Kováts Albert újabb képei (Budapest Galéria Kiállítóháza, 1992)
Egy ideje, ha képre gondolok, körülhatárolt, zárt forma jelenik meg előttem, és arra törekszem, hogy meg is jelenítsem. Ez a forma kettős természetű. Egyfelől befoglaló forma, „nagyforma”, tehát a mű „tárgya”, másfelől - legalábbis törekvése szerint - maga a mű. Gyakran vágyat érzek, hogy engedjek e törekvésnek és körül is vágjam a nagyformát; lehet, hogy a háttér fölösleges, legalábbis közömbös. Ennek a technikai nehézségek mellett ellene szól, hogy képi és pszichikai értelemben egyaránt megnyugtató a tagolatlan, semleges háttér. A hagyományos felfogás szerint így kell lennie. De nem ritka a hagyománytól való eltérés sem. Az amerikai shaped canvas-nál például a festett motívum szabja meg a kép határait; organikus jellegű műveknél olykor úgy tetszik, mintha a formák löknék ki a képszéleket. Sokan realizálják a „körülvágást” - egy ponton túl azonban már kérdés, hogy szabálytalan alakú képről, vagy lapos szoborról van-e szó. Ekkor szembe kell nézni a háromdimenziós mivolt vadonatúj jelenségeivel. Pusztán az a tény, hogy a kivágott formának vastagsága van, akaratlanul is térbeliségre utal. Megkerülhetetlen kérdés. Ráadásul, úgy látszik, a háttértől sohasem lehet teljesen megszabadulni. A térben álló, vagy a térbe függesztett mű alakítja maga körül a teret és ami mögötte van, mindenképpen a háttér szerepét veszi át. Megválasztása perdöntő a mű megjelenése szempontjából. Egyszerűbb tehát és kedvezőbb megoldás, ha a képmezőn belül maradok, a nagyformát rajta hagyom a hátterén. Kompromisszumot kötök. Ha a nagyforma kettős természetű, el kell fogadnom, hogy a háttér is az, némileg a kép