Művészeti Szalon, 1932 (7. évfolyam, 4. szám)

1932-04-01 / 4. szám

pörge kalapok lógtak a szögeken. Teljes néprajzi sze­relvény: pontosan ugyanaz, amely­ről akkor a Népszín­ház kellékesének is gondoskodnia kellett. Mindezt nyári tiszam­elléki látogatásain gyűjtögette Böhm Pál mester s nagy szeretettel és gondosággal csomagolta a sok rongyot és cserepet a hosszú müncheni útra. Ebben a néprajzi környezetben élte napjait, itt gondolta ki ké­peit, ezekbe a gúnyákba bújtatta müncheni modelljeit. Nem igen járt társaságba. Körülbelül ugyanabban a miliőben élt tehát, amelyet a népszínmű teremtett meg a Népszínházban. Nem mondjuk, hogy­ a színpad teremtette meg ná­lunk a népéletképet. A rendkívüli színpadi hatás ré­vén azonban soha nem­ látott népszerűséggel ajándé­kozta meg. Ez tehát soha nem látott szaporasággal so­kasodott meg s éppen tömeges megjelenése révén kü­lönleges jelenséggé vált a 19. század utolsó negyedének művészetében. Ebben az esetben tehát valóban beszélhetünk a színpadinak a képírásra való hatásáról. Más időkben más alakban jelentkezhet­ik ez a hatás (mint például Franciaországban Watteau idejében. Bécsben a század közepe táján s valamivel előtte a ballet révén stb.­. Ezen nem csodálkozhatunk. Hiszen művészetünkben már jóval korábban jelentkezett ilyesmi, igaz, hogy nem tömegesen, mint a Blaháné-korszakban, de kimu­tathatóan. Kisfaludy Károlyra gondolok. Ő a féle éhen­kórász piktorka volt. Bécsbe valahogy mégis el tudott jutni, beiratkozott a művészeti akadémiára, ámde idejét inkább ennek falain kívül töltötte írók, színészek tár­saságában. És szorgalmasan látogatta a színrek­iadáso­kat, nem is sejtve, hogy egykoron ő válik majd a szín­pad első hősévé, a színiszerű magyar dráma megalapí­tójává. Nem tanult sokat az akadémián, megpróbált tehát eljutni a művészet akkori Mekkájába, Olaszor­szágb­a. Legyalogolt oda, tudás nélkül, pénz nélkül, itt megint nem ért rá tanulni, mert a mindennapi kenyér­ért sűrűn kellett képecskéket termelni. Hazagyalogolt tehát Pestre, ahol persze nem az új hotelek egyike adott neki otthont, hanem egy varga, ez is csak úgy, hogy Kisfaludy sebbel-lábbal festette a tájképeket, a varga pedig igyekezett azokon sürgősen túladni. Ez 1817 táján volt így. Pár évvel rá megírta első drámáit óriási sikert aratott, gondtalanul élhetett — nem többé a festészetnek, hanem az irodalomnak. Kiderült, hogy vérbeli drámaíró. A ránkmaradt gyorszámm­i festmények ugyanezt tol­mácsolják. Ezeket a tájképeket egy olyan ember gon­dolta el és festette, aki drámaíró volt, csakhogy ekkor még nem ébredt ennek tudatára. Ezek a tájképek drá­mák oly értelemben, hogy minden részük tele vannak cselekvéssel, mozgással. v­iharok (vagy ahogy Kazinczy mondotta: vészek), felhők nyargalnak végig az égen, fák lombját tépi, sudarát görbíti a szél, csapkod a tenger, emberek rohannak elő, hogy megsegítsék a hajó­törötteket. A képek megvilágítása az akkori színpad fortélyain épül: a magasban a hold hideg fénye, lenn pedig forró piros fény, ez némely képen egy égő falu tüze, némelyiken pásztortűz, de melege mindig ellen­tétes a holdéval. Kisfaludy „részei“ tehát alapjában véve drámai koncepciók, a színpad mű­ romantikus vi­lágítási hatásaival. Mi csak ezekre a vonatkozásokra JANKÓ JÁNOS A CSÁRDÁS

Next