Tóth Árpád emlékkiállítás (József Attila Könyvtár Kiállítóterme, Miskolc, 1986)
Tóth árpád emlékkiállítás JÓZSEF A. KÖNYVTÁR KIÁLLÍTÓTERME, MISKOLC '86. IV. 24.-V. 25. Angyal a pokolban. Szemünkben: a nagy nemzedék tagja. Szemünkben: inkább tanítványa. A fővárosiaknak vidéki, a debrecenieknek pesti. Betegen élni és a megérdemelt, nehezen megdolgozott jövedelmet is kegyelemkenyérként átvenni. „Örök virágok" közt álmodni és mecénások kegyéből tengődeni. Súlyos betegként a Tátrát járni és közben a család napi betevő falatáért aggódni. Számon tartva a magyar líra egyik legszebb csillagképében, mégis igazi elismertetését csak a jövőtől várni. Rövid életében ez adatott neki. Keresztúton élt, művészete is ezt mutatja. Mintha kétféle ember élne benne: az egyik a szenvedéseket keservében különböző hangon felhánytorgató, a másik angyali türelemmel néz szembe a végzettel, mintha valamilyen elveszett paradicsom emléke varázslattal feledtetné vele a mindennapok megalázásait, robotját. A levelek: a torz valóság, a versek, ami kiemeli a köznapi csapdából. A levelek: a pokol. A versben: ünnepi fenségesként poetizálódik át a jelen, a halandó túllép esendő történetén. Epe és vér nem tud átlényegülni ódává vagy elégiává. Nála szétválik a költészet és földi mása. Pokoljárása égette-pusztította az embert, — lenyomatát levelei hordozzák. A magyar próza remekei. Ellentétben a naplóírókkal, ő nem maga magának összegez, és nem is az utókorra kacsintva jellemez. Csak tájékoztat. Négy-öt állandó címzettje van, ugyanannyi szólama prózájának. És ezek kiegészítik egymást: öszszefonódnak, ellenpontozódnak. A költő már nem a Centrál-kávéházi Nyugat-asztal elesettje, a fordításokért versenyző, epésen ironikus mást szapuló, hanem a mindnyájunk nevében feltámadni akaró. Költőként csak az élet egy bizonyos szférájában vált ihletképessé, de ha egyszer megtörténik a gátszakadás, a csúcson van azonnal. Íme egyetlen év terméséből: Körúti hajnal, Esti sugárkoszorú. Lélektől lélekig. Ez már nem nyári alkonyat, Hegyi beszédek felé, Gyopár és leginkább: Az ősök ritmusa. A képzeletbeli magyar lírai antológia örök darabjai. A költőnek bizonyságra van szüksége: a benne élő, csak általa kimondható üzenet öntudatára. A „roppant, jeges űr" ellenében „küldözött" sugár jelentőségére. Lélektől lélekig úgy vezethet út, ha megtalálja a rendet a romokban: ez számára „az ősök ritmusa". 1923- ban szinte a semmi ellenében feltör egy hang, Pilinszky és Illyés felé üzen a maga elcsukló éteri zokogásával. Túl lezárt — vélhettük ez a költészet, benne látványosan testesül meg és fejeződik be egy stíluskorszak — a szecesszió — líránk történetében. Persze, mint minden pillanat, ellentétek keresztezési pontja is. Ebben a zárásban, örökös témává emelt búcsúzásban új utak is nyíltak. Alkotóként, a beteg ember iszonyatával szigorúan vigyázott, nehogy torzó maradjon utána, ma mégis arra figyelünk, ami kiegészülni vágyott benne. Ez köti össze utókorával. Az Örök virágok utolsó darabja az Archaikus Apolló-torzó. Önkéntelen ars poetica. Költői rangját, mára halál távlatából Szabó Lőrinc, az ifjabb pályatárs által felidézett anekdota jellemezheti leginkább: „Baráti beszélgetés idézte az emlékezetembe a minap Babits Mihály tréfás nyilatkozatát arra a társaságban feltett kérdésre, hogy melyik a legszebb magyar vers. »Melyik? Hát — Shelley Nyugati szele Tóth Árpád fordításában!«". Kabdebó Lóránt