Veress Pál festőművész kiállítása (Enst Múzeum, Budapest, 1986)
Ritka madár a Veress Pál-bemutató: kiállításainak jegyzékéből látjuk, hogy a két évtizedes intervallumot is csak tízéves vetésforgók követték. Mostanra szerencsésen — nem is akárhol — az Ernst Múzeumban rendezhetett retrospektív jellegű tárlatot. Éppen Veress újabbkori híveit lephetik meg a kiállítás korai bevezető darabjai, egy brilliánsan tehetséges, fanyaran Fauve-os festőt ismerünk meg, éppen olyan alkatot, amely voltaképpen hiányzik a modern magyar művészet spektrumából. A vízválasztó azonban az 1969-es kiállítási anyaga volt, ez lett a par excellence Veress Pál a Bálványok című, azóta is szaporodó ciklusával. „Szélsőségesen humánus festő — írta róla a kulcsmondatot Weöres Sándor —, hiszen sohasem a természetből, mindig csak a kultúra emlékeiből merít.” De a festő nem tartja magát a görög művészet — ilyen, vagy olyan — örökösének, előképei jobbára a kései kőkorszak óriási vertikális kőoszlopai, a menhírek, máskor a prekolumbián totemoszlopok, az idolok, esetleg az óegyházi ikonok világa meg a trecento ábrázolásai, meg a népi fafaragások vagy éppenséggel a madárijesztők. Egyszóval — ahogyan ő maga nevezi pontos-pontatlanul — a bálványok. Kisbetűvel és nagybetűvel is érvényesen. Képei, bármennyire absztraháltak is, majdnem kizárólag alakosak, alakok. Kompozíciói csaknem mindig hangsúlyozottan vertikálisak, máskor pedig mintha geometrikus ábrákra utalnának, de csakis utalnak, mivel a szándékos szabálytalanság és a tudatos elnagyoltság a jellemzőjük. Sajátos eljárása — alighanem ő maga volt a műfaj, a technika megteremtője — a salakrelief. Ez olyan festészet, amely már átlépte némileg a plasztika, legalábbis a dombormű határát. Hatásában a sziklák rusztikus felületére emlékeztet, méginkább az épületek falain színes vakolatrétegekből vájt sgrafitto technikára. Ahogyan kompozícióiban Veress áthidalta a geometrikus és a lírai tartalom ellentétét, ezeken a salakreliefeken kibékítette az intenzív színek és a színredukció ellentmondásait is. A reliefek tudniillik csak úgy magukban élénk színűek volnának éppen, de határozottan tompítja, redukálja őket az érdes felület fényt nyelő optikai hatása. Mondhatnám, valamennyi művének fortélya a statika és az expresszivitás, az örökérvényűség és a mozgalmasság furcsa és oly ritka egysége. Veress Pál legkedvesebb módszere a sima, szinte vakolt alapból hol markánsabban, hol gyengédebben kiemelkedő domborművű figura megfogalmazása. Mereven, „bálványszerűen” merednek ránk ezek a figurák, hiszen bálványok is. Másutt folyóvízben mosott fadarabok objet trouvé-it applikálja a képsíkra. Festmény ez is, szobor is, vagy valami harmadik. Veressnél a technika természetesen egybevág a tartalommal. Egyik sokszorosító grafikai leleménye a deszkanyomat, ez nem más mint lapdúc-fametszet, csak a közvetítő, festékfelhordó anyag a nemtelennek vélt puhafa. Egy sajátos, bonyolult, összetett kollázstechnikát is kitalált magának: egyes fanyomatlapjait csakis azért vonja le, hogy aztán fölszabdalja őket. Hogy ezekből a darabokból egészen mást, új művet komponáljon. Ilyenkor — paradox módon — őnála a „talált tárgy” egy Veress Pál grafika. Olajfestményei megint mást mondanak, mint az előbbi eljárással készített művei. Olykor a harsányságot is kedveli, intenzív sávjait a korai Hundertwasser festészetével találom rokonnak, bár valószínű, hogy Veress nem is ismeri az osztrák művésznek ezt a korszakát. A bálványokkal és a jelekkel ez a festő sohasem a kuriozitást kereste, minden extra eljárása csak újabb fórum számára, hogy saját mondanivalóját, saját véleményét elmondja és publikálja. Kevés festészetben ötvöződik ilyen magától értetődő egységgel az ösztönös és a tudatos, mint a Veress Páléban. Frank János