Szabó Zoltán festőművész kiállítása (Ernst Múzeum, Budapest, 1987)
Ideáljait eszmélése óta őrzi, mint ahogy monumentalitása is művészi bontakozásának kezdeteitől való. Első ecsetvonásakor a reneszánszban, Michelangeloban vélte felfedezni Istenét, s hite kikezdhetetlen ugyanúgy, mint ahogy hazai vonatkozásban zászlóján változatlanul Munkácsy neve áll. Függetlenül a kritikai hullámoktól, divatok változásától. Szabó Zoltán elutasításai és befogadásai mélyebbek annál, minthogy néhány évtized alatt megváltoztathatta volna azokat. Művészete alakult bár, de csak saját fejlődésének önmagát tagadó és önmagára épülő törvényei szerint. Már első jelentkezésekor szinte a mostanihoz hasonló érettségi fokot mutatott, művészete alakulását technikai próbálkozások, illetve az életben, közéleti helyzetében, közérzetében bekövetkezett változások formálták. Alapvetően figuratív kifejezési szándékát csak ritkán bontotta meg egyegy expresszív színekre épülő formajáték. Ez irányú kísérleteivel csak tehetségét próbálta, igazában mindig is csak a figurákkal kifejezhető drámai tematika érdekelte. A legerősebb érzelmek: szeretet, szenvedés, gyűlölet. Kifejezésükhöz nem véletlenül kölcsönzi a jól ismert bibliai sémákat, fest számos Madonnát a szeretet megidézésére, Golgotát a gyász, az emberi szenvedés adaptációjára. Egy-egy figurája az évek során önmagát érlelve újabb és újabb megfogalmazásokig szinte az asszociációk összegzésévé, a kapcsolódó fogalmak szimbólumává vált, így az Anya és gyermeke, a Kubikos, a sokszor saját vonásait viselő Korpusz. Egyébként is jellemző Szabó Zoltán alkotói sajátosságaira az egyes témákhoz való időszakonkénti visszatérés, így jelenik meg többször is vevre-jében a Deportálás, vagy a szenvedélyek összecsapásának hasonlóan éles szituációja, a Forradalom. De rendre kísérik munkásságát a különböző technikával és kellékekkel készített Önarckép variációi is. Az utóbbi években egyre több nagyméretű aktot találunk művei között. Főként szénnel, de olajjal, pasztelkrétával örökített női testek sorát. Karcsú, fiatal leányoktól túlcsorduló, érett asszonyokig. Ülve, fekve, kalapban pózolva, álomba henteredve, avagy köznapi természetességgel elernyedve. Arcuk mozdulataikhoz hasonlóan mezítelenül tükrözik sorsuk pillanatait. Nem mindig szépek, de valóságosak. Mintha a sokféle útkeresés, a klasszikus művészeti normák határain túllépő kísérletek, megmérhetetlen értékek és értékelhetetlen minőségek után újra a testek plasztikus tektonikájában, a formák rajzi hitelességében találná meg az alkotás örömét. A legegyszerűbb eszközökkel közelíti a legtermészetesebb formát, a női test vizuálisan átélhető hangulatait. Szabó Zoltán kiállítása az elmúlt hét esztendő összegzése. Tematikus képei keményebbek, formáik, szerkezetük zártabb. Még az Anya gyermekkel kompozíciók is. A művész líraiságát ez esetben az aktok formálásában teljesíti ki. Monokróm olajképeit az utóbbi néhány évben erős, teli vörösek, kékek, sárgák tüzesítik, tájait, csendéleteit érezhetően egy belső lobogás fűti. A művész az angyalföldi Tripoliszban született, onnan indult művészi pályára, s hosszú évekig ez a környezet táplálta alkotó szellemét. Az urbanizáció áldozatul vette gyerekkora színhelyeit, az emlékek nyomában új városrész nőtt. Szabó Zoltán azonban nem tudott másutt gyökeret ereszteni, minduntalan visszakívánkozott. Most újra Angyalföldön él, egy kis darabján a múltnak, fák, virágok között. Újabb festményein a színek friss öröme a hazatérést jelzi, a céljához közeli ember békéjét. Egri Mária