleven közegében érvényesíti igazán. Nos, napjainkban ez a kijelentés csak részben igaz, kizárólagossága módosításra szorul. Az utóbbi időben ugyanis merész és látványos koncepciók jegyében egyre-másra rendeznek ruha-kiállításokat szerte a világon. Divat lett talán az öltözködés? Vagy egyszerűen csak újra felfedezték azt, amit a klasszikus avantgarde jól tudott, hogy a ruha művészetként is értékelhető? Bizonyára ez utóbbiról van szó, a fogyasztói értékeken túl előtérbe kerültek az öltözék kommunikatív funkciói. Rangos múzeumok és galériák vállalkoznak arra, hogy feltárják azt a sajátos nyelvezetet, amelyet a ruházat a vizualitás számára jelent. Csupán bizonyításként említem azt a londoni kiállítást, amelyet a közelmúltban egy tokiói design stúdió tervezője rendezett „Divat tabuk nélkül” címmel. A bemutatott ,,body-work"-ök, más szavakkal a test architektúrái azt sugallták, hogy az öltözék, úgy is mint konstrukció, úgy is mint szisztéma, s mint eszmei háttereket hordozni tudó terv-objekt együttes a művészi közlés hatásos eszköze lehet. Sárváry Katalin tudatosan, több mint egy évtizede él a kiállítás eszközeivel. Ruháinak ez a mostani bemutatása eddigi munkásságának, korábbi kiállításainak öszszefoglalása. Bár a „Sárváry-ruhákat” városszerte ismerik, modelljeit sokan viselik — ő maga is kiállítási darabjai reprezentálják leginkább stílusa eredetiségét. Ruháiban a használati értéket mintegy evidenciaként kezelve, a hangsúlyt az öltözék lényegét érintő szerkezeti, arány-, szín- és térbeli modellálásra helyezi. Sárváry a rá jellemző nagyvonalú szerkesztését a népi szobások leleményeiből tanulta, amelyek napjainkra egyre szabadabbak és univerzálisabbak lettek. Legújabb munkái talán távol-keleti szisztémákkal rokoníthatók; nála is a test és kelme egyterűsége érvényesül, s az öltözék mint egy második bőr, testhez igazított burkolat, együtt mozog, együtt lélegzik vele. A teljes szélességben felhasznált anyagok, kimódolt szálirányok, egymáshoz szelídített mintázatok, jó helyeken rögzített szerkezeti csomópontok jelentik a stílust, idézik elő a varázslatot. A katalógus fotósorozata mintegy hozzájárulásként arra is felhívja a figyelmet, hogy a kelmék szabad áramlása miként hangolja át, erősíti fel a testalkat legjobb vonásait, s teremti meg a személy és ruházata intim kapcsolatát. Ezáltal az öltözék eredendő funkcióinak egyike születik újra, az „átváltozás” ősi gesztusa, mágikus erő, amelyet valaha az álarcnak, s a talizmánnak tulajdonítottak. Sárváry Katalin ruhái aktuálisak, jelenidőben az átváltozás élményét ígérik. SZILVITZKY MARGIT