Művészeti Szalon, 1932 (7. évfolyam, 4. szám)
1932-04-01 / 4. szám
pörge kalapok lógtak a szögeken. Teljes néprajzi szerelvény: pontosan ugyanaz, amelyről akkor a Népszínház kellékesének is gondoskodnia kellett. Mindezt nyári tiszamelléki látogatásain gyűjtögette Böhm Pál mester s nagy szeretettel és gondosággal csomagolta a sok rongyot és cserepet a hosszú müncheni útra. Ebben a néprajzi környezetben élte napjait, itt gondolta ki képeit, ezekbe a gúnyákba bújtatta müncheni modelljeit. Nem igen járt társaságba. Körülbelül ugyanabban a miliőben élt tehát, amelyet a népszínmű teremtett meg a Népszínházban. Nem mondjuk, hogy a színpad teremtette meg nálunk a népéletképet. A rendkívüli színpadi hatás révén azonban soha nem látott népszerűséggel ajándékozta meg. Ez tehát soha nem látott szaporasággal sokasodott meg s éppen tömeges megjelenése révén különleges jelenséggé vált a 19. század utolsó negyedének művészetében. Ebben az esetben tehát valóban beszélhetünk a színpadinak a képírásra való hatásáról. Más időkben más alakban jelentkezhetik ez a hatás (mint például Franciaországban Watteau idejében. Bécsben a század közepe táján s valamivel előtte a ballet révén stb.. Ezen nem csodálkozhatunk. Hiszen művészetünkben már jóval korábban jelentkezett ilyesmi, igaz, hogy nem tömegesen, mint a Blaháné-korszakban, de kimutathatóan. Kisfaludy Károlyra gondolok. Ő a féle éhenkórász piktorka volt. Bécsbe valahogy mégis el tudott jutni, beiratkozott a művészeti akadémiára, ámde idejét inkább ennek falain kívül töltötte írók, színészek társaságában. És szorgalmasan látogatta a színrekiadásokat, nem is sejtve, hogy egykoron ő válik majd a színpad első hősévé, a színiszerű magyar dráma megalapítójává. Nem tanult sokat az akadémián, megpróbált tehát eljutni a művészet akkori Mekkájába, Olaszországba. Legyalogolt oda, tudás nélkül, pénz nélkül, itt megint nem ért rá tanulni, mert a mindennapi kenyérért sűrűn kellett képecskéket termelni. Hazagyalogolt tehát Pestre, ahol persze nem az új hotelek egyike adott neki otthont, hanem egy varga, ez is csak úgy, hogy Kisfaludy sebbel-lábbal festette a tájképeket, a varga pedig igyekezett azokon sürgősen túladni. Ez 1817 táján volt így. Pár évvel rá megírta első drámáit óriási sikert aratott, gondtalanul élhetett — nem többé a festészetnek, hanem az irodalomnak. Kiderült, hogy vérbeli drámaíró. A ránkmaradt gyorszámmi festmények ugyanezt tolmácsolják. Ezeket a tájképeket egy olyan ember gondolta el és festette, aki drámaíró volt, csakhogy ekkor még nem ébredt ennek tudatára. Ezek a tájképek drámák oly értelemben, hogy minden részük tele vannak cselekvéssel, mozgással. viharok (vagy ahogy Kazinczy mondotta: vészek), felhők nyargalnak végig az égen, fák lombját tépi, sudarát görbíti a szél, csapkod a tenger, emberek rohannak elő, hogy megsegítsék a hajótörötteket. A képek megvilágítása az akkori színpad fortélyain épül: a magasban a hold hideg fénye, lenn pedig forró piros fény, ez némely képen egy égő falu tüze, némelyiken pásztortűz, de melege mindig ellentétes a holdéval. Kisfaludy „részei“ tehát alapjában véve drámai koncepciók, a színpad mű romantikus világítási hatásaival. Mi csak ezekre a vonatkozásokra JANKÓ JÁNOS A CSÁRDÁS