Régi Zoltán Mikszáth-akvarellek (Nógrád megye, 1994)

olvasmányélmény volt Mikszáth. Földjét nem járták, embereit nem ismerték, világa rejtve maradt előt­tük. Réti Zoltán képein viszont újra átéljük az elmúlt időt. S kérdések tolulnak fel bennünk, amelyek éppen azt igazolják, hogy a művész tovább tudta folytatni a mesét, visszaléptetve bennünket a voltba, az akkorba. Vajon sötétlik-e még az a fekete folt a Brezinán, vagy benőtte már a fű? Merre juthat Olej Tamás, hová került Lapaj Istók dudája? Baló Borosa könnyeit vajon ki törölte le, hová fújta a szél a kéri lányok haját? Örökre özvegy maradt-e Tímár Zsófi, Filcsik bundája vajon kit melegít ma? Mikszáth felesége emlékirataiban örökítette meg az író szavait, amelyeket akkor mondott, midőn egyszer hazalátogattak Ebeckre és Szklabonyára, s megálltak a temetők előtt: „Kétszeresen kedves előttem e két temető, mert nemcsak azok feküsznek itt, akik okozói voltak életemnek a kezdődése előtt, hanem azok is, akiktől megnyugvását remélem a bevégződése után...” A szklabonyai temetőben mára egyetlen magyar feliratú sír van: Mikszáth Mariskáé. S a többieké mind eltűnt már, ha éltek valaha a mikszáthi hősök. Modelljeik mindenképpen. Levéltárakban őrzött matrikulákból visszaköszönnek ránk az ismerős nevek: ott sorakoznak a Péri lányok, Filcsik István, aki valóban csizmadia volt, s leírják azt is, hogy 1856-ban egy megesett lány gyermekének éppen ő vál­lalta el a keresztapaságát. íme, itt a valóságos és a teremtett élet, Mikszáth Kálmáné és Réti Zoltáné. Kavarog előttünk a mese, az álom és a vaskos földi lét. Már nem is tudjuk, hol végződik az írás és hol kezdődik a kép. Az olvasás közben magunk elé képzelt arcok most valóságossá válnak, a történetek megelevenednek, felszárnyal­­nak a magasba. Az akvarellek sorában három, látszólag oda nem illő is van. Egy mohorai, illetve egy horpácsi kép. S egy Mikszáth-portré, a pipájából bodor füstfelleget eregető íróé. Mikszáth Horpácson töltötte utolsó nyarait, ott ült a tornácon, pipája füstjébe nézve ábrándozott a karos lócán. Ki tudja, miről? Talán éppen azt a pár mondatot formálgatta, amellyel 1910-ben üdvözölték a díszes jubileumi ünnepségen a nógrá­diakat, s ahogy mondta: csak azért fáj a szíve, hogy a mennyországban nem hallhatja majd a nógrádi erdők zúgását. Réti Zoltán Nógrádban él. Ő a valóságban is, minden este, amikor álomra hajtja a fejét valódi, szép nógrádi erdők zúgása csendjében alszik el. Minden nap virágos nógrádi réteken sétálhat. S közben szívében, lelkében kavarog egy megélt, termékeny, embereket boldogító, alkotásokban gazdag élet a család, a szülőföld és Nógrád halhatatlanjainak emléke. Amely emlékekből most egy akvarellsorozat öltött testet, Mikszáthból­­ Mikszáthnak. Praznovszky Mihály

Next