Textiltervek '85 (nyomott anyagokhoz) (Budapest Galéria Kiállítóháza, 1986)
Ne beszéljünk textilről. A kiállításon látható minták sokkal inkább illuzórikus szándékkal készültek, semmint hogy a gyakorlati felhasználás nyűgét magukra vették volna. Épp emiatt hatnak sokoldalúbbnak, nyitottabbnak mint társaik, akiket már kint a piacon húznak, vannak. Minta!? A legvarázslatosabb vizuális médiumok egyike. Kit ne bűvölt volna el már gyerekkorában kaleidoszkópot rázogatva, színes papírokat hajtogatva, sarkait tépegetve teli várakozással, milyen is lesz majd remélve, hogy meglepetést szerezhetünk magunknak és barátainknak. Mondhatni játszadozásaink a minták jegyében teltek már a kezdet kezdetén. De mi is a minta? Ki tudná pontosan leírni természetét, netán definiálni, ráadásul röviden!? Mégis mindannyian tudjuk, sejtjük mi, mint ahogy azt is, milyen könnyen szerveződik mustrába, vagy épül le részleteire, motívumokba. Rapportba szedve kibogozhatatlan szövevényeket alkothat. Vászon, törtsávoly, atlasz és egyéb kiszámolásokban pedig egy-és-ugyanaz más és más jelenségként állhat elénk. Ez az egy-és-ugyanaz más sötét alapon és más világoson, vagy kodak-szürkén. Titokzatos, színeváltoztató lény. Kaméleon. És milyen a jó minta? - kérdezhetnénk. Ezt is könnyebb megérezni, mint megérteni, hát még megmagyarázni. Mégis nem árt, ha tudjuk, hogy a jó minta izgató, megfejthetetlen, önmagát néztető, alig felfogható, s nem utolsósorban varázslatos. Láthatunk-e a kiállításon varázslatos mintákat? Talán nyomokban igen. A többség a tanult ízlés eszköztárával jelentkezik híján a meglepőnek. Persze nem könnyű korszakot meghatározó jelekhez jutni, s azok leginkább egy-egy kiemelkedő látnok művésztől maradnak ránk a különféle korokból. Gondoljunk csak William Morris magánvaló szövevényeire, indaözöneire, mennyire meghatározták az egész korszakot, mint ahogy napjainkban Keith Haring adja a hangzást. S a közelmúlt? Mondrian, Pollock, Mark Rothko, Vasarely, Agnes Martin. Nincsenek túl sokan, s furamód nem iparművészek. Mintát alkotni és mintát tervezni két különböző dolog. Ez a mostani kiállítás leginkább tervezett mintákat mutat be. Tisztes, jó ízléssel, zömében friss kedvvel festett papír munkákat, melyek divatkészek. Talán túlzottan is ízlésesek. Az ízlésesség pedig nem mindig legjobb kenyere a műnek. Nem olyan alapvető tápanyaga a kiválóságnak, mint azt az iparművész rendszerint feltételezi. A bemutatott anyag finom és nőies, gesztusaiban visszafogott. A legjobb darabokban egyetlen motívum adja a mintaképet, a többi töltetet a gesztus. Az egyetlenmotívum mint minta a legősibb és legenergikusabb lehetőség. Ez a tulajdonság a kiállításon is megfigyelhető. A kevésszámú erős mű szinte csak egyetlen elemet sejtet. Ezek sugallják leginkább a különösséget. Különösség?! Nélküle nincs jó minta. A különös ugyanis mintalételem. A minta olyan utas, aki szívesebben hordatja magát a különösség fogalmán, mint akár festővásznon, papíron, kerámián, egyebeken, vagy textilen. A jó minta mindig csodálatos és ámulatba ejt. Ha téged nem, legalább engem. Gyakran elválasztó, de összeállásra is ösztönöz. Egyszóval jócskán társadalmi töltésű. És végül elmondhatjuk, hogy amikor soron van uralkodó, de sikere rövid életű, lénye hervadó természetű, talán azért is, mert alját és javát egyaránt felemészti a mindennapi divatigény. Igen. A mintát könnyen emészti el az élet, hogy aztán soha többé ne lehessen az ami volt, mindenkit érintő jelenvalóság. Ha letöröljük róluk a múlt időporát, s újra felszítjuk irántuk érzett szimpátiánk, a dolog akkor sem lehet már többé az, ami jelenében volt. Megfordíthatatlan viszony ez, s a régihez való kapcsolódásban is sokszor leginkább csak az anyagálom, azaz a mintahordozó léte és érzékisége az, amivel viszonyunk alakul. Talán ennek tapasztalásával lehettünk volna gazdagabbak, ha 1976-ban a Magyar Nemzeti Galériában rendezett textil-grafika kiállítás nem kap annyi Vadas-kritikát, s a szakma nem szegi kedvét. Kár, hogy a szűkebb társaság csak most, tíz évvel később nyúlt újra a minta világában fellelhető kalandhoz. Ha nem így történik, s gyakrabban néztük volna meg, mit is akarhattunk, s mit tudhattunk volna, most lenne mit leporolni, s a múltbelit az itteni maiak mellé odatenni, hogy viszontláthassuk egykori lelkesült mintájú önmagunkat. ATTALAI GÁBOR