Muzsika, 1967 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1967-01-01 / 1. szám - ASZTALOS SÁNDOR: Levél Ferencsik Jánoshoz
Magyarázkodással kell kezdenem. A születésnapi köszöntőnek szánt levélformát igyekszem, valahogyan megindokolni. 1954 őszén ugyanis elkövettem már egy súlyos hibát. Nádasdy Kálmán akkor volt ötven éves. Úgy illett, hogy mint a Magyar Nemzet kulturális rovatának akkori vezetője és mint holmi zenekritikus én írjak róla a lapba, én kívánjak neki alkotásokban gazdag, hosszú életet és jó egészséget. Legalább ötször veselkedtem neki a cikknek. Kezdtem így, kezdtem amúgy, rossz volt, eldobtam. Valami miatt hamis lett a hang. Valami állandóan zavart saját míveskedő mondataimban. Hamarébb is rájöhettem volna, mi zavar, mitől érzem „ünnepi káderjellemzésnek", „hivatalos osztályvezetői minősítés élének" az idétlen próbálkozásokat. Évről évre szinte naponta beszélgettem Nádasdy Kálmánnal, rengeteget kérdeztem és tanultam tőle, aggódtam, amikor beteg volt, s örültem, amikor nagyot alkotott. Embernek és művésznek egyaránt közelebb állt hozzám, teljesebben, sokszínűbben élt bennem, semhogy a személyes élmények közvetlenségétől, intenzitásától megszabadulhattam volna írás közben. Végül is megtaláltam a formát, s az ünnepi cikk elkészült. Természetes, hogy levél volt az is. Hogy a tények közlésének ezt a formáját, a nyilvánosság színe előtt megjelenő levelet nem én találtam fel, hogy levélformában akár a modern algebra egyik legnehezebb fejezetének, a Galois-elméletnek alapjait is le lehet rakni. 1954 ősze előtt is tudtam.Akkori főszerkesztőm, Boldizsár Iván is egyetértett velem. A levél megjelent, az olvasók elolvasták, s eszünkbe se jutott, hogy óriási politikai hibát követtünk el. Márpedig nagyot vétkeztünk. ... a valaki, akinek neve lassacskán már az ember legnyomasztóbb álmaiban sem jelenik meg, belekötött a formába. Maga elé citálta Boldizsár Ivánt és mindkettőnket alaposan lehordott. 1954 novemberében, két héttel a levél megjelenése után, ez volt az egyik legnagyobb gondja. Azóta is el-elgondolkodom ezen az ijesztő eseten, amely, talán mondanom sem kell, nem maradi következmények nélkül. Vajon mi bőszítette fel ennyire? Azt nem bírta elviselni, hogy valaki mást is szerethet, becsülhet és lírai, személyes hangon felköszönthet az ember? Azok a verses dicsőítések hiányoztak volna neki, amelyeknek ideje akkor már jelen sorok írójának kettérepedt lelkiismerete szerint is lejárt? Lehet. Mindenesetre akkor megfogadtam, mert dacreakció is van a világon, hogy több levelet nem írok, hogy levélformában, a nyilvánosság színe előtt senkit nem köszöntök fel. Elég naiv, gyermekded fogadalom volt ez, mint minden dacreakció. Ennek köszönhetem, hogy most, mielőtt a levélformára, mint a közlés legtermészetesebb lehetőségére visszatértem volna, ismét meg kellett fizetnem, amivel az ördögnek tartoztam. Ismét átgondoltam az anyagot így, átgondoltam amúgy, hogy aztán felírjam a címet, azaz a megszólítást: „Kedves Ferencsik János!" Mert, ha tizenkét esztendővel ezelőtt, Nádasdy Kálmán 50. születésnapján ez a szubjektív és lírai forma engedelmeskedett igazán az objektív mondanivalónak, a Te 60. születésnapodra készülődve sem lehetett másként, kedves János. Igen, a megszólítás eredeti formája ez volna, ez lett volna: „Kedves János!" Megváltoztattam. Te, aki szereted anyanyelvünket, aki érzékenyen és értően kezeled ezt az eszközt is, lapunk minden olvasójával együtt azonnal tudni fogod, mi a különbség a „Kedves János!" és a „Kedves Ferencsik János" között. Lapunk olvasóit említettem. A kör sokkal nagyobb. Ferencsik János neve Budapesten, vagy az ország bármely részén, ahol hangversenyterem van, ahol szól a rádió, a hanglemez és a magnetofon, ahol vizuálisan is segíti a hangzást a televízió — ahol zenekedvelők és zeneértők találtatnak — ismert név. Akik kitüntetéseidet és munkával járó címeidet is számon tartják, a nevet így egészítik ki: kétszeres Kossuth-díjas, Kiváló Művész, az Állami Operaház, az Állami Hangversenyzenekar főzeneigazgatója, a Filharmóniai Társaság elnök-karnagya. A fennállása 90. évfordulóját ünneplő Zeneművészeti Főiskola nemrégiben két művészt tüntetett ki a „tiszteletbeli tanár" címével: Fischer Anniét és Téged. A köztérben is óriási. Elővettem a Zenei Lexikont, amely takarékoskodott a hellyel, s így csak 1958-tól sorolja fel nevezetesebb külföldi vendégszerepléseidet. Ide írok néhány városnevet: Moszkva, London (és más angliai városok), Prága, Hollywood, Nürnberg, Stuttgart, München (utána azt írja a lexikon, hogy „stb."), Helsinki, Brüsszel, Bratislava, Bukarest, Kolozsvár, San Francisco, Los Angeles, Salzburg, Bécs. Ilyen városokról is tudunk: Stockholm, Oslo, Bergen, Berlin, Drezda, Lipcse, Szófia. Nyugodtan ideírhatom én is: stb. Lassacskán azt lesz könynyebb megmondani, hol nem jártál a nagyvilágban. Ezzel aztán, ha nem vetted volna észre, már el is kezdtem a köszöntőt.