Tandori Dezső grafikai kiállítása (Helikon Galéria, Budapest, 1985)

A kiállítóművész Tandor Dezső azonos Tandorival, az íróval. Máris érzem a bizalmatlanságot, hogy ő nem tagja a Szent Lukács céhnek, még csak képzőművészeti főiskolai diplomája sincs. Igaz. A bizal­matlanoknak csak annyit ajánlok, nézzék meg, itt a falakon Tandori grafikai lapjait, olvassák el ebben a katalógusban terjedelmes doku­mentációját, belőle az is meglátszik, hogy a festők maguk közé sorolják. Tandori autodidakta festő, a hatvanas évek végén kezdte képver­seit, lettrista műveit szerkeszteni, következtek vonalrajzai, majd a nyolcvanas évek elején fogott hozzá fakturális munkáihoz. Az utóbbi most a legkedvesebb törekvése, kiállításunk túlnyomó részét is ez a sorozat tölti meg. Ezeknek a lapoknak vezérmotívuma a falevél. Tan­dori elmondta, hogy madarainak gyűjtött füvet, s közben ébredt rá a levelek érdekességére, jelentőségére. A sokszorosító grafika törté­netében szokatlan felszereléssel dolgozik, az író műhelyének utenzi­­k­áival. Lefekteti a faleveleket, rájuk A/4-es gépírópapírt helyez, erre a fehér lapra pedig gépi indigót, carbonpapírt. Aztán a carbon fonákján cilindrikus Nescafés üveget görget, vagy a Kores írógépszalag dobo­zával dörzsöli, úgy használja ezt a skatulyát, mint az egykori nyomdá­szok, fametszők a Reibert. Mai nyomdásznyelven azt is mondhat­nám, hogy a falevéllel „cuk­ktolja” a papírost. Fölemeli a carbont - kész a levonat. Műfaját elneveztem carbonpapír monotípiának, hi­szen eszköze a másolópapír, a monotípia pedig olyan sokszorosító eljárás, amellyel csak egyetlenegy nyomat készül. „Hogyan rende­zem el a leveleket, nem tudom - mondja Tandori -, magam persze előre is komponálok, de igen nagy szerepet juttatok az esetlegesség­nek. Szándékaimat és az eredményt a carbonpapír választja el.” Sohasem a verseit illusztrálja, s nem fogja a grafikáit megzenésí­teni, a két művészeti ág kapcsolata azonban szoros: ugyanaz a szer­ző, miért is változnék meg a kézjegye, miért cserélgetné attitűdjeit a másik műnemben? Fontos együttható - mint Klee óta, Gulácsy óta, meg a művészettörténet századai óta annyiszor - grafikáinak cím­adása, „a címmel indokolom a művet” - deklarálja ő maga. Lapjain gyakori az irodalmi utalás, föltételezi nézője bizonyos műveltségét. Allegóriái néha olyan nyíltak, hogy direktségükben már nem is allegó­riák, bőven él a szójátékokkal, szóviccekkel, gagekkel, hülyéskedés­­sel. Máskor - illetve mindig, cáfolom gyorsan az előző mondatomat - két-, illetve többértelmű, talán enigmatikus, vagy éppen a néző nem érti meg első olvasatra. Amit az elején a kiállításlátogatónak ajánlottam, én is megnéztem Tandori Dezső grafikai lapjait. Láttam, jól komponál, biztos kézzel, jól szerkeszt, idézhetem a tárlaton nem látható - ismert - könyvborítóit is: profi munkák. A Tandori-grafika fő erénye, hogy minden kalligra­fikus játéka mellett súlyos és ökonomikus, hogy - festői szlengben mondva - „minden együtt van”, minden „ül”, minden „komplett”. Hogy is mondják ezt magyarul? Teljes. FRANK JÁNOS A VERSRESZELŐ (A KÖZELÍTŐ TÉL) / THE VERSEGRATER (THE APPROACHING WINTER), 1984

Next