Balás Eszter kiállítása (Dorottya utcai kiállítóterem, Budapest, 1989)

érdemes: az életre és a művészetre, amelynek ha van is kora, mégis időtlen. Balás Eszter portrékat csinál, a kegyetlen éleslátás és a megértő szere­tet emlékműveit. Plasztikákat játszóterekre, amelyeknek funkcionalizmu­sát és esztétikumát a legilletékesebb, a gyerek magától értetődően fo­gadja el. Mikor néhány hónapja műtermében jártam, így bámészkodtam én is ebben a rendetlen univerzumban, hol a földön, hol a falat borító polc tetején pillantottam meg valamit, ami a gyerek játszótérihez hasonló örömével töltött el. Utolsó látogatásom idejére a műterem átalakult. A portrék, a fejek testet kaptak időközben. A szó pontatlan, mert inkább jelképéről van szó, a geometria is álca, az őskultúrák szakralitását idézi. Balás Eszter szob­­rászata, mint az igaziaké mindig, a személyesből, a valóságosból táplál­kozik, de abból az örökségből is, amit a divat évtizedei helyett csak a művészet évezredeivel mérhetünk. A figura, melyet babiloni főpapnak né­zek, a kígyó, az oroszlán, az angyal aligha érthető meg teljesen, ha nem gondolunk épp oly intenzíven a Gilgamesre, mint a keresztény ikonográ­fiára. Ez a művészet több a jelenénél, része az ember és a művészet egyetemes történetének, a fárasztó mitológiai-gyári kellékek nélkül. Balás Eszter műtermében igen-igen rövid az új valóságtól művészetig. Szobrászata őszinte, egyszerű és igaz gondolkodás kifejezési formája, mellőzi az intellektuális sablonokat, formai közhelyeket. Balás Eszternek csak a magáéhoz van köze, s ez a miénk is. Nélkülözhetetlen számunkra, s mindjárt az első találkozás után felejthetetlen is. Köszönöm, Eszter. Sík Csaba Modern art has been victorious, but, as is the case with most victories, its triumph is a form of defeat. There was a time when success meant something quite different from material gain: it was the triumph of the artist over himself, over the current condition of his art. And this was a very perilous kind of success as one could easily die of it. To fend off the peril, the artist had to muster patience, endurance or help from fellow-artists; or from critics who were in most cases amateurs rather than experts. Ezra Pound was speaking from experience when he said: “...I’d favour the amateur if by amateur we mean the antithesis of the expert...”. Today, however, the first, and the last, word is that of the expert. Fully entitled by the mandate of victorious modern art, he makes reputations and generates lucrative market demand before he ever bothers to ascertain whether what he offers to the market is of genuine value. In judging, at least in the short run, it is mere novelty, never value, that counts.

Next