Szabados Árpád kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1986)
Beke László Szabados Árpád kiállítási meghívóján ez áll: „1944-ben Szegeden született, 1968-ban végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, az V. kerületi Cukor utcai iskola rajztanára." Ezt a szűkszavú információt kiegészíteném azzal, hogy első fontos bemutatkozása tavaly volt az újpesti Mini-Galériában, egyes grafikai lapjaival pedig mintegy három éve folyóiratokban, napilapokban találkozhattak mindazok, akik észre tudják venni a rengeteg semmitmondó rutinmunka vagy zavaros, modernkedő illusztrációk között is az igazi értékeket. És az is idetartozik még, hogy Szabados Árpád szülei áldozatos segítőkészséggel adták meg fiuknak a legnagyobbat, amit egyáltalán egy család nyújthat művész fiának: a szellemi környezetet. Úgy van rendjén, hogy mindaz, amit most említettem, és mindaz, amit Szabados Árpád most kiállított, egy-két évtized múlva csupán egy kiforrott művész életének egyetlen epizódját jelentse csak - de mégis úgy érzem, hogy már e pillanatban nagy súlya van annak, amit eddig „letett”, és teljesen felesleges lenne „egy tehetséges fiatal próbálkozásait" keresnünk munkáiban. Szabados Árpád művészetének egyik lényegi tulajdonsága, mely különösen pálcikás tollrajzain érvényesül, hogy az emberi vagy szerves konkrét formák átjátszanak az elvont térkitöltésbe, nonfigurativitásba egy rajzon belül. A vonalak sűrűsödése és ritkulása tehát plasztikus formákat tapogat körül, de ugyanakkor a „pálcikák”, vonalak, pontok egy hálórendszert is alkotnak, mely már a maga belső törvényeinek engedelmeskedik. Hasonló kettősséget figyelhetünk meg azokon a rézkarcokon vagy tollrajzokon, melyeknek a fő motívumát összerajzolt fejek adják, vagy egy elképzelt tükrözés bonyolult szimmetriája - néhol pedig e két motívumkör összekapcsolódása. Szabados Árpád művészetének lényegéhez tartozik ez a kettősség, vagy még inkább: vizuális többértelműség. Ha megnézzük a korábbi rajzokat - elsősorban a Brueghel-ihlette „Botosokra" gondolok - itt másfajta többértelműségnek lehetünk szemlélői: a mai művész gondolatvilágának egy szegmentuma úgy jelenik meg, hogy közben csorbíthatatlanul meg tudja őrizni a bruegheli világot is. Mert Szabados Árpád valahol mélyen hagyománytisztelő, és ez nem véletlen, mert az egész reneszánszát élő magyar grafikát is fűzi egy szoros szál ahhoz a korhoz, amelyben a műfaj legtisztábban adta magát: a 15-16. századhoz. Ezt a szálat tartja kezében Szabados Árpád is, amikor a részletek gazdagságával gyönyörködteti a nézőt. Vonalait ugyanúgy „végig kell olvasnunk", ahogyan egy Dürer vagy Brueghel-metszeten tennénk - és ezen a tényen mit sem változtat az, hogy ő talán a seurat-i pointillista módszerrel bontotta fel a látványt (színek helyett persze vonalakkal) majd állította össze a formákat. Ez a grafikai reneszánsz a hagyományok felélesztésén túl mást is ad: megpróbálja a részletek epikus élvezetét összekapcsolni azzal az érzéssel, amit egy monumentális mű láttán tapasztalunk. Az apró fragmentumokat mind nagyobb egységbe fogja össze, és elindítja a lapot (mint a Rekviem címűt is) a képpé válás felé. A probléma fordítottja is