Horváth Éva Monika Pasztellek (Budapest, 1999)
Nézem Horváth Éva Monika képeit. És el kell kezdenem a figyelem érlelését. Érzékelésem most hátára fordított szarvasbogár a vérrel hintett öltözék alatt. Körülvesznek a fájdalom tehetségtelen, ám nagyon is érvényes hüvelyei. Ennek a nőnemű lénynek a festészete körülrak egymást metsző sínjeivel, halvány hajtásaival, kikezdett kék kerekeivel, felszerel csengettyűivel, kötött kabátjaival, fehérkalapos bácsiaival, halhatatlan, egymásba csomagolt színeivel. Állok ennek a festészetnek nyitott kosarában, átmegyek a felfelé vezető utcákba, ahol a felborult asszonyok, férfiak kapaszkodnak a szélbe, titkos értelmű tárgyak úsznak közvetlenül a föld fölött. Megbámulnak és zsákba öltöznek a felhők, a virágok. A szememet kitakarja és megmosdatja a festészet. Transzcendenssé emelkedő ábrákat rajzol, megépíti a vonalakat, a kinyitott, átutalt síkokat, térdarabokat. Látom a vásznon, a vászon mögött a tét rúgásait. Kemény hordozható gondolatok mögül indulnak, nem menekülhet előlük senki. Tükrök mozdulnak el saját maguktól, új mértant bútoroznak be az évek a párhuzamosok termei fölött. Monika tükrében látom a szememet. És a bonyolult áldozatok látnak engem. És látom a szintest karcsapásait, izgatott leheletét a finomkodó jégen, a kisodort kövekre énekelt fegyelmet, melynek mindig van értelme. Megfordíthatatlan és kikeményített ezeknek a képeknek a csendje. Ez a festészet megfogalmazza számomra az időt. Megmintázza a másodpercek sovány táncát, az évek hízott hasát. Az idő. Igen, az idő ! Elszakadt kényszerek közül bújik hozzám, a tartam sátraiban guggolok, elhozza nekem a föld fölött soványan igazodó vágást, a délután számozott példányait. Ez a festészet feláll és nem telepszik le soha többé. A víz erdeiben, a levegő tócsáiban elindul, szétterpesztett szépségével terhesen lépked, biztosan, megingathatatlanul. Örülök, hogy létezik egy Horváth Éva Monika nevű, legszebben őrült szerelem. 1999. 8. 19. Hernádi Gyula