Kozma István J. (Sopron, Várkerület 75., 1999)
Visszanéztem félutamról... (Kereszthegy Európa közepén) Valamikor megérkezett egy öreg kis vonat Nagybánya családi ház nagyságú állomására, s a vonatból nagykalapos, bohémnyakkendős festők szálltak ki, akik abból ami először tárult látó szemeik elé - a Virághegyből, a Klastromrétből, a Kereszthegyből, a pénzverdéből, a református és a katolikus templom tornyaiból, a bányászházakból és az ég színeváltozásaiból - szilárd alapot raktak a korszerű XX. századi magyar festészetnek. Iskolát is alapítottak erre az alapra, amely hol jól, hol rosszul, hol ilyen, hol olyan formában, de a mai napig működik a városban. Nemzedékek (3-4-5?) érezték pengéjüket ezeken a motívumokon és ezekben az iskolákban, (beleértve, mondom, a jelenlegi művészeti oktatást), hogy jó megvívói legyenek az impresszionizmus, az expresszionizmus, a kubizmus, az avantgarde és mindenfajta e századi művészeti hadművelet bástyáinak és tűzharcainak. De nem a motívumok, nem a stílusok, és nem a mesterek - tehát a művészettörténet - Nagybányája él csupán, hanem olyan szellemtáj gyanánt is (hasonlóképpen pl. Szentendréhez vagy Kalotaszeghez), amelyet már nem a valóság vagy a hagyomány, hanem az a hivatás, az a funkció éltet amelyet valaha betöltött. Ilyen szellemtáj örökösének s egyben gyarapítójának vallja/vallhatja magát a „Mezőkövesden élő nagybányai festő’ , Kozma István, hiszen a szeme láttára tűnt el a festőváros, s telepedett rá egy idegenlégió beton sátortábora, hogy annál tündöklőbben, de veszélyeztetettségében annál segélykérőbben rajzolódjon rá a változatlanul, megronthatatlanul örökké a nagybányai égre a magyar alkotó szellem megőrzésében és felvillanyozásában játszott, vállalt hivatás időszerűsége napjainkban. Az egész XX. századi művészet a XIX. meg a korábbi, s végül önmaga tagadásának, megtagadásának a jegyében zajlott. (Miközben persze örökkévaló értékeket teremtett.) Ritka az a momentum, mint pl. Kozma festészete, amely/aki a tagadás helyett - természetadta nyersanyagként, valóságos és nem festői motívumoknak tekintve mindazt ami a magyar és európai művészetben 100 év alatt történt - a megőrző, a konzerváló s egyben a romantikus összefoglalás feladatában érvényesítse a saját tehetségét. Első hallásra talán hihetetlen, de közel kell menni képeihez, s akkor négyzetcentiméterrőlnégyzetcentiméterre olvashatod le, tapasztalhatod, akár tapinthatod is a század valamennyi pigmentszemcséjét a Fauves-októl, Cézanne-tól a Hollóssy-nemzedéktől Braque-on, Picasson, Zifferen, Mondrianon, a szecesszión át az európai iskoláig, Vasarellyig s az avantgarde (második?, harmadik?) utolsó hullámveréséig, s mindez nem művészettörténeti emlékként s utánérzésként, hanem egy olyan öntörvényű szellemtájként ontja motívumait, hogy a festő alig győzi kompozícióba rögzíteni. Ez az egyik csodálatos transzfiguráció Kozma művészetében, a másik az, hogy ez az egész, festők által teremtett új valóság (maga a Huszadik Századi Festészet) magyar szemet visel és nagybányai pillantással néz vissza ránk, tehát valami olyanszerű, időben felgyorsult szintézis eredményeként viselkedik, mint pl. a népművészet, mely köztudomásúan egyszerre a legnemzetibb és legegyetemesebb nyelve egy-egy etnikumnak, vagy mint Bartók zenéje, aki ezt felismerve határozta meg a magyarság és Európa zenei útját. Nem állíthatjuk, hogy ez az egyetlen, vagy a legeszményibb lehetőség a huszadik század festői leltárának az átadására a következő évezred számára. De arról meg vagyok győződve, hogy Kozma István olyan modus vivendit talált az annyiszor eltemetett táblakép műfajában, ami megerősít reményeimben: századunk legalább annyi hiteles önarcképet hagyhat magáról az utókornak, mint az előző századok. Banner Zoltán író, újságíró, művészettörténész, m. kritikus Szeretettel meghívom Önt, családját és barátait Sopronban, a Várkerület 75. sz. alatt rendezett kiállításomra 1999. szeptember 5-én, 16 órára Ünnepi megnyitót mond Pogány Gábor, művészettörténész A kiállítás megtekinthető: 1999. október 5-ig. Csendélet 1971. é. v. 60x70 cm A művész sohasem kapja meg életében munkája, azaz képei anyagi értékét, még honoráriumának megfelelő díjazást sem - az idő elmúlása, az elkövetkezendő évek, évtizedek igazolják majd annak értékrendjét, rangját a művészettörténelemben. Kozma István !