Tóth Árpád emlékkiállítás (József Attila Könyvtár Kiállítóterme, Miskolc, 1986)

Tóth árpád emlékkiállítás JÓZSEF A. KÖNYVTÁR KIÁLLÍTÓTERME, MISKOLC '86. IV. 24.-V. 25. Angyal a pokolban. Sze­münkben: a nagy nemzedék tag­ja. Szemünkben: inkább tanít­ványa. A fővárosiaknak vidéki, a debrecenieknek pesti. Bete­gen élni és a megérdemelt, ne­hezen megdolgozott jövedel­met is kegyelemkenyérként át­venni. „Örök virágok" közt ál­modni és mecénások kegyéből tengődeni. Súlyos betegként a Tátrát járni és közben a család napi betevő falatáért aggódni. Számon tartva a magyar líra egyik legszebb csillagképében, mégis igazi elismertetését csak a jövőtől várni. Rövid életében ez adatott neki. Keresztúton élt, művészete is ezt mutatja. Mintha kétféle ember élne benne: az egyik a szenvedéseket keservében különböző hangon felhánytorgató, a másik angyali türelemmel néz szem­be a végzettel, mintha valamilyen elveszett paradi­csom emléke varázslattal feledtetné vele a mindenna­pok megalázásait, robotját. A levelek: a torz valóság, a versek, ami kiemeli a köznapi csapdából. A levelek: a pokol. A versben: ünnepi­ fenségesként poetizálódik át a jelen, a halandó túllép esendő történetén. Epe és vér nem tud átlényegülni ódává vagy elégiává. Nála szétválik a költészet és földi mása. Pokoljárása égette-pusztította az embert, — lenyo­matát levelei hordozzák. A magyar próza remekei. El­lentétben a naplóírókkal, ő nem maga magának össze­gez, és nem is az utókorra kacsintva jellemez. Csak tá­jékoztat. Négy-öt állandó címzettje van, ugyanannyi szólama prózájának. És ezek kiegészítik egymást: ösz­­szefonódnak, ellenpontozódnak. A költő­ már nem a Centrál-kávéházi Nyugat-asztal elesettje, a fordításokért versenyző, epésen ironikus mást szapuló, hanem a mindnyájunk nevében feltá­madni akaró. Költőként csak az élet egy bizonyos szférájá­ban vált ihletképessé, de ha egyszer megtörténik a gátszaka­dás, a csúcson van azonnal. Íme egyetlen év terméséből: Körúti hajnal, Esti sugárkoszorú. Lé­lektől lélekig. Ez már nem nyá­ri alkonyat, Hegyi beszédek fe­lé, Gyopár és leginkább: Az ősök ritmusa. A képzeletbeli magyar lírai antológia örök darabjai. A költőnek bizonyságra van szüksége: a benne élő, csak ál­tala kimondható üzenet öntu­datára. A „roppant, jeges űr" el­lenében „küldözött" sugár je­lentőségére. Lélektől lélekig úgy vezethet út, ha megtalálja a rendet a romokban: ez számára „az ősök ritmusa". 1923- ban szinte a semmi ellenében feltör egy hang, Pilinszky és Illyés felé üzen a maga elcsukló éteri zokogásával. Túl lezárt — vélhettük­­ ez a költészet, benne lát­ványosan testesül meg és fejeződik be egy stíluskor­szak — a szecesszió — líránk történetében. Persze, mint minden pillanat, ellentétek keresztezési pontja is. Eb­ben a zárásban, örökös témává emelt búcsúzásban új utak is nyíltak. Alkotóként, a beteg ember iszonyatá­val szigorúan vigyázott, nehogy torzó maradjon utá­na, ma mégis arra figyelünk, ami kiegészülni vágyott benne. Ez köti össze utókorával. Az Örök virágok utolsó darabja az Archaikus Apolló-torzó. Önkén­telen ars poetica. Költői rangját, mára halál távlatából Szabó Lőrinc, az ifjabb pályatárs által felidézett anekdota jellemez­heti leginkább: „Baráti beszélgetés idézte az emléke­zetembe a minap Babits Mihály tréfás nyilatkozatát ar­ra a társaságban feltett kérdésre, hogy melyik a leg­szebb magyar vers. »Melyik? Hát — Shelley Nyugati szele Tóth Árpád fordításában!«".­ Kabdebó Lóránt

Next