Gobelin 14 (Vigadó Galéria, Budapest, 1986)
FITZ PÉTER A 60-as, 70-es évek textiles dilemmája az volt, hogy hogyan lehet az építészeti, közösségi teret úgy megformálni, hogy abban a textil szerves szerephez jusson. A 70-es évek nagy illúziója a tértextil volt: ez látszott általános és átfogó megoldásnak. Olyan textil, amely akár szoborként, térmeghatározó elemként a belsőépítészeti tervezés első pillanatától kezdve jelentős, de legalábbis partner szerepet kap. Mindez a 70-es évek második felére egyrészt műfajilag megvalósult — létrejött kiállítási formaként a tértextil —, másrészt az időszak dekonjunkturális gazdasági viszonyainak hatására zátonyra futott, az új funkció alkalmazására lényegében nem került sor. A textilművészet fő iránya a befelé fordulás, a kísérleti irány lett. A megújítás természetesen nemcsak a funkcióra, de a formára is vonatkozott. Ez alatt a kiürült tradíciók felfrissítését — festett, nyomott, szövött kárpit értelmét vesztett műfajának megváltoztatását értjük. A szövött kárpit esetében ez a kartonfestés a szövőműhelyi leszövetés elgépiesedett gyakorlatát jelentette. A gobelinnél a legfontosabb feladat az volt, hogy a személyes érintést, a művész kezemunkájából fakadó többletet kellett visszaszerezni. Ez a folyamat a 70-es évek végére érett meg annyira, hogy 1980-ban a szombathelyi Biennálé Gobelin címmel került megrendezésre. A cél az volt, hogy ,,a gobelin — ez a reprezentatív, patinás, rendkívüli manuális és munkabefektetést igénylő műfaj, amely egyúttal évszázadokon át a textilművészet megtestesítője, szimbóluma volt — lehetőséget kapjon annak bizonyítására, hogy van-e ma is megújulási képessége, közönsége, igazi hatóereje, jelölje ki valós helyét, funkcióját, szerepét a modern textilművészetben." — szólt a pályázati kiírás. Ma már tűnik, a bizonyítás több szempontból is sikeres volt. A művészeknek sikerült kitörnie a „leszövött festmény" tulajdonképpen műfajtalan köréből. A 70-es évek új textiles mozgalmának szellemi eredményei — tudatosan vagy öntudatlanul —, de mindenesetre beépültek a kárpítművészetbe is. Másrészt gazdasági téren is történt némi változás, újra épültek reprezentatív közösségi terek, elsősorban szállodák, és itt, ha nem is az évtizeddel korábban elképzelt módon, de mégis alkalmazták a textilt, mindenekelőtt a gobelint. Harmadrészt pedig igen fontos az is, hogy míg a 70-es évek tértextil és kísérleti textil igen szorosan kötődött a képzőművészeti neoavantgarde irányokhoz — s ezek elmúltával talajvesztett lett —, addig a gobelin önállóbb maradt, sőt bizonyos mértékben az új festészet előtérbe kerülésével a stíluskorszerűség helyzetébe jutott. Néhány éve kialakulóban van egy olyan fiatal művészekből álló társaság, akik összetartozásukat is vállalják és látják, érzik a gobelin új formai és funkcióbeli lehetőségeit. Ez pedig nem más, mint a szövésből fakadó egyedi műfaji lehetőségekre koncentrálás, olyan fajta látvány megteremtése, amelyet csak a gobelin tud létrehozni, s nem keveredik benne a félreértett festőiség textilre alkalmazásának téveszméje. Az összetartozásuk nem is annyira generációs alapokon nyugszik, mint inkább szellemi kapcsolat. Mindegyikük saját műhelyében dolgozik, de havonta összejönnek a Fészek Klubban beszélgetni, véleményt cserélni. Egy ilyen munka és koncentráció igényes műfaj esetében ez pedig rendkívül fontos: nincsen magányosabb a hetekig a szövőszék előtt görnyedő textilművésznél. Formailag igen sokfélék, de nem is ez a közös nevező — szerencsére —, hanem a nagy szakmai (technikai) tudással párosuló nyitottság, szellemi frisseség, ami talán művészetük további alakulásának legfontosabb záloga.