MúzeumCafé, 2014 (8. évfolyam, 39-44. szám)
2014/1. február-március / 39. szám • Érintettek - Fogyatékossággal élő emberek a múzeumokban
_ Múzeumba megyünk, kiállítást nézünk... legtöbbünknek sokszor tényleg ennyire egyszerű egy hétvégi családi program eldöntése, majd megvalósítása. Cipő, sál, sapka, és irány a múzeum, odaérve sál, sapka le, és gyerünk gyönyörködni, okosodni, szórakozni, nézelődni. Mondom: legtöbbünknek. .. Csakhogy nagyon sokan vannak olyan embertársaink is, akiknek eldönteni lehet, hogy ennyire egyszerű ugyan, de megvalósítani a programot már bizony rengeteg nehézségbe ütközik. Mert hogy például a helyváltoztatásokhoz egyedüliként a rendelkezésükre álló kerekesszékkel nem biztos, hogy meg tudják közelíteni a kiszemelt múzeumot, nem biztos, hogy feljutnak a lépcsőin, nem biztos, hogy odabent minden tárlóba bele tudnak nézni, vagy hogy használni tudják a nem speciálisan nekik kialakított mosdót. Aztán ugyancsak sok olyan embertársunk van, akik lehet, hogy fizikailag még csak-csak eljutnak egy múzeumba, a lépcső sem akadály nekik, de bent a termekben hiába járkálnak, semmit vagy csak alig valamit látnak a kiállított tárgyakból. És akkor még nem beszéltünk a hagyományos tárlatvezetésből egy szót sem halló siketekről, az értelmileg különböző mértékben sérültekről, az egyéb, az életvitelüket így vagy úgy akadályozó bármilyen betegségekben szenvedőkről. Pedig mi itt a szerkesztőségben azt gondoljuk: róluk (is) bizony beszélni kell. Sokat, sokszor, sokféleképpen. Nem véletlen, hogy már lapunk második számában közöltünk egy írást, amelyben egy általunk felkért kerekesszékes látogató mesélte el budapesti múzeumi „kalandjait" vagy hogy azóta is esett már szó lapjainkon látás- és hallássérülteknek szervezett speciális múzeumi foglalkozásokról, mint ahogy esik minderről most megint, kiemelten ebben a számunkban is. És bár belső ügy, nem tartozik okvetlenül az olvasókra, de azért elmondom, hogy az az akkori kerekesszékes múzeumlátogató újságírókolléga azóta szerkesztőségünk munkatársa, hírrovatunk felelőse lett, de mi nem csak a tőle vagy sokszor éppen a vele együtt, „első kézből rendszeresen megismert gondjai miatt érezzük hozzánk is közel álló problémának a múzeumok minden szempontból történő akadálymentesítésének, a szó legszorosabb értelmében vett múzeumi esélyegyenlőség megteremtésének a fontosságát, Hanem mert azt gondoljuk hiszen végül is az egész Múzeumi adó ezért lett, és erről szól, hogy a múzeumok kiemelkedően fontos intézményei a társadalomnak, nagyon is fontos helyek az emberek életében. Az egész társadalomnak, és minden ember életében. Azokéban is, akik bármiért is mások, mint mi legtöbben vagyunk. Martos Giábot !