Muzsika, 1967 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1967-05-01 / 5. szám - Énekelni kell - Kodály Zoltán előadása a Jeunesses Musicales 20. kongresszusán
Kodály Zoltán előadása a Jeunesses Musicales 20. kongresszusán ÉNEKELNI KELL 1966 áprilisában a Fédération Internationale des Jeunesses Musicales Párizsban rendezte meg 20. közgyűlését és kongresszusát, melynek napirendjén szerepelt az ifjúság zenei nevelésének kérdése is. Előadókként a nemzetközi szervezet vezetősége felkérte Kodály Zoltánt, Luigi Dallapiccolát és André Jolivet-t. A zenei nevelés kérdéseinek szentelt „fórumot" nagy várakozás előzte meg. Április 12-én kora délután felnőtt érdeklődők és fiatal kongresszusi részvevők százai gyűltek öszsze az Unesco palota nagy előadótermében, hogy meghallgassák az előadásokat. Elsőként Kodály Zoltán lépett az emelvényre, s mintegy húsz percig beszélt zenei nevelésünk múltbeli állapotáról, s mostani eredményeinkről. Árnyaltan megfogalmazott francia nyelvű előadását a közönség szűnni nem akaró tapsokkal köszönte meg. Az előadás rövidített szövegét közzétette a Journal Musical Français 1966. április 14-i száma. Az itt közölt magyar fordítás a francia újságban megjelent szöveg alapján készült. S minthogy Kodály Zoltán eredetileg is franciául fogalmazta meg előadását, magyar nyelvű vázlat sem segíthette a fordítót. /A zeneszerzők, nagy többségükben mindig még szívesen tanították mesterségüket. De kérdezték már sokan tőlem, hogyan lehetséges, hogy egy zeneszerző, például mint én, ahelyett hogy műveket alkotna, állandóan és következetesen a népiskolákban folyó zenetanítással foglalkozik és törődik. Hogy megértsék álláspontomat, egy pillantást kell vetnem a múltba. Amikor fiatal koromban a fővárosba érkeztem, azt hittem, hogy a zenei élet, amelyet itt megismertem, teljesen kielégítő: már volt egy Operaházunk, melyet 1884-ben nyitottak meg, voltak hangversenyeink és mindenfajta rendezvényeink. híres Főiskolánk is volt, melyet Liszt alapított 1875-ben (már 1842-ben megtervezte, de terve a Magyarországon lejátszódó szomorú események miatt akkor még nem valósulhatott meg). De aztán lassan megfigyeltem, hogy a Főiskolán képzett kitűnő zeneművészeinknek külföldre kellett menniök, mert itthon nem tudtak megélni, hogy a hangversenyeken mindig ugyanazokat az arcokat lehetett látni, és hogy csodálatos Operaházunk gyakran félig üres ház előtt játszott. Vagyis a klasszikus zene közönsége nagyon is gyér volt. A népesség többsége (még az úgynevezett művelt réteg is) megelégedett a cigányzenekarok műsorával, s legfeljebb a könnyű operákat élvezte. A szonáták „alkotóinak" tehát be kellett látniok, hogy egy elképzelt világban élnek, és végül nekem is számolnom kellett a keserű valósággal; így volt ez az első világháború után, amikor minden hanyatlásnak indult, és sok zenész kivándorlásra gondolt (egyesek valóban meg is tették). Végül pedig kóristáink énektudása oly kezdetleges volt, hogy a Psalmus Hungaricus első előadása után egy gyermekkórust kellett beállítanom, hogy megerősítsem a női hangokat. Ezek a friss hangok sok örömet szereztek nekem, és ekkor kezdtem érdeklődni az énektanítás iránt, amelyet abban az időben hiányosnak és elhanyagoltnak tapasztaltam. Mégis írtam nekik néhány kis a cappella kórust. Teljesen új próbálkozás volt ez, és hamarosan kiderült, hogy sok gyermek, jóllehet semmi zenei képzettsége nincs, ügyes karmesterek vezetésével igen magas színvonalú művészi teljesítményre képes, s előadásukat a felnőtt közönség, sőt a szakemberek is élvezettel hallgatták. Ekkor arra gondoltam, hogy sokkal könynyebben elérhetnénk ezeket az eredményeket, ha a gyermekekbe beolthatnánk a zene lényeges elemeit, és a zene olvasására is megtanítanánk őket. Továbbra is írtam tehát kórusokat, s a Wesselényi utcai iskola kisfiúi hamar kitűnő előadókká lettek. Az ő példájuk újabb iskolákat ihletett meg, s most már más zeneszerzők is alkottak effajta műveket. De eközben szüntelenül fáradozni kellett a zeneoktatás tökéletesítésén. Harminc évig tartó folytonos harc volt ez, amelyet csak a második világháború szakított félbe; a részletekről nem szólok, mert talán untatná önöket. . . Ma már százhárom általános iskolánk van, köztük huszonhárom a fővárosban, amelyekben a tanulók az általánosan érvényes tanterv mellett minden nap éneket tanulnak. Ez heti négy óra tanulmányi többletet jelent, s egyesek persze mindjárt a tanulók túlterhelését hánytorgatták. De tizenöt év tapasztalása azt mutatja, hogy ezek a tanulók a többi tárgyban is gyorsabban és könnyebben haladnak, mivel magától értetődő, hogy ez a mindennapos kis énekadag felfrissíti és serkenti a gyermekek szellemét, és fogékonyabbá teszi őket más feladatok elvégzésére. Csak mulatságos játék