VI. Dunántúli Tárlat (Kaposvár, Somogyi Képtár, 1987)

Úgy tűnik, hogy a Dunántúli Tárlat számontartott eseményévé vált művészeti életünknek. Hazánk művészetének és művészeti eseményeinek összképét évtizedeken keresztül szinte áttekinthetetlenné torzította az a tény, hogy a képzőművészek és iparművészek négyötöde a Fővárosban él és tevékenykedik. A létszámarány ma is ez, de a helyzet lassan változóban van. A változatás szándékát jelezte korábban, hogy a képzőművészek és iparművészek szűkebb szakmai bemutatóiknak a Fővároson kívül kerestek és találtak helyet: grafika és ötvösség - Miskolc, kisplasztika és kerámia - Pécs, festészet - Szeged, textil - Szombathely, érem - Sopron, faszobrászat - Nagyatád, egyedi rajz - Salgótarján, akvarell - Eger. Igen ám, de ez még nem volt önmagában változás: a szakbiennálék katalógusainak névsorait böngészve felfedezhetjük, hogy ezek ’’kihelyezett” kiállítások, a kiállítók négyötöde - az országos aránynak megfelelően - budapesti. Alig eltérő az arány az ún. "tájtárlatoknál” (Szegedi és Debreceni Nyári Tárlat, Vásárhelyi Őszi Tárlat, Salgótarjáni Tavaszi Tárlat, az egykori Balatoni Nyári Tárlat, hogy csak a legjelentősebbeket említsem), mert ezeknél a rendezők iránti tisztelet javítja valamelyest a vidékiek arányát az illető régióban élő művészekből. Félreértés ne essék - nem akarom kortárs hazai művészetünket ’’fővárosi” és ’’vidéki” ágra, stílusra vagy irányzatra bontani, de fel kell hívni a figyelmet a vidéken élő alkotók eltérő - nehezebb - helyzetére, amely sok összetevőből áll a szállítási problémáktól kezdve a művészeti intézmények budapesti székhelyeiig. A lényeg: a fővároson kívül élő művész jóval nehezebben vívja ki az őt egyébként kvalitásánál fogva megillető helyet az országos művészeti közéletben, mint a fővárosi, és ez a nehézség a ”0” kilométerkőtől való távolsággal egyenes arányban növekszik. Érthető, hogy az egyes területeken élő alkotóművészek igyekeztek saját fórumokat teremteni maguknak; ezek voltak kezdetben a megyei tárlatok, majd a két-három megyét összefogó regionális kiállítások. Kétségtelen, ezekre is szükség van, de a viszonylag kis területeken élő művészek csekély létszáma nem teszi lehetővé értékelhető, objektív összkép kialakulását. A Dunántúli Tárlat, indulásakor inkább a ’’tájtárlatok” koncepciója szerint szerveződött, hiszen az elsőkön nem csak a Dunántúlon állandóan élő, hanem az innen elszármazott, illetve más módon kötődő művészek is részt vettek. A negyedik alkalomra szilárdult meg az az elképzelés, hogy ez a kiállítás csakis e félországnyi területen élő művészek fóruma legyen, de azoké aztán a lehető teljességgel .A Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége szervezeti felépítéséből következik, hogy kiállításunk meghívottjai közül kimaradnak a Budán és Pest megye egykori Budai járásában élő művészek.) Hogy a koncepciót a Dunántúlon élő művészek elfogadták, azt száraz statisztikai adatokkal is alátámaszthatjuk: 1981-ben, a IV. Dunántúli Tárlaton 87 kiállító 163 munkáját tekinthették meg a látogatók. Három évvel később, az V. Tárlat 107 művész 212 alkotását vonultatta fel, a mostani kiállításon 131 résztvevő 256 tárggyal szerepel. A számok - az emelkedő számsorok sem - önmagukban még semmit nem bizonyítanak. Az említett két kiállítás katalógusát - és emlékezetünkben a kiállított műveket - összehasonlítva a jelenlegivel, két tendenciát figyelhetünk meg: 1984-ben a növekedést elsősorban a fiatalok, a stúdió-korosztály nagyszámú jelentkezése biztosította; részvételükkel hangsúlyosabb teret kaptak egyes új tendenciák, az új szenzibilitás, az új expresszivitás, a mágikus naturalizmus. Ugyancsak erősítette az V. Tárlat színvonalát az iparművészek az előzőhöz képest jóval számosabb jelenléte: használati és dekoratív munkákat egyaránt küldtek textilben, kerámiában, üvegben, fémben Mostani kiállításunk részben másként alakult. A fiatal korosztály az előzőnél is magasabb arányban és figyelemreméltó munkákkal szerepel. Igaz, jónéhányat nem találunk itt most az V. Tárlat sikeres fiatal résztvevői közül, de sok új fiatal művész nevére bukkanhat a látogató. (Ennek részbeni oka lehet a lakóhelyi mobilitás is, de egyes esetekben művészi megtorpanás vagy másirányú orientáció.) Sajnálatos, hogy a VI. Tárlat iparművészeti anyaga korántsem olyan gazdag, mint az 1984. évi volt. Ennek egyik oka az esedékes Kerámia Biennáléval való egyidejűség lehet, de talán más, vonzóbbnak tűnő bemutatkozási lehetőség is visszatarthatta a területünkön élő iparművészeket. A következő tárlat szervezőinek e műfajokra majd fokozottabb gondossággal kell figyelniük... Jelen kiállításunk legfontosabb gazdagodása, s a Dunántúli Tárlatok jelentőségének, művészi hitelének erősítése az a tény, hogy a kiállításra beküldött úgyszólván valamennyi, a dunántúlon élő és alkotó idős, tisztelt mester. Az idős, tisztelt mester fogalmát nem az életévek vagy a díjak számával, hanem a már meglévő életmű jelentőségével mérem most , ha gondolatban végignézünk e félországnyi terület művészein, a kiállítások falain, a képtárak raktárain, akkor - egész kevés kivétellel - itt találjuk e kiállításon a Dunántúl valamennyi ”nagy öregje” alkotását. Itt egy emlékező pillanatra idézzük fel azokat az életműveket, amelyek az előző Tárlat óta végleg lezárultak, de alkotójuk munkáit akkor még láthattuk a kiállítóteremben: Áron Nagy Lajos, Gácsi Mihály, Kerti Károly, Raksányi Lajos. A fiatalokról és idősekről szólva a derékhadról sem szabad megfeledkezni (más-más a derékhad persze korban és kvalitásban), hiszen ők alkotják a kiállítás gerincét, a kor-derékhad van kitéve - és ezúttal a szokásosnál erőteljesebben - az ifjak és idősek nyomásának, a kvalitás-derékhad húzza a ballasztot, tolja az élbolyt és tűri a kritikát.. Úgy vélem, hogy a VI. Dunántúli Tárlat ma messzemenően jobb átfogó képet ad arról mi történik ma Magyarországon a művészetben, mint akár egy protokolláris országos kiállítás, akár mint a különböző kollektív kiállítások összessége. Itt nincsenek zug-provinciális csoportérdekek, humanitárius ’’helyi szempont” sem érvényesül nem favorizálják’’befelé” az "export-művészetet"; hála a Dunántúl művészei növekvő kiállítási szándékának, jelenlétének, e tárlaton azt látja a közönség, ami a valós helyzet. Ez van. VI. Dunántúli Tárlat, Kaposvár, 1987.